Nehrer György: Petőfi Sándor

 

Piroska barátom kérte tőlem, hogy anekdotagyűjteményünkben legyen Petőfi is. Rendben, legyen. De vajon lehet-e újat mondani Petőfiről akinek az életét szinte napról-napra, műveit pedig szóról-szóra ismerjük? Petőfi az a költő, akinek az emléke a néphagyományban a legerősebben él. Előfordulhat az is, hogy talán Petőfi az utolsó költőnk, akinek az emlékét országszerte népmondák őrzik. Több okból is nehezen vettem rá magamat arra, hogy most Petőfi anekdotákat citáljak az olvasóközönség elibe. Részben azért, mert szeretem, ha egy-egy történet hiteles forrásból származik, és nem kizárólag a népköltészet része. Ez a kis írás Dr. Oravecz Ödön és Jókai visszaemlékezéseiből került feldolgozásra.  A másik ok, hogy számomra megkerülhetetlen tény az egyik távoli rokonom felemlegetése ebben a témában, már csak azért is, mert a rokon dokumentáltan jó barátságban állott Petőfivel, mi több, két kéziratos versét nagy becsben tartva haláláig őrizte azokat. Ő pedig nem más, mint Nehrer Mátyás a magyar szabadságharc nemzetőre, Petőfi támogatója, bajtársa, aki ugyanazon a napon hunyt el, mely napon egykoron született. (1825. febr. 12. ✞ 1895. febr. 12.) Rozsnyónak aligha akad olyan polgára aki a mai napig ne tisztelné Nehrer Mátyás emlékét, melynek minden évben tanújelét is adják. A síremlékét nemzeti színű szalaggal és virágokkal borítják.

 

Petőfi neve egybeforrt a magyar szabadságharccal, a magyar történelemmel. Ha ma élne Petőfi, akkor nagy valószínűséggel a politikai kurzus egyszerűen „libernyáknak” titulálná. Pedig a hazát és Európát soha nem a feudalizmust visszasíró, és abban a szellemi közegben gyökereket kereső személyek; soha nem a megalkuvók; soha nem a szolgalelkűek vitték előre, hanem forradalmi gondolkodású egyének, ha úgy tetszik „libernyákok”! Petőfit nem féltem, mert az ő szellemisége és versei már sok ócska diktatúrát átéltek és túléltek. Kitörölhetetlen és megmásíthatatlan eszmét kölcsönöztek a magyar népnek…  Ha másért nem, talán ezért szántam rá magam erre a kis írásra. 

