Nehrer György: Az elvesz(t)ett pénz
Az elvesz(t)ett
pénz (1897)
Idegesen és kapkodva vacsorázott, mert késve ért a
„Sánta Kakas” vendéglőbe. A késés oka az volt, hogy jónak tűnő alkudozásba
bonyolódott az egyik kuncsaftjával, egy különleges mintázatú torontáli
gyapjúszőnyeg kapcsán. Keresett volt ez a Bánátban gyártott szőnyeg, és az
eltelt években sokat értékesített belőle. Most, csak az idejét rabolta, mert
nem lett üzlet az alkuból. El kell érnie az újbudai állomáson az esti vonatot,
hogy holnap hajnalban Siófokon lehessen. Nélküle talán a futamot sem indítják
el. Egész héten bújta a Versenylapot, hogy melyik istálló nevez a Siófoki
díjra. Az Esterházy, Szemere, Rohonci istállóknak jó lovai vannak. Még a
Geiszt, vagy a Dreher istálló lovai is szóba jöhetnek, de azok elég változó
teljesítményt mutatnak. Majd, ha kiderül, hogy melyik lovak futnak, akkor lesz
csak igazán érdekes a helyzet. Mindenesetre, a nyitásra ott akar lenni, és
szeretné megnézi a lovakat is mielőtt fogad rájuk.
–
Pincér! Pincér! Fizetek!
– türelmetlenkedett.
–
A jóistenit neki, hogy
ilyen lassúak – morgott az orra alatt.
Közben
a szalvéta helyett az asztalterítőbe törölte a zsíros száját. Na, ezt
moshatjátok, jó zsíros. A Borravalót is várhatjátok azt hiszem – dühöngött
tovább magában.
–
Parancsoljon, Weisz úr!
–
Hányszor kell magának szólni, hogy
idetaláljon? – kérdezte ingerülten
–
a
pincértől.
–
Elnézést, de addig nem tudok
jönni, amíg a másik vendéggel nem
–
rendeztem
a számlát.
–
Lekésem a vonatot maguk
miatt.
–
Tetszett volna előbb jönni, tudja, hogy ilyenkor mindig sokan vannak.
– Mennyi lesz a vacsora?
– Egy korona és harminc
fillér.
Nem szerette őt a pincér, mert
kellemetlen, kötekedő vendég volt. Ráadásul zsugori is.
Alig adott borravalót. A főnök úr régi
ismerőse, így aztán eltűrte, ha hepciáskodott vele. Legszívesebben kihajította
volna. De kell a munka, ott vannak a gyerekek, akiket taníttatni, etetni,
ruházni egy keresetből nem egyszerű dolog. Talán attól ilyen ez a Weisz, hogy
nincs felesége, csak a nagy kofferje, amit cipel magával mindenhová, mintha
azzal lenne összeboronálva. Fújtat, amint cipeli és a hája reng belé, amikor
egyik kezéből a másikba teszi a hatalmas csomagot. A feje vörösödik, a homlokán
patakokban csorog a veríték. Hirtelenszőke, majdnem fehér haja elhanyagolt, a
tarkóján visszakunkorodik, a feje tetején meg alig nő. Hurcolja a hatalmas
kofferrét a szőnyegmintákkal városról városra, lóversenyről lóversenyre.
Merthogy Weisz Ármin szőnyegkereskedő egy személyben ügynök, meg címeres
lóverseny bolond. Az is lehet, hogy csak bolond, mert sosincs pénze.
Megvolt a versenyhelyszínekhez igazodó
útja. Rendszeresen megvásárolta a Vadász és Verseny Lapot és az éves
versenykiírások alapján ő is összeállította a saját futamait. Izgatottan várta
a szombati napokat, amikor az újság következő száma megjelent. Vonaton vagy
lovas kocsin zötykölődve jegyzetelt egy kockás füzetbe melyben a helyszínek, a
lovak nevei, a befutási sorrendek gondosan, évekre visszamenően rögzítve
voltak. Szenvedélyesen játszott, és néha nyert is kisebb összegeket. Többnyire
a versenyhelyszínekre, valamint a közelben lévő kisebb nagyobb városokba vitte
a szőnyegmintákat, és ott kereskedett velük. Ezekbe a városokba minden évben
visszatért, volt ahová többször is. Budapestre, Tátralomnicra, Tatára, Alagra,
Pozsonyba, Siófokra, Debrecenbe, Aradra, Nagyváradra, Szatmárba,
Marosvásárhelyre, Kisjenőbe, Törökbecsére, Nagykikindára, Kisvárdára, Sopronba,
Pécsre, Kolozsvárra, Szabadkára, Kassára és Zomborba. Néha tett egy kis
kitérőt, ha Siófokon járt, akkor útba ejtette Székesfehérvárt, meg a környező
településeket. Vonatokon, lovas kocsikon, fogadókban, mikor kicsit több volt a
pénze, akkor szállodákban töltötte az életét.
