Nehrer György: Emlékezés Kálmán Imrére

 

Kálmán Imre születésének 140-ik évfordulójára szeretnék emlékezni. Nem csapnék a közepébe, hanem egy kicsit személyesebbre veszem ezt a visszaemlékezést. Hogyan is kerültem kapcsolatba Kálmán Imre Operettjeivel?

Gyula meghalt – mondta apám, aki maga sem volt éppen túl jó állapotban. Ligeti Gyula műbútorasztalos a Vörösmarty Színház, egykori díszletese és a zsinórpadlás kezelője... Gyakorlatilag mindenes, akit nem a fizetség tartott a színháznál. Munka sok volt,  fizetség meg kevés. Gyula bácsit apám egykori katonatársát és barátját bottal sem lehetett volna elkergetni a színháztól, mert neki az előadások jelentették az ünnepnapokat. Szinte minden színdarabnak betéve tudta a szövegét, akár a súgólyukba is beülhetett volna.  Aztán teltek múltak az évek és Gyula bácsi nyugdíjba ment...

Volt egy kis háza és szőlője valahol Mór környékén. Azt művelgette, aztán egy hétvégén kiment; még utoljára… Ült a diófa alatti asztal mellett, és az asztallapra borulva találták meg a gyerekei. „Szobrász is lehetett volna a Gyula, olyan ügyes keze volt. Kifaragta fából az összes herendi figurát. A fenébe… Elment a Gyula is” –mondta apám.

Gyerekként az első színházi élményemhez Gyula bácsi révén jutottam hozzá hatvanháromban. Becsempészett a hátsó bejáraton, aztán felvitt a zsinórpadlásra. Persze nem szabadott volna oda felmenni senkinek rajta kívül. Nem volt az szép hely, inkább olyan volt, mintegy gépterem. Mindenféle szerkezetekkel meg kapcsolókkal, csigákkal és drótkötelekkel. A színpad felett nagyjából tíz méter magasan volt egy acélszerkezetű híd a színpad egyik oldalától a másikig. Csendben kellett maradni, és nem szabadott járkálni sem. Így aztán hason fekve, a korlátrácson kidugott fejjel néztem, és hallgattam a Csárdáskirálynőt Honthy Hanna előadásában. Aztán rendszeres látogatója lettem a színháznak úgy, hogy azt sem tudtam, hogy hol kell a nézőtérre bemenni. Láthattam a hídról Kazal Lászlót, a Latabárokat, Gobbi Hildát, Major Tamást, Márkus Lászlót, Salamon Bélát, Rátonyi Róbertet, és még sorolhatnám. Talán az összes legendás színészt, akik ma már nincsenek velünk.

Most halkan, és lassan mesélhetnék a száznegyven éve, október 24-én Siófokon született Kálmán Imre nehéz gyerekkoráról, a leküzdhetetlen alkotóvágy születéséről és a sok keserűségről. Beszélhetnénk az emigráció nyomasztó éveiről: a fasizmus előli menekülésről; a szabadságszeretetről, az emberi méltóságba vetett hitről. De nem teszem, mert még mindig, vagy újra olyan „hiánycikk” mindez, amit talán Kálmán Imre sem gondolt volna. Mindenesetre valami oknál fogva úgy rendelkezett, hogy a végső nyughelye a Wiener Zentralfriedhof (Bécsi Központi Temető) legyen és ne Budapest.

Kálmán Imre végakaratából érzékletesen rajzolódik elénk az ő élő alakja; azé a neves magyar zeneszerzőé, akit Moszkvában is kedvel a közönség. A mester végakarata nemes egyszerűséggel íródott és határtalan tiszteletet ébreszt Kálmán Imre iránt. Az ember és az emberség ( igen, az emberség) dicsérete. A családi tűzhely melegének és szentségének, a magasztos földi szerelemnek és az igaz barátságnak a nevében íródott. Kálmán Imre Operettjeit Moszkvától a berlini Metropol színházig a prágai Karlíni Operettszínháztól a pozsonyi Nová scena színházig, a szófiai Stefan Makedonszki Színháztól a budapesti Operettszínházig mindig teltházzal játszották és játszák ma is.  Számomra a legemlékezetesebb előadások a Csárdáskirálynő, A bajadér, Marica Grófnő, Montmarte-i ibolya. Kálmán Imre, köszönöm mindegyiket...  Nyugodj Békében!