Nehrer György: Arany János

 

Somogyi Rzsi barátom egy rövidke megjegyzésben hozzászólt a Vörösmarty adomákhoz, melyben „aranyásónak” titulált. Legyen így, mert az „arany” szó el is indított egy gondolatsort az emlékeimben. Itt-ott kutakodva, ez lett belőle. Remélem hasonló tetszést aratnak az Arany Jánosról szóló adomák is.
Aranyról és Petőfiről sok történet született, de többnyire ellenőrizhetetlen forrásokból származnak. Humoros mindegyik, de nem valós, leginkább kocsmai kitalációk. Nos, én törekedtem rá, hogy autentikus forrásokból gyűjtsem össze az olvasóknak az adomákat, ha már ilyesmire vetemedtem. Mindezt nagy tisztelettel tettem Arany János munkásságát és személyét illetően.  

 Arany János haragja.

A nagy költőnek nagykőrösi tanárkodása alatt, egy Atki Antal nevű zsidó tanítványa volt, kit szorgalma s derék magaviselete miatt megkedvelt. A nagykőrösi diákok viszont valami miatt, gyűlölték a zsidókat. A kedvelt tanítvány, kinek szerencsés arca nem árulta el a szemita származását, így vastagnyakú kálvinistának vallotta magát, mint akármelyik társa. Egy napon azonban kiderült, hogy csak szerepet játszott, amire aztán összeesküvést forralt a diákság, hogy megbüntesse a színészkedőt, ki zsidó létére buzgón eljárt a református templomba. Délután már a fórumon lesték a társai, s amint belépett az osztályba, a két legerősebb a köpenyét rádobta, a többi meg ütötte-verte, ki ököllel, ki léniával. A szegény zsidó fiú kiabált, de mindhiába, a diákság csak annál jobban püfölte, sőt néhányan elkiáltották magukat: »Üssétek agyon!« Ebben a pillanatban lépett be Arany János. A fiuk szétugrottak, s szégyenkezve siettek a helyükre, mert tanárukat rendkívül szerették. A költő szelíd pillantást vetett a megsanyargatott zsidó fiúra, aztán megfordult s szó nélkül elhagyta a termet. A megijedt ifjúság azt hitte, hogy most példás büntetés vár rájuk. De Arany János nem tért vissza. Sőt meglepve tapasztalták, hogy a haragvó tanár másnap sem néz feléjük; az egész leckeórát egyedül töltötték. A fiuk elbúsultak ezen és mikor harmad- és negyednapra sem látták a tanárukat, tanácskozásra gyűltek össze, miként engeszteljék ki? A hetedik osztály küldöttsége végre elment Arany Jánoshoz s előadta kérelmét, hogy az előadásait kezdje meg újra. A tanár hidegen nézett végig rajtuk és azt mondta:

 – Olyan osztályt, mely valakit a vallása miatt bánt, én nem tanítok! S ezzel otthagyta őket. Másnap még nagyobb küldöttség ment a lakására, de ezt sem fogadta el a költő. A megszégyenített és levert tanulók erre a tanári karnak esedeztek, hogy legyen közbejáró. Ez használt. A diákság ünnepet rögtönzött arra az alkalomra, hogy tanáruk megbocsátott és ismét elfoglalta a katedrát. E megindító jelenetben mindenki érezte, hogy Arany János nagy ember.

 A nótárius.

Hatvani Imre, ügyvéd, akit eltiltottak egy váltóhamisítási ügy miatt a foglalkozásától, később őrnagyi rangban a szabadságharc oldalán, aztán az oly szomorúan hírhedtté vált Abrudbányai mészárlás gerilla-vezére. Ez egy hosszú történet és talán majd erre is sort kerítek egyszer.

Hatvani, 1849.elején Nagyszalontán utazott keresztül és a városházánál beszállásolás végett megjelent.

Midőn a jegyzői hivatalba belépett, éppen Arany volt ott, kit Hatvani személyesen nem ismert.

– Maga itt a jegyző? – szólalt meg Hatvani.

– Nem magam vagyok, hárman vagyunk. – válaszolt röviden Arany.

– Hol lakik Arany János? – kérdezte ismét Hatvani.

Mire Arany nem szólt semmit, hanem a városháza ablakából megmutatta azt a házat, mely az ő jegyzői lakásául szolgált. Hatvani el is indult azonnal, meglátogatni a saját lakásán. Persze nem találta otthon.

Arany felesége, Ercsey Julianna, mivel éppen délidő lévén, ebédre marasztalta. Hatvani készséggel fogadta el a meghívást.