Most, éppen a vacsora miatt lekéste az
esti vonatot, ezért az állomáson aludt egy padon. Mérges volt és csapzott, de
ez nála mindennapos dolognak számított. Hajnali négykor indult a következő
vonat Siófokra. Mire odaért, a nap tűző sugara alatt szorongott a nagyszámú
közönség a pályán. Még Alagon is ritkán látni ilyesmit. A rendes turflátogatók
mind lerándultak a Balaton partjára, de kijöttek a helybeliek és a környéken
nyaralók is. Eljöttek Veszprém, Zala, Somogy, Fejér megye dzsentri családjai, s
a mágnásvilág számos képviselője. Az Úrlovasok Szövetsége részéről: Jankovich
Bésán Gyula elnök, valamint mindkét igazgató, gróf Nádasdy Tamás és báró Inkey
István is. Az esemény jelentőségét fémjelezte, hogy tiszteletét tette: gróf
Batthyány Elemér, gróf Szapáry Iván, gróf Festetics Pál, gróf Cziráky Antal.
gróf Zichy Károly, gróf Esterházy Béla és László, gróf Esterházy Miklós.
Szóval, sportember volt elég, de még az ő nagy táborukat is felül múlta a
ragyogó hölgykoszorú, amely a szivárvány minden színében pompázó toalettekben
valóságos virágoskertté varázsolták a kopár versenypályát. A verseny fényét
emelte izzadt arcával és lángban égő szemeivel Weisz Ármin szőnyegkereskedő is.
A kofferjával tört utat a pénztárig, hogy fogadhasson. Egész úton a lovak
esélyeit latolgatta. Soha nem érezte még ennyire biztosnak
a győzelmet.
Ismerősként üdvözölte a pénztáros…
–
Mi lesz a tét, Weisz úr?!
–
Mi
lesz a tét? Miféle kérdés ez barátom? A siófoki, ezerhatszázméteres futam: tétre, helyre, befutóra – mondta egy
szuszra.
–
Ejha, de felvitte az Isten a dógát! Mondja
sorban.
–
Tétre: King Amphion. Helyre: King Amphion,
Werther, Bánatos. Befutóra: King Amphion I. hely, Bánatos II. hely.
–
Ez pont száz korona lesz.
Fizetett
és elvánszorgott a hőségben a pálya szélén elhelyezett széksorokig. Az
alacsonyabb származású, szegényebb réteghez tartozó látogatók nem vegyülhettek
a gazdag sportbarátokkal. Erre szigorúan ügyeltek a rendezők. A versenyt
elindították, és a székek már más funkciót töltöttek be. Néhányan rájuk állva,
teli torokból ordítva bíztatták a kedvenc lovukat. King Amphion, titokzatos,
nagyreményű lónak számított fogadói berkekben. Ármin, tőle várta a
meggazdagodást. Egy darabig ordított, aztán egyre csendesebb lett, az izzadtság
helyett a hideg veríték csorgott végig a testén. Sápadtan rogyott le a székre.
A lovak patája által felvert por mindent befedett, amikor kihirdették a befutók
sorrendjét.
Befutók: Comtesse Chevigne I., King
Amphion II., Bánatos III., Werther IV., Lyra V.
Összegyűrte a kezében lévő fogadójegyet,
és zsebre vágta. Egy világ dőlt össze benne, most valahogy minden értelmetlenné
vált a számára, a szőnyegek, az utazások, a lovak, és minden, ami még ezenkívül
körbevette. Persze, neki nem nagyon voltak céljai. Talán csak az, hogy legyen
mit ennie és legyen hol aludnia. A pénz csak addig volt fontos, amíg megkereste
a szőnyegek eladásával. Annak elköltése már nagyon gyorsan ment.
