Nehrer György: Cölöpök (2013)

 

Nézem a fotókat, melyeket a hétvégén készítettem Balatonfüreden. Két nap wellness a feleségemmel és a barátainkkal. Ez volt az ajándék a hatvanadik születésnapomra.

Többet ér bármilyen flancos ajándéknál; azokkal lehetek, akiket szeretek, ráadásul még fotózhatok is. Régen volt a fényképezőgép a kezemben és most vissza kell rázódnom a technikához.

Válogatom a fotókat, de nehezen haladok, mert mindig visszatérek a hajókikötő cölöpjeiről készült képhez. Nézem a fodrozódó vízben a cölöpsort, melyek között van girbegurba is. Visszaverődik a tükörképük a szürke vízen. Morfondírozok rajta. Miért nem enged el ez a kép? Aztán rájöttem és írni kezdtem…

 Olyan, mint az életünk, melynek során egy-egy cölöpöt belénk ütnek – ha akarjuk, ha nem. Belénk ütik a cölöpöket, ami sokszor fáj, de sokszor örömmel is jár. Így lesz belőle sor. Van, amelyik kicsit görbére sikerül. Van, amelyik egyenesebb. A sor a lényeg – ha ránéz az ember – a sor, az legyen egyenes.

A parton egy család kicsi gyerekekkel sétál. A gyerekek futkosnak és hangosan nevetgélve a sirályokat kergetik a Tagore sétány oszlopairól. Kacagva élvezik az első tavaszi napot.

Nézem a gyerekeket. Már nekik is van egy cölöpjük, és ha jól látom, az egyenesre sikerült. Mert más nem is lehet az első cölöp, mint egyenes. Lesz-e bennük görbe cölöp is? Az nagyon sok mindentől függ.

A nagyobb gond az, ha valaki megpróbálja a sorban lévő görbe cölöpöket utólag kiegyenesíteni vagy kihúzni. Lehet vele próbálkozni, de nem érdemes, mert a görbe is az övé, és oka volt annak, hogy miért lett görbe. Egy a lényeg, a sor legyen egyenes!

Sétánkat folytatva a szívkórházzal szembeni kis utcában benéztünk Árpád kocsmájába, mint mindig, ha itt járunk. És, mint mindig, forró teát rendelünk fehér rummal, narancs- és citromdarabokkal.

Árpád sosem önti a rumot a teába, odateszi az üveget az asztalra, és mindenki önt magának, amennyit szeretne. Csak első alkalommal kérdeztük meg, hogy hogyan számolunk el a rummal.

– Ne aggódjanak, tudom én, hogy mennyi van abban az üvegben, meg különben is megbízom magukban.

Árpád kocsmája tonettszékes, tizenkilencedik századot idéző bútorzattal van berendezve. A szépen csiszolt és mart üvegablakokat hozzáértő gondos kezek felújították. Egy, a polcra felcsavart, kézi mákdaráló is megtalálta a helyét a régi szódásüveg mellett.

Parti bácsi kis boltja jut eszembe Árpád kocsmájáról, ami egykoron az Erzsébet út és a Zrínyi utca sarkán állt. Oda nemcsak vásárolni volt jó bemenni, hanem beszélgetni is.

A barátom kérdi tőlem:

– Miért fekete-fehéren fotóztad?

– Nem tudom, gondolkodás nélkül állítottam át a gépet. Ilyen a hangulatom. De én ezt is szeretem, mert sokszor a fekete-fehér valódibbnak tűnik számomra, mint a  mesterkélt színes.

 A sor a lényeg – ha ránéz az ember – a sor, az legyen egyenes.