Alig egynéhány perc múlva Arany is hazaérkezett. Hatvani, mikor felismerte benne azt az embert, kivel, mint jegyzővel az imént oly hetykén bánt el, hüledezve kért bocsánatot, s meg is kapta.

– Pisztoly-e vagy bonbon?

   A hallgati ember

Ez a kis történet is abból az időből való, amikor Arany János Nagyszalontán jegyzőként dolgozott

Egy tanácsbeli ezt kérdezte tőle egyszer:

– Hogy lehet az, hogy nemzetes jegyző úr szájából soha egy adta teremtettet sem hallunk?

Arany kurtán és nyugodtan válaszolt:

– Nem szokásom.

– És ha nagyon megharagszik? – firtatá a tanácsbeli.

– Akkor hallgatok – felelte Arany.

– De ha nagyon, nagyon megharagszik?

– Akkor még jobban hallgatok – mondta Arany, s ezzel be is fejeződött a beszélgetés.

 Az idegenvezető

Érdekes intimitásokat közöl Darnay Kálmán régész, muzeológus az Országos Régészeti és Embertani Társulat Igazgatósági választmányának tagja Arany Jánosról: hogyan panaszkodott egyik levelében a könyvárusára, aki nem hirdeti a könyveit, amelyek, szerinte, ezért nem örvendének nagy kelendőségnek. Hogyan üldögélt öreg korában a múzeumkertben, hosszúszárú pipájával. Abban lelte kedvét, hogy kalauzává szegődött a múzeum előtt tétovázó falusi embereknek és megmagyarázta nekik, hogy ez meg az a régi szobor kit ábrázol, meg miféle római síremlék-maradványok és különös alakú sírkövek támaszkodnak a múzeum udvarának falaihoz? A hálás falusi emberek nem is sejtették, hogy az egyszerű ruhájú, pipájú, szerény ember a nagy magyar költő volt. Darnay Kálmán is hallgatója volt egyszer Arany János ilyen régészeti magyarázatának. Azután találkozott csak a nagy költővel Pulszkyéknál. ( Pulszky Ferenc, a múzeum igazgatója minden szombaton estélyre gyűjtötte össze vendégszerető lakában a főváros tudományos, írói és művészi körök kitűnőségeit. Ezek a Pulszky-féle szombat esték sajátos színt jelentettek a pest-budai társaséletben: a találkozók európai voltát és szellemközpontúságát a megemlékező kortársak mindegyike kiemeli. Berzeviczy Albert így méltatta az estek házigazdáját 1897-ben, röviddel annak halála után: "hosszú időn át a szellemi élet minden kitűnőségét és minden jelentősebb külföldi vendéget házi tűzhelye köré tudott vonzani egy szalont teremtve a szó legeurópaibb értelmében, valódi központot teremtve szellemi életünk számára.”)

Arany, amikor bemutatták neki Darnay Kálmánt ismerősként nyújtotta a kezét parolára. Aztán észbe kapott, hogy ő is egyike volt a délelőtti hallgatóinak. Darnay írja: „jóságos tekintetéből kiolvastam mentegetődzését, hogy hevenyészett magyarázgatásait nem a magunkfajta múzeumi embereknek, hanem falusiak szórakoztatására tartja”.

Arany és az angol nyelv

Remélem az olvasó nem veszi tőlem tiszteletlenségnek ezt az utolsó kis adomát. Szerintem semmit nem von le Arany költői nagyságából. Sőt, az ő fordítói munkássága nélkül lehet, hogy soha nem ismertük volna meg ilyen szépséges fordításban Shakespeare műveit.

Shakespeare-t fordíthat, méghozzá kitűnően az is, aki szobája négy fala közt, szótárak segítségével birkózott meg az angol nyelvvel, de megeshet, hogy ugyanez a lelkes „tanonc" egyetlen mondatát sem tudja megértetni egy eleven angollal. Arany Jánosról beszélik az anekdoták, hogy akadémiai főtitkár korában azzal bízták meg, hogy üdvözlő beszéddel köszöntse azt az angol úriembert, aki a tudós társaság megtekintésére a fővárosba érkezett.  Arany János, a Hamlet, a Szentivánéji álom, a János király költői pontosságú fordítója (ez az a három színmű, amelyet ma is az ő magyar szövegével szokás előadni) lelkiismeretesen készült a vendég fogadtatására. Formás beszédjének elmondása után – így szól a gonoszkodó hagyomány – az angol úr megjegyezte, soha nem gondolta volna, hogy a magyar nyelv ily’ sokban emlékeztet az angolra!