Kaszás István: Italszakértő

 

A kortalan utas előre jött.  Nem hallottuk, de vezető társaimmal, két sokat látott sofőrrel, megremegtünk közeledtére, mint az állatok, melyek előre megérzik a földrengést.  Ő még a múlt század, mit beszélek, a múlt évezred tanúja, a modern idők Odüsszeusza, aki már a 60-as években Bécsben volt a magyar fociválogatott szurkoló táborának tagjaként, Moszkvába pedig a Barátság vonattal utazott, s még látta Lenint a mauzóleumban, (aki viszont nem látta őt). Bizony nem kímélte az élet, és ő sem bennünket, amikor ránk zúdította történetét az italszakértőről. Nagy sóhajtással kezdett, amitől a busz szélvédője rögtön bepárásodott.    

      –  Akkor még a gesztenyesütőnél volt az utazási irodájuk, és valahová a tenger felé utaztunk. Teste, mint a tenger hullámzott előre-hátra amint emlékeit idézte. – Az esti iddogálásoknál vettem észre, hogy az idegenvezető milyen nagy pontossággal találja el az egyes italféleségeket pusztán ízük alapján. Felfedezésemet megosztottam az utastársakkal, akik vágytak már valami újdonságra, valami csodára a naponta ismétlődő paradicsomleves és rizskörítés után. Mindenki kudarcként élte meg, hogy az étteremben az asztalokra helyezett kancsó víz nem akart borrá változni. Ilyen előzmények után izgalmasnak tűnt a vezetői stáb esti iddogálása. Követelték, hogy előttük is bizonyítsa képességeit az idegenvezető, elvégre ők is ugyanúgy befizették a részvételi díjat. Az idegenvezető, igencsak húzódzkodott. Mondta is kollégáinak - Félek én ettől, mint szerecsen asszony a varázslónak az ő varázsvesszejétől.
    – Kínjában, olyan átlátszó kifogásokkal próbálkozott, hogy nincs benn a programban, fáradt, gyógyszert szed, telefonálni kell a családjának.  Nem is az utasok győzték meg, hanem a kollégái. - Figyelj, neked csak kóstolnod kell. Épp csak egy picit. Majd a többit mi elrendezzük, ne aggódj. Ránk mindig számíthatsz. – Mit volt mit tenni, a barátság kötelez. Tömények sora – mind teli találat. Aztán jöttek a nehezebb feladatok. Bekötött szemmel a bort felismerni. Nem hogy a fajtát találta el rendre a közben italszakértővé magasztosult idegenvezető, hanem az évjáratot is elég jól közelítette.  Igaz, volt amiből kétszeri kóstolási lehetőséget kért, de másodszorra csak eltalálta. Azután azt kellett látnunk – és itt az emlékek terhe alatt roskadozó utasunk verejtékező homlokát megtörölte – valami nincs rendben, elbizonytalanodott az idegenvezető. Drámai csend volt az étkezdében, a pincér még a borravalót is az asztalon felejtette. Az utasok többsége kezét tördelve, lélegzetét visszafojtva drukkolt az idegenvezetőnek, aki elcsukló hangon a harmadik próba lehetőségét kérte. Megadjuk – zúgott egyhangúan a terem. - Kossuth, és a kétszázezer újoncot megszavazó országgyűlés szelleme lebegett felettünk. Bármelyik pénzügyminiszter, aki további költségvetési támogatást kér a parlamenttől, megirigyelte volna ezt az egységes akaratnyilvánítást. Megadjuk!  Mennyi fenség, nagylelkűség, dac, és mennyi elfojtott indulat feszült ebben az egy szóban. Megadjuk! És még a magyarra merészelje bárki azt mondani, megosztott! Nagy pillanat volt. Addig egymást kerülő utasok – mert eltérő pártok szavazói voltak - ebben a pillanatban könnyes szemmel megölelték egymást és félhangosan mormolták együtt: Vesszen Trianon! Mint utóbb kiderült, egy szomszédos országban, hazánk odaakkreditált nagykövetétől másnap hivatalos magyarázatot követeltek a szélsőségesen nacionalista, soviniszta és Európa békéjét is fenyegető eseményről.  Nagykövetünk, aki derék borivó ember volt, bölcsen megnyugtatta az aggodalmaskodókat, hogy az utazás során bekövetkezett rendkívüli esemény, nem irányul a szomszédos ország területi integritása ellen.  A hír azért lassan bejárta a világsajtót. Nagyhatalmak vezetői szólaltak meg az ügyben és az ENSZ Biztonsági Tanácsában is beszédtéma volt, súgták meg utóbb a jól értesült informátorok. Az ENSZ azonban egyelőre, nem tűzte napirendre a Magyar Kérdés újbóli megtárgyalását és megnyugtató rendezését.

Várta mindenki a harmadik kóstolást. A szakács is kijött a húsvágó bárddal, a főpincér is levette kezét a pincérnő fenekéről, aki megfordult és egy csalódott „már nem szeretsz?” pillantást vetett a férfira. Egyesek valamit mormoltak, talán imádkoztak. Mások a mennyezetet nézték. Az italszakértő, sállal a szemén mindebből semmit nem látott. Következett tehát a harmadik kóstolás. Lassan felemelte a fejét, majd a poharat. Nekikészülődött, mint a futballista, aki a hosszabbítás utáni tizenegyes párbaj utolsó rúgásának a végrehajtója.  A következmény, menny vagy pokol. – Az italszakértőből valami természetfeletti átszellemültség sugárzott ebben a végzetes percben – sóhajtotta a szemtanú. Volt, akinek ekkor esett le a zöld hályog a szeméről, mások örökletes reumájukból gyógyultak meg hirtelen. És e pillanatban mozdult meg a várandós kismamában is először a gyermek.  A csodatevő italszakértő nem tudta mi az az ital, amit elétettek. Hasonló ízre nem emlékezett. Lehet, mondhatott volna valami ital nevet, és talán egy a százhoz eséllyel találhatott volna. Nem. Ilyen kisstílű szerencsejátékhoz nem volt partner. Nyugalmát visszanyerve, arisztokratikus fensőbbséggel hangosan mondta, nem tudom mi ez az ital.

– Te marha, vizet itattak veled – vigasztalták kedvesen a kollégái. Mielőtt az utas, a nagy idők szemtanúja belekezdett volna egy újabb történetébe, kibökte. – Mégis mintha nem az idegenvezető, hanem az egyik sofőr lett volna az italszakértő.