Petőfi Debrecenbe először 1842 őszén rándult át Orlayval Mezőberényből. Vonzotta őt Csokonay emléke. Tűrhetetlen porban, szekéren utaztak. Másnap egy öreg diák megmutatta nekik a kollégium könyvtárát és gyűjteményeit, azután kimentek a temetőbe Csokonay sírjához, hol a vaspiramidot nézve sokáig elgondolkozott a költő. Innen magányosan, gyalogszerrel vette útját a Hortobágyon át Pápa felé. A következő év őszén megint Orlayéknál mulatozik Mezőberényben. Akkor még a világot jelentő deszkákról sző csalfa ábrándokat. Október hó elején Debrecenbe megy, ahol Komlósy társulatához áll be aktornak. Itt találkozik régi barátjával Pákh Alberttel, akivel a barátsága még Sopronban fogant meg, mikor ő sárgapitykés közlegény volt, Pákh pedig a filozófiát hallgatta. Mint Pákh életrajzírójának, Szabó Mózesnek Vadnay Károly elbeszélte, a két ifjú gyakran felkereste egymást, hol a kaszárnyában, hol a főiskolán, ahonnan költőnknek Pákh még olvasnivaló könyveket is szerzett. Az Arany Jánossal való barátságán kívüli ez a kapcsolata volt a legmélyebb, melyet csak egyszer zavart meg egy kis epizód. Pákh Albert ebben az időben nevelősködött a szepesi származású Schwarz Sámuelnek „a Tekintetes Tiszántúli kerületi Táblánál munkálkodó hites ügyvéd és T. Zólyom vármegye Táblabírájának Imre nevű fia mellett. Ugyancsak az ő szolgálatában állott Szontagh Lajossal együtt, mint patvarista, Andaházy Szilárd is, ki Pákhnak még lőcsei diák korában iskolatársa volt.  A fiatal Schwarz instruktora és az öreg Schwarz patvaristája újra együtt élik baráti körben az élet tavaszát. Andaházy Szilárd pedig élete telén szép nyári délelőttökön sokat mesélgetett ezekről az időkről a besztercebányai Árpád-tér felejthetetlen fasorai között.  Pákhnak egy nagy szobája volt itt a földszinten. Itt tanított reggelenként egy-két órát, s azután szabad volt, mint a madár. Kell-e ennél kedvezőbb helyzet egy kezdő írónak? Ebbe a szobába tért be gyakran, ha a táblai gyakorlatról megjött a pályatárs barát, Andaházy. De ide tér be sokszor a kóbor diák, a vándorszínész, a bolygó költő, Petőfi Sándor is. Az élete 90-ik évében is csillagászati számtannal foglalkozó Andaházy tisztán és világosan emlékezett e napokra. Jól emlékezett rá, hogy Petőfi, mint színész nem nyerte meg a közönség tetszését. Maga is látta játszani, de sikertelennek találta szereplését, így nem csoda, ha Komlósy direktor is hamis ürügy örve alatt hamarosan felmondott Petőfinek. Erre költőnk egy vidéki színészcsoporthoz csatlakozik, hol jó szerepet és jó fizetést ígérnek neki – de csak ígértek. A társaság vezetője csaló. A bihari Diószegen és Székelyhidán játszottak együtt, mert hamarosan felbomlott a társulat. A direktort csapta el a társaság. Petőfi már Székelyhidán nem játszhatott mert beteg lett. Úgy látszik, paratífuszos láza volt. Szomorúan írja le a napjait „Mélyen Tisztelt Tekintetes Úrnak,” Bajza Józsefnek írott levelében. Mikor újra nekivágott „Thespis” kordéját tolni, volt egy kis pénze is. Hiszen Bernard „Koros hölgy“-ének fordításáért 100, a „Robin Hood“ átültetéséért 400 váltó forintot kapott Nagy Ignáctól. Egy pár jobb ruhát is beszerzett a szerepeihez, mert akkor még a férfiak is maguk gondoskodnak kosztümjeikről. Most sorra eladogatja, hajtja a nyomor, űzi a betegség. Így tér vissza betegen, kifogyva mindenéből november végén Debrecenbe, ahol Pákhnál lakik pár napig, majd özvegy Fogas Józsefné lakója lesz a katolikus kórház és a temető mellett. Ablakából pedig a híres középületre lehet látni: a községi akasztófára. Nem csoda, hogy e lakásban, e helyzetben fakadt lantjáról e dal: „Temetésre szól az ének“...

TEMETÉSRE SZÓL AZ ÉNEK...

Temetésre szól az ének,

Temetőbe kit kisérnek?

Akárki! már nem földi rab,

Nálam százszorta boldogabb.

 

Itt viszik az ablak alatt;

Be sok ember sírva fakadt!

Mért nem visznek engemet ki,

Legalább nem sírna senki.

 

 Ez időből valók még a következő versei: „A virágnak megtiltani nem lehet“ .

 

 A VIRÁGNAK MEGTILTANI NEM LEHET...

 

A virágnak megtiltani nem lehet,

Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;

Kikelet a lyány, virág a szerelem,

Kikeletre virítani kénytelen.

 

Kedves babám, megláttalak, szeretlek!

Szeretője lettem én szép lelkednek -

Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden

Szemeidnek bűvösbájos tükrében.

 

Titkos kérdés keletkezik szívemben:

Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem?

Egymást űzi bennem e két gondolat,

Mint ősszel a felhő a napsugarat.

 

Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára

Tündér orcád tejben úszó rózsája:

Bujdosója lennék a nagy világnak,

Vagy od'adnám magamat a halálnak.

 

Ragyogj reám, boldogságom csillaga!

