Nehrer György: Vörösmarty Mihály

 

Vörösmarty személyéről  könyvtárnyi tudományos értekezés, disszertáció,  több kötetre való emlékirat, megemlékezés született már, és akkor a műveiről még  nem is beszéltem. Talán egyszerűbb lenne szokásos rövid portrét írni. De azokat az adatokat meg bárki megtalálhatja egy tankönyvben, vagy egy publikációban. Úgy gondoltam, hogy Vörösmartynak olyan oldalát mutatom meg ebben a kis írásban az olvasónak, melyekkel eddig még nem találkozott, vagy csak ritkán került reflektorfénybe. Bízom benne, hogy ez a néhány, igazán kedves anekdota segít közelebb kerülni másoknak is Vörösmartyhoz.

Kápolnásnyék

Vörösmarty, Nyéken egy régi tornácos házban lakott, melynek rendkívül alacsony, gerendás szobái nyomasztólag hatottak a kedélyére. Gyakran mondta a látogatóinak :

– Ezek a gerendák úgy nyomják a lelkemet.

1853 tavaszán olyanforma hír szállongott az országban, mintha fölkelés volna készülőben. Sőt Nyéken azt is suttogni kezdték, hogy a Tisza mellett már javában folyik a haddelhadd.

Egy verőfényes nap délutánján Vörösmarty kinn álldogált a tornácon és Kedvenc hosszúszárú pipájából (csibuk) füstölgette a saját termesztésű irgalmatlan dohányát: szinte tábortüzet kellett gyújtani rajta, hogy égjen. A termesztőjén kívül nem akadt ember, aki el tudta volna színi azt a  dohányt.

Jött hozzá egyik nyéki barátja s gyakori látogatója.

– Hallgasd csak, – szólt Vörösmarty, nekem úgy tetszik, mintha távoli ágyúszót hallanék.

A látogató figyelni kezdett  és csakugyan valami tompa buffanások hangzottak. Tovább figyel s újra hallatszik: buff, buff. Erre elmosolyodik, de Vörösmartynak nem szólt semmit, csak megy az udvar távolabb eső sarkába, hol egy jókora gödör állt, sűrűn benőve magasszárú árvacsalánnal. Belép a csalánerdőbe és kiugraszt belőle egy hatalmas kanpulykát.

– Nézd csak, itt van az ágyú.

– Az ördög vinné el a pulykáját, egy jó órája, hogy hallgatom – szólt Vörösmarty és jóízűn nevetett a dolgon.

***

Nyék környéken nagyon szelíd természetű bor terem. Némely esztendőben annyira jámbor, hogy erő dolgában nem egy felvidéki savanyúvíz megbirkózhatna vele.

Vörösmarty is bérelt egy darabka szőlőt s némi büszkeséggel szokta emlegetni a borát. Egyszer valami mérőkészüléket is szerzett, hogy vele a bornak szeszbeli tartalmát méregesse. Szüret után kivitte magával néhány jó emberét, hogy majd sorba méregetik minnyájuk borát, s akié a legerősebb lesz, az viselheti az „egri nevet.”

Sorba is méregette valamennyit s legutoljára hagyta a magáét. Beleilleszti a mérőt, nézi, nézegeti: nem mutat egyetlen árva fokot se; a gondos anyatermészet egészen kifeledte belőle a szeszbéli tartalmat. Vörösmarty tréfás bosszúsággal mondá:

– Csak egy fokot mutatna legalább, hát elfogyasztanám, de egy árva foknyi ereje sincs.

– Jó lesz az a szőlőmunkásoknak – jegyezte meg egyik ottlevő barátja.

A bizony jó lesz. Aztán adtak belőle a szőlőmunkásoknak, s azok le is gyűrték az első nap szó nélkül. Másnap is eléjük tették a jámbor italt. Ekkor odajárul az egyik Vörösmarty elé s egész tisztelettel megszólal:

– Tekintetes uram, instáljuk alássan, ne méltóztatson többet adatni abbul a borbul; inkább csak a víznél maradunk.

***

Vörösmarty nyaranta, minden nap eljárogatott a velencei tóba fürödni. Olykor, délutánonként felült egy fakó szekérre, maga mellé ültette Balassa Lajost, a Balassa László asszony testvérét, és kihajtottak a Sukorói erdő szélire. Vittek magukkal pogácsát, egy pár üveg bort a szelídtermészetű Szentpéteriből, aztán leheveredtek valamelyik hatalmas cserfa alá, ahonnan a legszebb kilátás nyílott a tájra.

Vörösmarty nagyon szerette ezeket a kirándulásokat; alig dőltek le a jó puha pázsitra, nyomban odaszólt Balassa Lajosnak:

– Lajos öcsém, hogy van az a nóta?...

Az ifjú Balassának szép, férfias hangja volt, és a népdalokat érzéssel s bizonyos népies zamattal dalolgatta. Tüstént rágyújtott, csak úgy csengett belé az erdő. Vörösmarty ilyenkor mindig felvidult, gyönyörködve hallgatta a dalt és elmerült a festői szép táj szemlélgetésébe.

***

Volt Nyéknek abban az időben egy érdekes alakja, B. Antal földbirtokos. Megvett minden könyvet, járatott egy csomó lapot, de ő egy árva betűt sem olvasott el se az egyikből, se a másikból. Lárifárinak tartotta a világ minden irodalmát. Egy szép tarka borjút (nagyon szerette a tarka borjukat) többre becsült Othellónál.

Ha Vörösmarty Balassa László úrhoz ment, a B. Antal kúriáján vitt keresztül az útja. Mehetett volna ugyan másfele is, de ez jóval rövidebb út volt; sáros időben pedig jóformán csakis arra lehetett átvágni.

B. Antal görbe szemmel nézte, hogy csinál utat Vörösmarty az ő nemesi kúriáján keresztül; kapta magát s árkot ásatott az út elé. Az ő telkén bizony nem járogat senki fia, még a végén  szolgalmi jog támadhat belőle idővel.

Vörösmartyt mélyen sértette a vastag kíméletlenség. Barátai, jó emberei s úgyszólván Nyéknek egész értelmisége felzúdultak a barbár eljárás ellen s addig ostromolták B. Antalt, míg az árkot be nem temettette. Aztán Vörösmarty soha többé nem ment keresztül a szűzies kúrián.