Szerencsére, nem volt messze az állomás. Elvánszorgott az indóházig, és a távírót kezelő, mogorva, bajszos emberrel küldetett sürgönyt a Fekete Sas Szállodába, szobafoglalásra. Toporogva várta, amíg visszaigazolják. Volt hely, így aztán megváltotta Székesfehérvárig a vonatjegyet. Most csak egy vágya volt, hogy lefürödhessen és kialudja magát. Lassan ment a vonat, és a nagy hőségben az út is hosszabbnak tűnt. Ilyenkor, amikor veszített, mindig megfogadta, hogy soha többé a lábát be nem teszi egyetlen egy lóversenypályára sem. Aztán nyert egy kisebb összeget és egyből ábrándokat szövögetett a jövőről, a gazdagságról. Most a múltba veszett versenyeken jártak a gondolatai… Kilencvenben Prága, majd Alag nyitotta a versenyszezont április elején. Április közepén Bécs következett. Május első felében Budapest, május második felében és június elején ismét Bécs. A nagy versenyek között Krakkó, Szarajevó, Tátralomnic és Siófok, majd augusztus elején Budapest kezdte a nyári szezont és szeptemberben Bécs folytatta az őszivel. Ezek után már csak Pardubicében futottak egy-egy versenyt novemberben. De szép is volt – ábrándozott a régi időkről. Hangos sípolás, és a fékek nyikorgása jelezte, hogy megérkeztek Fehérvárra. Hatalmas kofferét kivonszolta az állomás elé. Kereste a szálloda fogatát, de nem találta, aztán egyszer csak megismerte a társas kocsit. Úgy látszik, új kocsis van. Odament hozzá, a koffert otthagyva az árnyékban az épület falának támasztva. Kora délután volt, mire Fehérvárra ért, és a nap még mindig erősen tűzött.
– Maga jött a Fekete Sasból?
– Igen, uram.
–
Nos, akkor ott az a sárga koffer a
falnál az az én csomagom.
–
Hogy hívják magát?
–
Ivanics Márton.
–
Hol van a régi kocsis?
–
Elcsapták, mert nem jól bánt a
lovakkal.
–
Akkor menjen azért a kofferért,
aztán igyekezzen, mert maga is el
lesz
csapva.
Márton elment a kofferért, és majd megszakadt mire
felrakta a kocsira. Itt nem lesz borravaló, az biztos. A fene essen a
disznójába. Elcsapom én mindjárt az ostorral, csak szóljon még egy rossz szót.
–
Gitár,
gyí!
Gitár
volt a főnök a két ló közül, ezért aztán amíg nem kezdett húzni, addig Fakír
sem állt neki a munkának. Ostor nem kellet nekik, értették a dolgukat, és talán
szívesen is csinálták. Persze, ki lát bele egy ló fejébe? Aztán Márton a
hatalmas koffert felcipelte az emeletre, Ármin úr szobájába. Szó nélkül
otthagyta a szoba közepén. Az ajtót szándékosan egy kicsit hangosabban csukta.
Mérgelődött magában. Nem a borravaló miatt, hanem a szó miatt. Megcsinál ő
mindent baksis nélkül is, ha jól szólnak hozzá. De Weisz úr mindig is fukarul
bánt a jó szóval, mint ahogy a pénzzel is, kivéve, ha lovakról volt szó.
–
Parancsol még valamit? –
kérdezte Károly, a szobainas.
–
Megfürödnék, és van néhány
szennyes holmim, amit ki kellene mosni
–
és vasalni.
–
Mári, menjen, és keresse elő
Ferencet. Mondja meg neki, hogy hozza fel a lemezkádat és meleg vizet. A
vízre várni kell, amíg megmelegszik az üstben.
–
Győrben már van folyóvíz a szállodákban.
Micsoda egy hely ez? – mondta fitymálva.
Talán a borravaló elmaradását imígyen
előre is indokolva.
–
Nálunk is lesz, csak hát nem rajtunk
múlik. Mári, kérem, vigye a mosodába Weisz úr szennyeseit – adta ki az
utasításokat kicsit ingerülten. A mosásért a vasalásért, és a fürdőért külön
kell fizetni.
– Gondoltam, hogy nincs ingyen – jegyezte
meg epésen. Igyekezzenek vele mert holnap Mórra kell mennem, reggel
szükségem van a tiszta ruhákra.
– Ahogy
parancsolja.