Hogy ne legyen életem bús éjszaka;

Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet,

Hogy az isten áldja meg a lelkedet.

 .. „Nem megyek én innen sehova“ ... „Síkos a hó, szalad a szán"........Elmondanám“.. . „Tél végén.“ „A dal.“ „Fütty.“ „Végszó ***-hoz.“ „A nemes.“ „A halvány katona.“ „Szomjas ember tűnődése.“ Nehéz napokat élt itt valóban Petőfi. A dacos, büszke jellemű titánt annyira lesújtja a sors, annyira vergődik lelkében, hogy már Nagy Ignáctól kísérli meg az előleg kérést egy hosszú levélben – de nem kap, mi végezetül még jobban is esik büszke lelkének. „Tél végén.“ c. költeményében maga így ír: Én a tavaszt csak annyiból kívánom, Mert melegebbek lesznek a napok, S mint mostan, akkor hűlt rideg tanyámon kopott ruhámban fázni nem fogok. A nyomorúság ez idejét megédesíti némileg az, hogy esténként színházba mehet, mert háziasszonya, a színház jegyszedője; e sivárságba fényt lehel  Viktor Hugo káprázatos világába való elmerülés és Béanger lírájának meleg lávája, mert ezek műveiből ekkor tanulja meg igazán a francia nyelvet. A szeretet sugárait se nélkülözi teljesen. Ott van Pákh kis baráti köre: Szontagh Lajos, Andaházy Szilárd és Nehrer Mátyás. Andaházy emlékezése szerint Petőfi csizmában, csuhaszerű, hosszú, dohányszínű lebernyegben járt és pörge kalapot viselt. Haja merev volt, körülvágott, gesztenyésbe hajló. Arcát Orlay képe elég jól tükrözte. Beszélni azonban a többszöri együttlét alatt alig hallotta. Rendesen Pákh vitte a szót, öntötte dévajságait, szikráztatta elméjét. Petőfi a tágas szobában elgondolkozva járt fel s alá s egy maga előtt feldobott pénzdarabot kapdosott egyre. Pedig egész életében nem volt az anyagi javak hajszolója. Érdekes, hogy e szokását Riedl posthumus jegyzeteiben is említve találjuk. Barátságuk egyszer zökkenőhöz ért. Az összecsapás okául Ágai és Vadnay Pákh kritikáját említik Petőfi színészsége felett. Orlay (és nyomán Fischer) azt hiszik, hogy Petőfi érdesen köszöntve Pákhot, amikor Pákh éppen tanított s ezt ő tanítványára való tekintetből erélyesen visszautasította. Gyulai és Ferenczi egy emlékszalagról beszélnek, amelyet Petőfi – Pákh távollétében – profanizálva kalapjára tűzött. Andaházy bátyánk másról beszélt. Arra emlékezett, hogy egy versét csapta agyon Pákh azzal, hogy fidibusznak való. Ennél nagyobb sértés Petőfit egy barát részéről nem érhette, önérzete visszahatott minden lekicsinylésre. E fájdalom is megszülte a maga gyöngyét. Ekkor írta a „Végszó **"-hoz“ című versét, mely igazi himnusza az igaz barátságnak. Barátságuk igaz és mély voltát mutatja, hogy nemsokára kibékültek. A „szétzúzott láncszemet eggyé bűvölte“ a két író lelkének nemes gyémántja. Petőfi jóakaró és segítő tisztelője volt ekkor a Sesztina vaskereskedésben segédkező Nehrer Mátyás is, aki Pákhnak földije volt. Később Rozsnyó leggazdagabb embere lett s a hagyomány szerint ő fedezte fel a borsodi antimonit-telepeket. Írja Oravecz: kisdiákkoromban magam is hallottam őt a debreceni napokról regélni. De e viszony is mutatja, hogy milyen siralmas volt Petőfi helyzete. Hiszen mikor Sopronban közvitézkedett s találkozott régi iskolatársával, Hankovszky Miskával – megtudva azt, hogy ez vaskereskedő-segéd, így szólt: „Nekem is rossz dolgom van, de mégse cserélnék veled.“. Erről a szomorú időről későbbi leveleiben ezt írja Kerényi Frigyesnek: „Az 1843/44-iki telet a kövér városban húztam ki éhezve, fázva, betegen egy szegény, de jó asszonynál...