Aztán
Weisz nyakig merült a gőzölgő vízbe. Pirosra égett, kopasz fejtetőjén
gyöngyökben állt a pára. Gondolatai az asszonynélküliségen jártak. „Minek nekem
feleség? Sosem vagyok otthon.” Nincs is otthon, csak egy düledező vályogház,
amit örökölt. „Milyen élet lenne az egy nőnek? Házimunka, gyereknevelés,
favágás, mosás, vasalás. Aztán meg, csak a pénzt vinnék. Jó, a lovak is viszik,
de az más, az ló! Jó ez így. Néha egy-egy futó kaland Bécsben, de inkább
vidéken, mert a bécsi szajhák többe kerülnek, mint a lovak.” Aztán a vizes
szappan kicsúszott a kezéből és percekig keresgélte. Fujtatott, mint egy
víziló. Felragyogott az arca, majd a szappannal a mosdókendőt akkurátusan
bekente, és a szappanos kendőt a fejére terítette. Kétoldalt a kád szélébe
kapaszkodva, próbálta kövér testét kiemelni a vízből. A kendőről a szemeibe
folyt a szappanos víz, csípni kezdte. A kád körül tócsák álltak, mire nagy
nehezen végzett a fürdéssel. Mivel a ruhái nagy részét Mári elvitte a mosodába,
így, ahogy volt, meztelenül feküdt az ágyba, pénztárcáját a párna alá tette.
Perceken belül egetverő horkolásba kezdett. A padon való alvás, az már nem neki
való. Nem ébredt fel arra sem, hogy Feri kihordta a vizet, elvitte a kádat, és
feltörölte a tócsákat.
János,
a „lámpagyújtó János”, csak így hívták a szállodában, sötétedéskor végig járta
a szállodát parázsló fidibuszával, és sorra gyújtotta a gázlámpákat a
folyosókon és a szobákban. Weisz úr mélyen aludt. János toporgott egy darabig,
hogy mitévő legyen? Aztán mégiscsak meggyújtotta a lámpákat, a kis elzáró
kerekekkel pedig takaréklángra állította. Nemsokára vacsoraidő, ha felébredne,
mégiscsak lásson valamit, aztán halkan becsukta az ajtót. Hogy János
motoszkálása vagy a gyomra ébresztette fel Weisz urat, az már nem fog kiderülni
soha. Mindenesetre, félig még aludt, amikor tudatosult benne, hogy csak egy
nadrágja és felöltője van, de nincs inge és fuszeklija sem. Ott lógott az ágy
felett a csengő, amit veszetten rázni kezdett. Mári lépett be a csengetésre.
–
Mit parancsol, Weisz úr?
–
Szükségem van a ruháimra!
– Azt láttam, hogy megszáradt, mert délután
hétágra sütött a nap. Megkérdezem, hogy kivasalták-e?
–
Igyekezzen, mert éhes vagyok.
Mári igyekezett, és hamarosan a
vasalt ruhákkal tért vissza. Weisz úr felöltözött, és az étterem felé vette az
útját. Hangosan korgott a gyomra. Rég látott már ételt. Nem mintha ez, a
termetes hasán meglátszott volna.
Az étterem ajtajában megállva nézelődött,
hogy hol van egy üres asztal.
–
Jó estét, Weisz úr! – régi ismerősként
üdvözölte a pincér.
–
Jó estét, Hugó! Egy üres asztalt keresnék.
–
Jöjjön velem, Weisz úr.
Kovács Hugó a karján lévő damaszt hangedlivel
leporolgatta az asztalt, nem mintha azon lett volna bármi is, de ő így tanulta.
Na meg, lássa az a vendég a törődést.
– Foglaljon helyet.
– Van libasültjük, Hugó?
– Van, kérem szépen, de csak
konfitált.
– Mi a fene? Maguknál a libák is
konfirmálnak?
– Nem, kérem. Nem frissen sült a
liba, hanem zsírban eltett, konfitált.
– Az más, akkor hozhatja. Savanyú
káposztával meg kenyérrel.
– Máris hozom, Weisz úr!
– Aztán mondja Hugó, elvette az
Irmát?
– Elvettem kérem, már van két szép
gyerek is. A napam vigyáz rájuk, amíg Irma dolgozik.
– Az jó! Na, hozza azt a konfirmált
libát.
Hugó
hozta a libasültet, és Weisz úgy evett, mint aki egy hete nem látott ételt. Egy
nagyfröccsöt kért a liba után, amit egy hajtásra megívott. Hugó csak nézte,
nincs ennek gigája a torkában? Fizetett, és tíz fillér borravalót adott a
pincérnek.
– Elég lesz?
– Magának biztos elég, Weisz úr –
aztán otthagyta faképnél.