Petőfi házassága 

Szendrey Julia mesélte el ezt egy női barátjának, az meg egy bizalmas pillanatban a saját urának. Mikor már Szendrey Julia kezét adta Petőfinek, az utolsó föltétele az volt, hogy Petőfi ne káromkodjék.
Mert a poéta, mint aféle tüzes, indulatos ember, úgy elördögadtázta néha a teremtésit a világnak, hogy a franciául nevelt és zongora mellett finomodott Julia ki-kirémült minden poézisból s aggódva gondolt arra, hogy ezeket az ebadtázásokat egész életén át kell hallania. 
És ez volt az egyik oka, hogy Julia szívesen beleegyezett az esküvő eltolásába. Megfogadtatta Petőfivel, hogy ezen idő alatt leszokik az ördögadtázásról.
Elérkezik az esküvő napja. Viszi őket a négylovas hintó Koltó felé. Az eső esik. Az út zökkenőit a kerékvágásban csordogáló víz befolyja. Egy ilyen zökkenőben Misztót falu táján eltörik a kocsikerék. Petőfi persze irtóztatóan felördögadtázik.
Hová menjenek, mit csináljanak? Még szerencse, hogy a közelben egy útszéli csárda van. Míg a kocsis beköti a lovakat s a falu kovácsához nyargal, a fiatal pár belép az ivóba. Hát az ivó csak olyan nagy otromba földes szoba, mint ma is mindenütt. A sarokban söntés, a szoba egyik felében x lábú nagy asztal s annak külső felén egy ugyanilyen lábú széles lóca.
Az ivóban nincs senki. El lehet gondolni, hogy Petőfi már azután beleszédült abba a mennyei mámorba, amely az ifjú párokat azonnal megszállja, mihelyt az esküvő után magukra maradnak és hát mindenkit meg lehet róni, csak azt nem, akinek gondolatunkban mindent megengedünk. Hiába no, poéta volt, tüzes volt és a szobában nem volt senki, csak a nagy széles lóca. Azonban a szalonlevegőben nőtt asszonyka, talán az ördögadtázástól is bántott idegességgel teljes erejéből tiltakozott. És nem is sikertelenül. Petőfi egy nagy harapást kapott az arcára s az ajtón belépő korcsmáros igen zavartnak találhatta a fekete attilás fiatalembert. Petőfi ennek a harapásnak a nyomát holtáig hordta az arcán, de persze nem mondta meg senkinek, hogy honnan származott.

Vendégek

Érdekes, hogy ez a nő mennyire marokra szedte már az alatt a rövid idő alatt is, ameddig együtt élték a költő szilajságát. Jókai beszélte s vétek volna feledésnek engedni ezt a jellemző kis esetet.
Együtt ültek a közös lakásuk ebédlőjében, az asztalnál: Petőfiék, ö, meg vendégképen Orlay.
Orlay beszél valamit s egyszer csak azt mondja: - Hát amint jövünk, egye meg a fene, ez meg ez történik hirtelen.
Petőfiné leteszi a kanalát, felszökik az asztaltól és bemegy abba a szobába, amelyik a három közül az övék volt. A három férfi bámulva néz össze, hogy mi történt? Vállat vonnak. Nem értik. Petőfi felugrik és az asszony után siet. Néhány perc múlva mogorva arccal tér vissza.

– Hát mi az Sándor? – Ej,– feleli Petőfi, – micsoda illetlenség is az, hölgyek jelenlétében fenézni. Nem vagyunk  a korcsmában!

Orlay nagyot nyel. Egy percnyi úgynevezett kínos csönd. Aztán Jókai szólal meg:

– Hát te, Sándor, nem azt írtad-e, hogy „Táncolok mint veszett fene!“

– Az más, – felelte bosszúsan Petőfi. – Nem hölgyeknek írtam és nem hölgyeknek szavalom.

Orlay, ettől a naptól kezdve soha többé nem látogatta meg  Petőfiéket.