Weisz Ármin átsétált a kávézóba, és
ha már ott volt, úgy gondolta, akkor játszik kalábriászt, már, ha lesznek hozzá
partnerek. A Fekete Sas kávézójában mindig voltak partnerek, ha kártyáról volt
szó. Így aztán az est további részében sikeresen veszített kártyán is.
– Egy rádli nyolcvanig! – kiabálták a
kártyapartnerek.
Az első osztásnál Weisznek felcsillant a
szeme, mert a kezében
volt egy adu, egy felső és egy király.
– Béla-kassza! – kiabálta hangosan.
– Béla-kassza, kontra! Kiabálta
repedtfazék hangján egy idősebb úr.
– Béla-kassza, rekontra! Hatalmas bajuszú
vékonyka ember egy füstölő szivarral a szájában, kicsit pöszén,
rekontrázott.
Így
ment ez záróráig, és Weisz Ármin, a tuletroá, volát és betli bűvöletében
fejezte be a napot. Belenézett a pénztárcájába, gyorsan számolgatott. Ha
kifizeti a szállást, a mosást, vasalást, akkor marad negyvenöt koronája.
Elszívott egy Regalitas szivarkát, amit még Aradon vásárolt. A legfinomabb
bánáti dohányból készült a szivarka, a temesvári dohánygyárban sodorták gondos
kezek. Mindig vett pár csomaggal belőle, amikor arra járt. Nem volt olcsó, de
nem sajnálta magától az élvezeteket. Aztán felment a szobájába, és lefeküdt.
Nem jött álom a szemére. Talán a délutáni alvástól vagy a sok pénzügyi
veszteségtől, ami érte. Ki tudja? Hánykolódott az ágyban, majd leszakadt alatta.
Felkelt, mert eszébe jutott a pénztárca. Kivette belőle a szállodának járó
pénzt és a felöltője zsebébe tette. A tárcát pedig a párna alá.
Másnap
fáradtan ébredt. Gyorsan befalt az étteremben egy tükörtojást, majd kifizette a
szállását, és az udvaron keresztül a Magyar Király Szállodához ment. Onnan
indultak társas kocsik Mórra. Időben érkezett, és a koffernek is jutott hely.
Homlokát törölgette egy kendővel, amit reggeli után az étteremben zsebre
vágott, amikor éppen nem figyelt rá senki. Szeretett Mórra járni, mert a jómódú
sváb településen mindig kiváló üzleteket kötött. Főként a Lamberg kastélyban,
ahol Temerini Szécsen Miklós gróf és felesége Johanna grófnő mindig szívesen
látta, amikor éppen Móron tartózkodott a család. Mert a gróf urat a külügyminisztériumi
hivatalos ügyei gyakran Pestre szólították. Szerették a szép dolgokat, ezért a
Weisz Ármint mindig beengedték a kastélyba. Már csak azért is mert így nem
kellett a nép közé vegyülve válogatniuk az új szőnyegkollekciókból. Régen a
feledés fátyla borította már a gróf úr anyai nagyapjának, a forradalmi tömeg
által felkoncolt altábornagynak, Lamberg Ferenc Fülöpnek az emlékét. Weisz
Ármint azonban nem érdekelte a történelem, inkább csak a pénz és a lovak. Így
aztán lelkesen kínálgatta a portékáit, nem kevés sikerrel. A szőnyegekre
felvett előlegre nyugtákat állított ki, és akkor tudatosult benne, hogy a
pénztárcáját a párna alatt felejtette. Ideges lett és gyorsan összecsomagolt,
majd az első társas kocsival, amit elért, elindult Fehérvárra.
Időközben
Mári, az ágynemű cseréjekor megtalálta a párna alá rejtett tárcát.
–
Birkl úr! Birkl úr! – kiabálva futott
kezében a tárcával.
–
Mi a baj, Mári?
–
Ezt találtam Weisz úr szobájában!
–
Kinyitotta, Mári? –
kérdezte szigorú tekintettel Birkl.
–
Hogyan merném én kinyitni? Isten ments,
egyből idehoztam magának.
–
Nézzük, mi van benne?
Aztán Birkl János elővette a kerek
lencséjű alpakkakeretes olvasószemüvegét, gondosan ügyelve arra, hogy az
üveghez ne érjen az ujja. Az orrára biggyesztette, majd kétszer is megszámolta
a pénzt.
– Mári, ez negyvenöt korona! Biztos, hogy
visszajön érte a Weisz úr. Addig az irodában elzárom.
Estefelé
aztán megérkezett Weisz Ármin és a portára hívatta Márit.
– Maga takarította a szobámat?
– Igen, uram! Gondolom a tárcáért jött.
– Igen, igen.
– Birkl úr elzárta az irodában.
– Akkor keresse meg Birkl urat,
és hozzák gyorsan a pénzemet.
Egyre
harsányabban beszélt, ezért aztán Jakab úr a portás csendre intette. Nem sok
eredménnyel, mert ezzel még jobban felpaprikázta. Már zengett az épület amikor
előkerült az üzletvezető, kezében a pénztárcával.
– Türelem, Weisz úr, megvan a
tárca, és megvan a pénz is!
– Azt majd meglátjuk!
Kezébe
vette a tárcát, és a portáspultra öntötte a tartalmát. Hangosan számolta, aztán
még egyszer.
– Ez csak negyvenöt korona!
– Igen, pontosan annyi, amennyi
benne volt, amikor megtalálta Mári.
– Hiányzik száz korona! – ordította
Weisz. – Megloptak! Ha tudom, hogy ez egy ilyen hely, be nem teszem ide a
lábamat.
Mári
már sírt, és Birkl nem győzte vigasztalni a lányt. Közben egyre lilább lett a
feje az üzletvezetőnek, ami nem jelentett túl jót. A kiabálásra kisebb csődület
kerekedett a portás pultnál. Már ott volt Márton a kocsis, Feri a segédje, Hugó
a pincér, és még néhány szállóvendég is megállt.
– Birkl úr kérem, engedje meg, hogy
lenyugtassam a Weisz urat. Ostorral a csizmaszárát ütögetve jelezte Márton
félreérthetetlen fenyítési szándékát.
– Nem szabad, Márton! Menjen a
kávéházba, ott láttam a Szamosvári főhadnagyot. Legyen szíves szóljon
neki, hogy jöjjön ide.
Néhány
percen belül Márton visszatért Szamosvárival. Aki hatalmas ember volt. Azt
rebesgették róla, hogy fiatalabb korában mészárossegédként egy ökröt is képes
volt leteríteni egyetlen ütéssel. Hogyan lett belőle rendőr, azt már senki nem
tudja. Elővett egy kis noteszt, felírta a neveket, és mindenkinek a vallomását.
– Melyik szobában történt az
eset?
– A tízes szobában, főhadnagy
úr – mondta Mári.
Felmentek
az emeletre, és a kíváncsiskodók az érintettekkel együtt bementek a szobába
– Mindenki menjen ki és csukják be az
ajtót! Weisz úr marad! Na, kérem szépen, pakoljon ki mindent a nadrágja és a
felöltő zsebéből, ide az ágyra.
Szorgalmasan
rakosgatta a zsebei tartalmát: damaszt kendő, cigarettatárca, gyufa, aprópénz,
ceruza, kis nyugtatömb, kicsi kockás füzet, a lovak és versenyek adataival.
– Ennyi? – kérdezte a
főhadnagy.
– Igen.
– Vegye le a nadrágját és a
felöltőt.
– De kérem szépen, milyen alapon?
– méltatlankodott Weisz.
– Ne akarja, hogy én vegyem le
magáról!
Végignézett
Szamosvárin, és már semmit nem akart. Ledobta a ruháit az ágyra, és ott állt
alsónadrágban. A főhadnagy átnézte a zsebeket tüzetesen, aztán szépen, lassan
kisimította az asztalon a galacsinná gyúrt papírt.
– Ez meg mi, Ármin?
– Fogadójegy.
– Maga ott volt a siófoki
turfon?
– Ott voltam.
– Én meg szolgálatban –
jegyezte meg epésen.
Aztán a főhadnagy előhúzta a friss
versenyújságot a zsebéből, merthogy ő is nagy lóbolond volt. Bogarászni kezdte
a befutási sorrendet. Nem szólt egy szót sem, hanem tenyérrel kíméletesen kupán
csapta Ármint, aki három lépést szaladt előre, de csak azért annyit, mert az
ágy megállította.
– Na, most mit csináljak
magával? Skandalum keltése, és hamis vád miatt egy hetet biztos a fogdában
tölthet. Nem viszem be, ha bocsánatot kér nyilvánosan Birkl úrtól és Máritól.
Márinak, mint becsületes megtalálónak, ad öt korona jutalmat.
– Nem lesz az egy kicsit
sok?
– Kér még egy taslit?
Így fejeződött be Weisz Ármin dicstelen
fehérvári utazása. Azt mondják, hogy évekig a szálloda közelébe se ment.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése