Nehrer György: A lottó és a politika

Van egy különös közös vonása a lottónak és a politikának: mindkettő abból él, hogy az ember elhiszi, egyszer majd ő következik. A lottóban pénzt adunk a reményért. A politikában bizalmat. Az egyikben azt gondoljuk: hátha most én nyerek. A másikban azt: hátha most végre nekem is jobb lesz. A különbség csak annyi, hogy a lottónál  estére kiderül, nyertünk-e. A politikában néha évekig tart, mire rájövünk, hogy megint csak a reményt vettük meg.

A lottó  képlete egyszerű Sokan befizetnek, kevesen nyernek, a rendszer pedig ettől még tökéletesen működik. A vesztesek nem feltétlenül érzik magukat vesztesnek, mert mindig ott van a következő hét. A következő szelvény. A következő húzás. A következő esély. Nem a nyereményt vásárolják meg, hanem a lehetőséget, hogy egyszer talán ők kerülnek a másik oldalra. A lottó legnagyobb terméke ezért nem a pénz.  Hanem a „hátha”. És éppen ezért vállhat szenvedéllyé.

A politika ugyanezt nagyban játssza. A politikában nincs számozott golyó és nincs szombat esti sorsolás. Van viszont kampány, ígéret, plakát, jelszó és egy szavazólap. A választó pedig szavaz.

Nem egyszerűen egy pártra vagy egy emberre, hanem arra a reményre, hogy ha az ő jelöltje kerül hatalomra, akkor az ő élete is jobb lesz. Hogy végre igazságosabb lesz az ország. Hogy lesz elszámoltatás. Hogy megszűnik a korrupció. Hogy most már tényleg azok következnek, akik eddig kimaradtak. Aztán telik az idő, és kiderül, hogy a hatalom megszerzése és a hatalom hasznának megosztása két egészen különböző dolog. A választó négy év múlva újra megkapja a maga szelvényét.

Csak most szavazólapnak hívják. A tömeg mindig finanszírozza a játékot.  Aki lottózik az befizet. A dolgozó adót fizet. A választó szavaz.  Mindkét rendszerben van egy közös elem: a többség működteti azt a rendszert, amelynek előnyeiből nem feltétlenül a többség részesül a legjobban. A lottóban néhány ember nyer nagyot. A politikában néhány ember kerül olyan helyzetbe, ahol dönthet pénzről, lehetőségekről, kinevezésekről, állami megrendelésekről és a szabályokról. A többség pedig marad a maga helyén. Dolgozik, fizet, szavaz, vár. És reménykedik.

Ez nem azt jelenti, hogy minden politikus ugyanaz, és azt sem, hogy minden választó becsapható. A politikai közösség nem lottószelvény, a választás pedig nem sorsolás. A hasonlóság mégis kellemetlenül erős: mindkettőben szükség van arra, hogy az ember higgyen a következő körben.

Miért játszunk mégis? Mert az ember nemcsak a valóságából él.

Szüksége van arra a gondolatra is, hogy a jelen nem feltétlenül a jövő. Ezért vesszük meg a lottószelvényt. És ezért megyünk el újra szavazni.  Nem feltétlenül azért, mert biztosak vagyunk a győzelemben, hanem mert nem akarjuk elfogadni, hogy semmi sem változhat. A lottónál ez ártalmatlan remény. A politikában viszont már sokkal nagyobb a tét. Ott nem három számot vagy öt számot találunk el. Ott országokat, városokat, családokat, egzisztenciákat és évtizedeket érintő döntések születnek. Ezért a politikai „hátha” sokkal drágább lehet, mint bármilyen lottószelvény.

És itt válik igazán érdekessé a történet A lottó után legfeljebb azt mondjuk: „Nem nyertem. Majd jövő héten.”

A politikában viszont könnyen azt mondjuk: „Nem erre gondoltunk. Majd a következő választáson. És újra megpróbáljuk. Új arcokkal. Új jelszavakkal. Új ígéretekkel. Új reményekkel. Talán éppen ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy ki nyeri meg a következő választást. Hanem az, hogy amikor a győztesek már elfoglalták a helyüket, mi történik azokkal, akik rájuk szavaztak.

Mert a lottóban legalább tudjuk, hogy a nyertesnek szerencséje volt.

A politikában viszont hajlamosak vagyunk elhinni, hogy ha valaki megnyerte a választást, akkor vele együtt mi is nyertünk. Pedig a kettő között van egy apró, de nagyon fontos különbség. A választás napján a győztesek megváltoznak. A választók többsége viszont ugyanúgy hazamegy.

És hétfő reggel kezdődik minden elölről.

Nehrer György: Digitális társadalmi MRI

 

 

Mit mutat egy ártatlan hűtőszekrény-poszt a magyar társadalom idegrendszeréről?

Vannak pillanatok, amikor az ember minden különösebb szándék nélkül társadalomkutatóvá válik. Nem kér hozzá engedélyt, nem készít kérdőívet, nem alapít kutatóintézetet, egyszerűen csak leül a számítógépe elé, megnyit egy közösségi oldalt, és olvasni kezd. Néha pedig az történik, hogy egy teljesen hétköznapi mondat többet árul el egy országról, mint száz oldalnyi elemzés.

Csiszár Béla parlamenti képviselő feltett egy látszólag teljesen ártatlan posztot:

„Én már átállítottam a hűtőt ECO módba. Kérek mindenkit, akinek a hűtője erre alkalmas, hogy tegyen így!”

Ennyi volt az egész.

Egy háztartási tanács. Egy apró javaslat arra, hogy aki tud, próbáljon valamennyit megtakarítani az energiafelhasználáson. Egy normális hétköznapon ebből legfeljebb néhány hozzászólás születik arról, hogy valóban használ-e valamit az ECO mód, vagy érdemes-e egyáltalán bekapcsolni.

Magyarországon azonban egy hűtőszekrényből is közéleti esemény lett.

Nem azért, mert a hűtőszekrény különösen politikai tárgy lenne, hanem azért, mert lassan már alig maradt olyan mondat, amelyet ne lehetne politikai szemüvegen keresztül értelmezni. A bejegyzés alatt közel másfél ezer komment gyűlt össze, és ahogy az ember haladt lefelé közöttük, egy idő után már nem a hűtőről olvasott, hanem saját társadalmának lelkiállapotáról.

Én is végigolvastam egy jelentős részüket. Nem tudományos kutatás készült belőle, nem reprezentatív felmérés, hanem egy pillanatfelvétel. Egyfajta digitális társadalmi MRI, amely megmutat valamit abból, milyen állapotban van a közbeszédünk.

Bevallom, engem személy szerint az ECO mód kérdése különösebben nem érint. A háztartásunkban a nyári időszakban a napelemek jóval több villamos energiát termelnek, mint amennyit el tudunk fogyasztani. A felesleget betápláljuk a hálózatba, amiért a kistermelők ma már inkább jelképes összeget kapnak, miközben ugyanaz az energia a másik oldalon egészen más áron jelenik meg. Hogy ebben mennyi a rendszer sajátossága, mennyi az üzletpolitika és mennyi az érdek, azt mindenki döntse el maga.

De ez most csak mellékszál. Nem a villany érdekelt, hanem az emberek.

Az átnézett mintegy ezer hozzászólás alapján érdekes kép rajzolódott ki. A kommentek több mint fele, nagyjából erősen negatív hangulatú volt. Ezekben nem a hűtő működéséről folyt vita, hanem gúny, sértés, személyeskedés és politikai indulat jelent meg. Sokan már nem is a mondatot olvasták, hanem azt keresték, hogy ki írta, melyik oldalhoz tartozik, és milyen szándék állhat mögötte.

További 20–25 százalék azokból állt, akik a bejegyzést egy sokkal nagyobb politikai vita részeként értelmezték. Volt, aki azt írta, hogy tizenhat év alatt nem volt ilyen probléma, más a jelenlegi kormányt hibáztatta, megint mások a TISZA vagy az ellenzék felelősségét emlegették. Ugyanazt a hűtőt nézték, ugyanazt a mondatot olvasták, mégis mintha teljesen különböző országokban éltek volna.

Aztán megjelentek azok, akik a magyar internet sajátos túlélési mechanizmusát képviselik: a humoristák. Körülbelül minden tizedik hozzászólás valamilyen tréfás vagy szatirikus reakció volt. Valaki szerint a legjobb megoldás az, ha egyszerűen kihúzzuk a konnektort, más barlangbérlést javasolt a nyári hónapokra, és természetesen megszülettek azok a hozzászólások is, amelyekből kiderült, hogy egy magyar ember még egy hűtőszekrényből is képes politikai kabarét készíteni.

Ezeken lehet nevetni, de közben érdemes észrevenni valamit. A humor sokszor nem a gondtalanság jele. Inkább egyfajta védekezés. Amikor már sok a feszültség, az ember néha viccet csinál abból is, ami valójában keserű.

És végül ott volt az a kisebbség, amely valóban a témáról beszélt. Alig néhány százalék, akik elmagyarázták, hogyan működik az ECO mód, mikor érdemes használni, milyen hőmérsékleten biztonságos tárolni az élelmiszereket, és hogy egyáltalán mennyi energiát lehet vele megtakarítani. Ők voltak azok, akik még a labdát figyelték, miközben a lelátón már régen elkezdődött a verekedés.

Talán ez az egész történet legfontosabb tanulsága: a hűtőszekrény nem lett politikai kérdés mi tettük azzá.

A kommentmezőből egyértelműen látszik, milyen mélyre süllyedt a bizalom. Sok ember már nem az üzenetet vizsgálja, hanem azt, hogy ki mondja. Nem a gondolatot mérlegeli, hanem előbb eldönti, elfogadható-e számára az, aki kimondta.

Ez pedig minden közös ügyet megnehezít. Mert hogyan lehet nyugodtan beszélni energiáról, egészségügyről, oktatásról vagy gazdaságról, ha még egy hűtőszekrény beállítása is politikai csatatérré válik?

Ha valóban létezne egy készülék, amellyel egy társadalom lelkiállapotát lehetne vizsgálni, talán ez a digitális MRI valami hasonlót mutatna. A politikai érzékenységünk túlságosan felerősödött, miközben a bizalom lassan halványuló folttá vált. A régi sérülések még mindig láthatók, és sokszor egy apró inger is elegendő ahhoz, hogy újra fájni kezdjenek.

De a kép nem teljesen sötét, mert ott van rajta a humor is.  Az a különös magyar képesség, hogy a legnehezebb helyzetekben is találunk valami ironikus megjegyzést, amin legalább egy pillanatra lehet mosolyogni. Ez talán nem oldja meg a problémákat, de azt mutatja, hogy a társadalom még nem veszítette el teljesen az önreflexió képességét. A hűtő ECO módja természetesen nem fogja megmenteni Magyarországot de megmutatott valamit. Megmutatta, milyen állapotban van a közös gondolkodásunk.

Mert néha nem egy választási eredmény vagy egy nagy politikai beszéd készít pontosabb képet egy országról, hanem egy egyszerű mondat arról, hogy valaki takarékosabb üzemmódba állította a hűtőjét.

A digitális társadalmi MRI-felvételen ott vannak a régi sérülések, a gyulladások, a feszültségek, de ott van még valami más is. A remény.

Mert amíg egy társadalom képes nevetni saját magán, addig talán még képes arra is, hogy egyszer újra meghallja a másik embert.

Nehrer György: Ébredő Fehérvár

 

Olvastam Cser-Palkovics András  polgármester posztját és rengeteg hozzászólást is. Nem szeretnék belemenni részletekbe, hiszen azoknak vannak szakértői. Íróként, publicistaként a személyes benyomásomat írom le.

A fehérvári közéletben valami alapvetően megváltozott. Eddig a város politikai tere olyan volt, mint egy gondosan karbantartott kert: a polgármester döntötte el, mit ültetünk, mit metszenek vissza, és mit nem engedünk nőni. A lakók pedig legfeljebb morgolódhattak, de a kertész kezében volt minden szerszám. Most viszont megjelentek olyan hangok, amelyek nem kérnek engedélyt a megszólaláshoz. És ez a polgármesternek láthatóan nem tetszik.

A poszt hangja nem a magabiztos városvezetőé. Sokkal inkább egy olyan emberé, aki először érzi azt, hogy nem ő irányítja a beszélgetést. Aki nem tudja, ki az ellenfele. Aki nem tudja, honnan jön a kritika. Aki nem tudja, kinek a szándékát kellene „leleplezni”. Aki nem tudja, melyik arcot kellene feltenni a kommunikációs céltáblára. És ez a bizonytalanság – ez a kontrollvesztés – átüt minden mondatán.

A polgármester 16 éven át megszokta, hogy a város közélete steril tér. Hogy a kritika vagy el sem jut a nyilvánosságig, vagy gyorsan elhal. Hogy a lakossági fórumok nem jelentenek valódi veszélyt, mert a tájékoztatás mindig felülről érkezik. Hogy a „civil” szó csak akkor jelenik meg, ha a városvezetésnek éppen jól jön. Most viszont a civilek nem kérnek engedélyt. Nem kérnek keretet. Nem kérnek narratívát. És nem kérnek a piedesztálból sem.

A posztban szereplő „álcivilek”, „hazugságok”, „politikai hergelés” – ezek nem a lakókra vonatkoznak. Ezek a polgármester saját félelmeinek szavai. Annak a félelemnek, hogy a város már nem csak az ő hangját hallja. Annak a félelemnek, hogy a lakók nem automatikusan fogadják el a magyarázatot. Annak a félelemnek, hogy a Tisza Szigetek decentralizált jelenléte miatt nincs kit személyesen támadni.

A kommentmező pedig külön történet. A polgármester eddig úgy kezelte, mint egy saját kommunikációs játszóteret. Most viszont a lakók nem bólogatnak reflexből. Nem félnek megszólalni. Nem érzik úgy, hogy a városvezetés kritikája egyenlő lenne a város elleni támadással. A kommentek között ott van minden: düh, csalódottság, szakmai kritika, élhetőségi félelem, és igen – ott van Magyar Péter is, aki puszta jelenlétével jelzi, hogy Fehérvár már nem az a zárt politikai tér, ami 16 éven át volt.

A polgármester most először nem tudja, hova üssön. Ezért üt mindenkire.

A Tisza Szigetek feladata nem az, hogy személyeket támadjanak. Nem az, hogy jelöltet állítsanak idő előtt. Nem az, hogy belemenjenek a fideszes kommunikációs csatákba. A feladat az, hogy visszahozzák a polgármestert a földre. Hogy megmutassák: a város nem egy személy tulajdona. Hogy a lakossági kontroll visszakerüljön oda, ahová való: a lakók kezébe.

És ha ez megtörténik, akkor lehet majd beszélni egyenlő kampányról, jelöltekről, feladatokról. Ha a polgármesternek még lesz kedve megmérettetni magát.

Mert ez a választás – és ezt ő is érzi – nem fog 2029-ig várni.

Ez a fehérvári közélet új korszakának első nagy repedése. És a repedésekből  fény jön be.

Nehrer György: Cselédsors vagy polgárág?

 

Mit üzen a vármegye megszüntetése

A közigazgatás struktúrája a névváltoztatástól nem változik meg – ahogy a vörös csillag leverése vagy a horogkereszt betiltása sem hozott önmagában mérhető társadalmi hasznot. De mindhárom olyan történelmi fájdalmakat hordoz, amelyeket a magyar társadalmi tudat nem visel el. A vármegye szó visszahozása is ilyen sebbe nyúlt bele: a feudális alávetettség, a cselédsors, a hűbéri függés emlékeibe.

Amikor az Orbán-rendszer három éve restaurálta a főispáni és ispáni címeket, az üzenet világos volt: úgy érezték, megteremtették a modernkori feudalizmus alapjait. Újból vannak adófizetői milliárdokból felhizlalt földbirtokosok és gyárosok, újraépült a hűbéri függés rendszere, és ehhez igazították a közigazgatás szimbolikáját is. Vármegyékkel, főispánokkal, ispánokkal. Már csak a csendőrség hiányzott, meg a kardlapozás. Nem is voltak messze tőle.

Ha kapnak még négy évet, könnyen lehet, hogy a hatalom szimbolikus koronája is felkerült volna Orbán fejére: a családi öröklés gondolata, amelyet már teszteltek is, amikor a Gáspár fiút Csádban királyfiként szólították. De ahogy Csád nem jött be, úgy a magyar választók is elfújták ezt a lilás ködöt a cselédségben ábrándozó politikusok elől. Nem kicsit. Nagyon.

Mint minden szimbolikus döntés, a vármegye megszüntetése is pénzbe kerül az adófizetőknek. Ez önmagában nem jó, de az sem lenne helyes, ha a pénzszűke miatt egyszerűen ráhagynánk: maradjon minden úgy, ahogy van. A történelem megtanított bennünket, hogy bizonyos jelképeket nem lehet „hagyni”. A vörös csillagot sem lehetett, a horogkeresztet sem lehetett – mert ezek nem puszta formák, hanem kapaszkodók egy társadalmi rendszer restaurálásához.

A vármegye szó is ilyen. Nem közigazgatási kategória, hanem történelmi emlékezet. A rendi kiváltságok terepe, a nemesi hatalom színpada, a jobbágyság és a cselédsors intézményi kerete. A magyar nép pedig soha többé nem akar sem cseléd, sem szolga lenni a saját hazájában. Európai, polgári demokráciában ez megengedhetetlen.

A vármegye megszüntetése tehát nem adminisztratív lépés, hanem szimbolikus önkorrekció. Annak kimondása, hogy a modern magyar állam nem kívánja tovább hordozni a feudális hierarchia jelképeit. A megye szó visszatérése a polgári államhoz való visszatérés szimbolikája: annak a felismerése, hogy a közigazgatás nem rangokra, hanem szolgáltatásra épül. A polgár nem az alispán alattvalója, hanem jogokkal rendelkező állampolgár.

A kérdés tehát nem az, hogy mennyibe kerül a névváltoztatás. Hanem az, hogy milyen országban akarunk élni. Olyanban, ahol a múlt szimbólumai visszahúznak a cselédsorsba, vagy olyanban, ahol a polgári demokrácia jelképei erősítik a szabadságot?

A vármegye megszüntetése erről szól. Nem a táblákról, nem a pecsétekről, nem a jogszabályok számáról. Hanem arról, hogy a magyar társadalom nemet mondott a feudális restaurációra.

A döntés üzenete világos: Magyarország nem cselédsorban, hanem polgárként akar élni.

Nehrer György: A hősök gyára

 

– Tusványos után, a valóság előtt

Tusványoson idén is felállt a színpad, a díszlet, a szokásos nyári politikai színjáték. A közönség tapsolt, a kamera forgott, a beszéd pedig úgy gördült végig a fenyők között, mint egy régi, sokszor eljátszott darab. A szöveg ismerős volt: a tábor erős, a világ ellenséges, és aki a táborhoz tartozik, az hős lesz, akár akarja, akár nem.

De idén a mondatok mögött valami egészen más rezgett. Nem a közönségnek szóltak. Nem a népnek. Hanem azoknak, akik most éppen kihallgatásokra járnak, előzetesben ülnek, vagy ügyészségi folyosókon várják, hogy kimondják: gyanúsított.

A beszéd valódi címzettjei: Hajdu János, Hankó Balázs, és mindenki, akinek a neve most az aktákban szerepel.

A hősiesség most úgy hangzott el, mintha egy politikai valuta lenne, csak éppen az árfolyama ismeretlen. Egyelőre úgy tűnik, hogy ezt a valutát nem lehet majd sehol beváltani.

Orbán Viktor azt mondta: „Minél inkább meghurcolnak valakit, annál inkább hőssé válik majd.” Pozíciót is ígért: „Belőlük lesznek az új vezetők.”

Ez a mondat nem filozófia, ez egy üzenet. Pontosan megfogalmazott, belső körnek szánt jelzés.

A hősiesség itt nem erkölcsi kategória és nem bátorság. Nem önfeláldozás. Hanem lojalitás.

Aki kitart, az hős. Aki hallgat, az hős. Aki nem vall rám, az hős. Aki nem mondja ki, amit tud, az hős.

A hősiesség ebben a rendszerben nem a tettből fakad, hanem a hallgatásból.

Hajdu János – a „terrormentes 16 év” legendája

A volt TEK-vezetőt jogellenes fogvatartás miatt hallgatták ki. Ez egy konkrét büntetőjogi ügy. Nem politikai üldözés, nem nemzeti dráma. Orbán mégis azt mondta: „Hajdu Jánosnak köszönhetjük, hogy nem történt terrorcselekmény.” Ez a mondat nem a valóságot írja le. Ez a mondat védőernyő. Egy pajzs, amit a vezető tart a saját embere fölé, hogy érezze: nem marad magára.

A pajzs üzenete: „Tarts ki. Nem hagylak el.”

Hankó Balázs – az NKA-ügy új hőse

Az NKA-ügyben letartóztatások, kihallgatások, gyanúsítások zajlanak. A bíróság dönt, nem a politika.

Orbán mégis azt mondja: „Minél jobban meghurcolják őket, annál magasabbra jutnak.”

Ez nem a jövő ígérete, ez a jelen fenntartása. A rendszer működése.

A mondat valódi tartalma: „Ha kitartasz mellettem, visszajöhetsz.” Ez a lojalitás ára és jutalma egyszerre.

A hősök gyára valójában a hallgatás ára

Tusványoson idén nem hősöket avattak. Hanem hallgatási szerződéseket kötöttek.

A beszéd minden mondata azt üzente az érintetteknek: Ne valljatok. Ne beszéljetek. Ne áruljatok el senkit. A tábor megvéd. A családotok nem marad magára. A jövőben visszajöhettek. A meghurcolás csak a beavatás része.

Ez a rendszer logikája: a hős nem az, aki tesz valamit, hanem az, aki nem mond semmit.

A valóság pedig egyszerűbb, mint a tusványosi mítosz

Aki visszaél a hatalmával, annak felelősségrevonás jár. Nem piedesztál. Nem hősiesség. Nem taps és nem díszlet.

A hősök gyára nem hősöket termel, hanem politikai szereplőket, akiknek a hallgatása az Orbán-rendszer működésének feltétele.

Ott hibádzik ez a dolog, hogy a nép nagyon jól ismeri „Orbán hőseit.” A nép tisztességet, elszámoltatást és a valóságot várja.

Nehrer György: Névtelen admin

 

Nyílt levél a Talpra Magyarok Tisza Közösségének

Elolvastam az üzenetét.

Néhány sor volt csupán, amibe mégis sok minden belefért. Egy szó különösen.

Óellenzéki.

A magyar történelemben mindig is könnyű volt címkéket ragasztani az emberekre. Tegnap kulák. Aztán osztályidegen. Később liberális. Hazaáruló. Soros-bérenc. Most pedig óellenzéki.

A címkék változnak, de úgy tűnik a módszer soha. Azt írja, hogy teljes rendszerváltás zajlik, amelynek része, hogy a régi rendszer összes tagját leváltják.

Érdekes mondat. Mert nem tudom, melyik régi rendszerre gondol? Arra, amelyet tizenhat éve épít a Fidesz? Vagy arra a több millió emberre, akik ez alatt a tizenhat év alatt újra és újra kiálltak a demokrácia mellett, még akkor is, amikor vereség lett a jutalmuk?

Mi stratégiai döntést hoztunk. Nem megtértünk. És nem múltunkat cseréltük le.

Csak felismertük, hogy Magyarországnak nagyobb szüksége van a változásra, mint arra, hogy ki melyik zászló alatt állt tegnap. Ezért álltunk a Tisza mellé. Nem kegyből, és nem jutalomért. Hanem azért, mert hittünk egy közös célban. De a közös cél nem kérheti tőlünk azt, hogy megtagadjuk önmagunkat.

A méltóságunk feladása nem lehet belépőkártya, ami lejár egy tagsági igazolvánnyal. És nem veheti el tőlünk egy névtelen admin sem.

Mielőtt valaki egyetlen mozdulattal kitörölné a múltat, érdemes lenne körülnézni. Ki vitte végig ezt az országot az elmúlt másfél évtized reménytelenségén? Ki állt ott a tereken? Ki vitte a szórólapot? Ki írta a cikkeket? Ki vállalta a gúnyt, a fenyegetést, a vereségeket?

Talán nem voltunk hibátlanok, de ott voltunk. És néha ez többet ér a hibátlanságnál.

A Tisza Párt nem a semmiből nőtt ki, nem pusztán egy ember munkájából, hanem abból a több millió csalódásból, reményből és kitartásból, amelyet hosszú évek alatt emberek milliói hordtak a vállukon.

Erre a múltra nem szégyen emlékezni, erre a múltra építeni lehet. Eltagadni nem. Aki a tegnapi szövetségeseit ma ellenségnek nevezi, az már nem új világot épít, hanem csak új neveket ír a régi táblákra.

Én nem kérek bocsánatot azért, hogy mindig a demokratikus Magyarország oldalán álltam. És nem kérek engedélyt ahhoz sem, hogy ezután is ott álljak. A rendszerváltás nem azzal kezdődik, hogy egymást selejtezzük, hanem azzal, hogy végre megtanuljuk megbecsülni azokat is, akik előttünk rakták le az első köveket. Mert egy országot nem a felejtés építi, hanem az emlékezet. És nem a kirekesztés, hanem a tisztelet.  

 

Nehrer György: Nem lettünk mások

 

Van egy szó, amelyet az elmúlt hónapokban túl sokszor hallottam. Többször, mint amennyiszer szerettem volna.  „Óellenzéki.”

Egyetlen szó és egyetlen címke. És hirtelen eltűnik mögüle tizenhat évnyi munka, több ezer tüntetés, számtalan aláírásgyűjtés, fórum, utcai beszélgetés, viták családi asztaloknál, elveszített barátságok, munkahelyi konfliktusok, karaktergyilkosságok. Mintha mindez soha nem is létezett volna.

Pedig létezett, csak sokan már nem akarnak emlékezni rá.

Volt idő, amikor nem volt TISZA Párt. Nem volt Magyar Péter. Nem volt remény arra, hogy a rendszer valóban meginoghat. Mégis voltak emberek, akik akkor is kiálltak. Nem azért, mert ezért fizetést kaptak. Nem azért, mert politikai karriert építettek. Hanem mert hittek abban, hogy egyszer Magyarország újra olyan ország lesz, ahol nem a kapcsolatok, hanem a teljesítmény számít.

Ezeket az embereket ma a politikai vezetés egyetlen szóval intézi el, „óellenzékiek.”

Különös szó ez, mert aki tizenhat évig a NER ellen dolgozott, arra könnyű rányomni ezt a bélyeget. Aki viszont éveken át a rendszer része volt, arra gyakran azt mondjuk: megváltozott, adjunk neki új esélyt.

Én valóban hiszek abban, hogy az ember változhat, de akkor ugyanazzal a mércével mérjünk mindenkit. Ne legyen könnyebb megbocsátani annak, aki a rendszer működtetésében vett részt, mint elfogadni azt, aki következetesen ellene dolgozott.

A TISZA sikere történelmi lehetőség volt, de kérem, hogy  ne írjuk át a történelmet.

Sokan azt hiszik, hogy akik Magyar Péter mellé álltak, azok egyik napról a másikra jobboldaliak lettek. Hogy hirtelen konzervatív keresztényekké váltak. Mintha a politikai identitás egy kabát volna, amelyet reggel lecserél az ember.

Nem, mi nem lettünk mások, mi ugyanazok maradtunk.

Baloldaliak, liberálisok, zöldek, konzervatívok, kiábrándult fideszesek és párton kívüliek. Különböző emberek, különböző világnézettel. Csak egy dologban értettünk egyet. Abban, hogy Orbán rendszerének véget kell vetni.

Ez nem ideológiai házasság, ez történelmi szövetség volt.

Sokan elfelejtik, hogy a TISZA választási eredménye nem egyetlen politikai tábor győzelme volt. Az a több millió szavazó nem ugyanazt gondolta a világról. Nem ugyanazt gondolta az adókról, a vallásról, a családpolitikáról vagy Európáról. Egyetlen közös célja volt leváltani Orbán Viktor rendszerét.

Aki ezt a sokszínű közösséget ma egyszerűen "óellenzékinek" nevezi, az nemcsak embereket sért meg, hanem a saját választóit, a saját pártját kezdi el darabolni.

Ez veszélyes játék, mert egy demokratikus országot nem lehet zárt közösségből felépíteni.

A rendszerváltások soha nem úgy születnek, hogy mindenki egyforma lesz. Éppen ellenkezőleg. Attól sikeresek, hogy nagyon különböző emberek képesek közös minimumot találni.

Ez történt 1989-ben is, aki még emlékszik rá. És ez történt most is. Nem lettünk jobboldaliak. Nem lettünk konzervatív keresztények. Nem tagadtuk meg azt sem, akik korábban voltunk.

Csak felismertük, hogy Magyarország érdeke fontosabb, mint a saját politikai identitásunk.

Ezért álltunk Magyar Péter mellé. Nem azért, hogy holnap bennünket nevezzenek a probléma részének. A politika egyik legnagyobb tévedése mindig az volt, amikor elhitte, hogy egy választási győzelem után már nincs szüksége azokra, akik odasegítették. Pedig a választást nem egy ember nyeri meg, hanem milliók.

Ha ezek közül akár csak néhány százezren azt érzik, hogy már nincs rájuk szükség, abból előbb-utóbb csalódás lesz. A csalódásból pedig közöny. A közöny pedig a demokrácia legveszélyesebb ellensége. Nem a TISZA ellen beszélek. Éppen ellenkezőleg. Azért szólok, mert szeretném, hogy sikerüljön.

Aki figyelmeztet, az nem ellenség. Sokszor éppen ő az utolsó barát, aki még őszintén el meri mondani, hogy merre vezet az út. A valódi rendszerváltás nem ott kezdődik, hogy új emberek ülnek a régi székekbe.

Hanem ott, ahol végre mindenkit ugyanazzal a mércével mérünk. A múltja legyen bár fideszes vagy ellenzéki, mert a jövőt nem a címkék fogják felépíteni.

Hanem az emberek.

Nehrer György: Bayer Zsolt és a Lázadás

 

Nehrer György – író, publicista

– amikor a valóság megcsúszik, és a billentyűzet visítva menekül

Van az a pont, amikor az ember már nem ír, hanem szól. Aztán van az a pont, amikor már nem szól, hanem üvölt. És van az a pont, amikor az üvöltés is kevés, ezért az ember leül, és megírja: „Ideje van a lázadásnak!”

Bayer Zsolt elérte ezt a pontot.

Pedig volt idő, amikor Bayer Zsolt írásait még nem csak a politikai hovatartozása miatt olvasták. Volt bennük irónia, volt bennük ritmus, volt bennük irodalmi érzék. A Bádog Blog korai időszakában még valóban jó tollú publicista volt. Ma inkább olyan, mint egy felborult cementkeverő: hangos, porzik, és minden irányba fröcsög.

I. A szerver, amelyből apokalipszis lett

Az ügyészség lefoglalta a Fidesz adatközpontját. Nem a pártot. Nem a kormányt. Nem a nemzetet. Nem a Szent Koronát.

Egy adatközpontot.

Mert az NKA-nál 17 milliárd forintnyi szabálytalanság gyanúja merült fel. Ez egy tény.

Bayer viszont úgy reagált, mintha a Vörös Hadsereg újra átlépte volna a határt, és a Tisza Párt katonái már a budai hegyekben állítanák fel az akasztófákat. A cikk lényege nagyjából így foglalható össze:

– Brüsszelből jön az új demokrácia.

– A Tisza Párt ávós.

– A nyomozók csicskák.

– A szerverlefoglalás diktatúra.

– És akkor most: lázadás, ellenállás, üvöltés.

Ez nem publicisztika. Ez politikai heavy metal, csak a gitár helyett Caps Lock van.

II. A talajvesztés művészete

Bayer egyszerűen beleélte magát az örök hatalomba. A Fidesz tizennégy évig olyan stabil volt, hogy számára ez lett a világ rendje. Mint a gravitáció. Mint a reggeli kávé. Mint a vasárnapi húsleves.

És amikor ez a rend repedezni kezdett, Bayer elvesztette a talajt. Nem kicsit. Nagyon.

A szövegei ma már nem elemzések, hanem pánikreakciók. Olyanok, mintha valaki a nappaliban kiabálna, hogy „jön a világvége”, miközben csak lekapcsolták a villanyt.

A szerverlefoglalást úgy írja le, mintha a magyar történelem legsötétebb pillanatai tértek volna vissza. Pedig valójában csak annyi történt, hogy a hatóságok egy rakat vasat és kábelt elvittek, mert valaki valahol nagyon lazán kezelte a kulturális pénzeket.

Ez nem 1919. Ez nem 1952. Ez nem Brüsszel bosszúja. Ez egy nyomozás.

III. Amikor a kisebbség úgy üvölt, mintha még mindig kormány lenne

Három hónapja kormányváltás történt Magyarországon. A Tisza Párt vezeti az országot. A Fidesz ellenzékben van. Ez tény.

És Bayer Zsolt mégis úgy ír, mintha ez nem történt volna meg. Mintha a hatalom továbbra is az övé lenne. Mintha a „mi” még mindig az országot jelentené, és nem egy leváltott politikai közösséget.

Ez a legfurcsább az egészben: nem az, hogy egy ellenzéki publicista kritizálja a kormányt – ez természetes. Hanem az, hogy nem tudja elfogadni, hogy ellenzéki.

A hangja nem az ellenzék hangja. Nem a kontroll hangja. Nem a kritika hangja.

Hanem a megsértett hatalom hangja, amely nem érti, hogyan történhet meg vele bármi, ami nem illik a régi koreográfiába.

A szerverlefoglalást nem úgy írja le, mint egy kormányzati vizsgálatot, hanem mint egy puccsot a saját rendszerük ellen – miközben az a rendszer már nincs hatalmon.

Ez a kisebbségi üvöltés paradoxona: nem attól hangos, hogy kevesen vannak, hanem attól, hogy nem tudják elfogadni, hogy már nem ők a többség.

IV. A lázadás, mint önterápia

A „lázadás” szó Bayernél nem politikai program. Nem stratégia. Nem társadalmi elemzés.

Ez pszichológiai segélykiáltás.

A világ, amelyet stabilnak hitt, megrendült, és ő ezt csak egyféleképpen tudja kezelni: feljebb tekeri a hangerőt. Ezért üvölt. Ezért túlzó. Ezért apokaliptikus.

Nem a valóság változott ekkorát. Ő változott meg – mert a valóság már nem igazodik hozzá.

V. A valóság visszatér

A valóság nem bosszúból jön vissza. Nem politikai szándékból. Nem pártérdekből. A valóság egyszerűen nem szeret sokáig távol lenni.

És most visszatért.

Nem nagy zajjal, nem forradalommal, nem akasztófákkal. Csak egy jegyzőkönyvvel, egy nyomozással, egy adatközponttal.

És aki ehhez nincs hozzászokva, az ezt támadásnak látja.

Pedig ez nem támadás.

Ez működés.

VI. A cementkeverő és a csend

Ebben az írásában Bayer már nem elemez, hanem reagál. Nem kérdez, hanem kijelent. Nem mérlegel, hanem ítéletet hirdet. A hangerő átveszi az érvek helyét. Az indulat kiszorítja az elemzést.

És az üvöltés végső soron nem is a valóságról szól, hanem arról, hogy a világ, amit ő öröknek hitt, megváltozott – és ezt nem tudja feldolgozni.

A valóság pedig közben csendben áll a sarokban, és várja, hogy valaki végre észrevegye.

A publicista dolga nem az, hogy együtt kiabáljon a tömeggel, hanem hogy akkor is felismerje a valóságot, amikor az már nem igazolja a saját oldalát. Ha erre nem képes, akkor nem a valóság lesz halkabb – csak a kiabálás lesz hangosabb.

Nehrer György: Nemzeti pálfordulás

 

avagy hogyan lett a tegnapi rendszerből holnapi ellenállás, és hogyan vált a nép statisztává a saját történetében

Magyarország ismét történelmi pillanatot él át. Ezt onnan lehet tudni, hogy Orbán megint bejelentette…

Most éppen az történik, hogy a tegnapi rendszer hirtelen felismerte: a tegnapi rendszer rossz. Ez a magyar politika egyik legszebb hagyománya: a pálfordulás sosem késik, csak mindig akkor érkezik, amikor már nincs valódi tétje.

A magyar közélet olyan, mint egy végtelenített színházi előadás, ahol a főszereplő minden felvonásban más jelmezben jelenik meg, de ugyanazt a monológot mondja:

„A demokrácia veszélyben!”

„A jogállam megszűnt!”

„Önkényuralom van!”

A közönség pedig ül, nézi, és már nem tudja, hogy ez most tragédia, vígjáték vagy kabaré. Valószínűleg mindhárom.

I. FEJEZET: A NEMZETI MEGVILÁGOSODÁS MŰVÉSZETE

A magyar politikában a megvilágosodás nem belső felismerés, hanem külső esemény: akkor történik, amikor valaki elveszíti a hatalmat.

A tegnapi rendszer ma már ellenáll. A tegnapi rendszer ma már tiltakozik. A tegnapi rendszer ma már felismerte, hogy a tegnapi rendszer hibás.

Ez a felismerés mindig pontosan akkor érkezik, amikor már nem lehet vele semmit kezdeni.

A magyar politikai elit olyan, mint a rossz szakács, aki harminc évig sózza túl a levest, majd amikor kirúgják a konyhából, ünnepélyesen bejelenti:

„Ez a leves ehetetlen!”

Köszönjük. Tényleg nem vettük észre.

II. FEJEZET: A BŰNPÁRTOLÓK NEMZETI ÚJJÁSZÜLETÉSE

És ekkor megjelenik az új párt. Az új párt, amely valójában a régi rendszer mellékterméke. Az új párt, amelyet olyan emberek is építenek, akik tegnap még a régi rendszerben dolgoztak. Az új párt, amely ma már azt mondja:

„Mi mások vagyunk.”

A magyar politika egyik különös paradoxona, hogy a tegnapi rendszer szereplői gyakran a holnapi megváltás arcaként jelennek meg.

A tegnapi rendszer építői ma már a változás képviselői. A tegnapi rendszerből érkezők ma már a megújulás hirdetői.

A magyar közélet olyan, mint egy mosoda: a tegnapi foltokat ma új pártlogó takarja el.

III. FEJEZET: A 2,5 MILLIÓ EMBER TÖRTÉNETE

És itt jön a történet valódi tragédiája.

Madách Imre „Az ember tragédiája” című művében az ember végigjárja a történelem színpadait, keresve a helyét, a célját és az értelmét a küzdelmeinek. Ádám újra és újra hisz egy eszmében, majd szembesül azzal, hogy a valóság sokszor mást mutat, mint amit remélt.

Valami hasonló történik ma azokkal, akik hittek a változásban. Nem azért álltak egy új politikai erő mellé, mert tökéletesnek tartották, hanem mert le akartak zárni egy korszakot, és remélték, hogy egy új politikai kultúra kezdődik.

Ez az a rész, amelyről a politikai elit ritkán beszél, mert kényelmetlen.

A nép — az a sokszínű, sokrétegű közösség, amelyben volt baloldali, liberális, jobboldali, konzervatív, centrista, fiatal, idős, munkás és értelmiségi — félretette a különbségeit, és azt mondta:

„Legyen most egyszer valami más.”

Ez volt a nagy társadalmi összefogás. Nem pártok között, hanem emberek között.

2,5 millió ember nem azért állt a változás mellé, mert tökéletesnek hitt egy új politikai erőt. Azért tette, mert egy régi rendszer lezárását akarta. Hitte, hogy a hosszú évek csalódásai után végre nemcsak a hatalom személye változik meg, hanem a politikai kultúra is.

Ezek az emberek nem droidok voltak. Nem felhasználható tömeg. Emberek voltak, akik éveket, évtizedeket töltöttek azzal, hogy egy másik Magyarországot építsenek.

A csalódás nem abból fakad, hogy ki kapott vagy nem kapott valamilyen tisztséget. Nem mindenki akar hatalmat, pozíciót vagy széket. A kérdés ennél sokkal mélyebb.

A kérdés az, hogy azok az emberek, akik a változást létrehozták, valóban partnerei lettek-e az új hatalomnak, vagy ismét csak eszközként tekintettek rájuk.

Különösen fájó sokak számára, hogy miközben az új politikai vezetés egy része korábban a Fidesz rendszerének része volt, addig azokat, akik évtizedeken keresztül szemben álltak az Orbán-rendszerrel, ma egyszerűen „óellenzékinek” bélyegzik.

Mintha huszonöt év küzdelme, tiltakozása, munkája és hite semmit sem érne.

A probléma nem az, hogy egy új politikai erő győzött. A választók döntöttek, és ezt minden demokratának tiszteletben kell tartania.

A probléma az a hangnem, amely sok korábbi ellenzéki választóval szemben kialakult. Azokkal szemben, akik éveken, sőt évtizedeken keresztül vállalták a szembenállást az Orbán-rendszerrel, és akik nélkül ez a politikai fordulat nem következhetett volna be.

A Tisza Párt győzelméhez sokféle ember támogatása kellett. Voltak közöttünk korábbi fideszesek, bizonytalanok, és olyanok is, akik hosszú évek óta az ellenzéki oldalon álltak. A gond nem az, hogy ezek az emberek együtt szavaztak a változásra. A gond az, hogy a változás után sokan közülük azt érzik: nem partnerként, hanem kellemetlen örökségként kezelik őket.

Egy politikai közösséget nem lehet úgy építeni, hogy azokat alázzuk meg, akik a hátukon vitték a változás reményét. Nem lehet egy új korszakot úgy kezdeni, hogy közben lenézzük azokat, akiknek a támogatása nélkül el sem kezdődhetett volna.

A hatalom természetesen új szereplőket hozhat. De a tisztelet nem hatalmi kérdés.

A TISZA név jelentése: Tisztelet és Szabadság. Különös ellentmondás, hogy sok régi ellenzéki támogató éppen a tisztelet hiányát érzi a legerősebben.

A tisztelet annak jár, aki akkor is kitartott, amikor még nem látszott a győzelem.

IV. FEJEZET: A CSONTGAZDASÁG ÖRÖK TÖRVÉNYE

A magyar politika évtizedek óta ugyanazt a gazdasági és társadalmi modellt ismétli: a csontgazdaságot.

A hatalom mindig dob egy csontot. Nem túl nagyot, nem túl kicsit. Pont akkorát, hogy ne halj éhen, de ne is legyen időd gondolkodni.

A csont mellé jár a remény:

„Kitartás, jövőre jobb lesz!”

„Most ne lázadj, mert épül valami nagy!”

„Ha most kibírod, holnap már te is részesülsz!”

A holnap persze sosem jön el. De a csont mindig megérkezik.

V. FEJEZET: A NAGY NEMZETI TANULSÁG

A kérdés nem az, hogy a tegnapi rendszer felismerte-e, hogy hibázott. Nem az, hogy az új párt jobb lesz-e. Nem az, hogy a csont nagyobb lesz-e.

A kérdés az:

Lesz-e valaha olyan politikai kultúra, amely nem csontot dob, hanem jövőt épít?

Mert amíg a hatalom csontot dob, és a nép csontért él, addig Magyarország nem lesz több, mint egy ország, ahol a remény a legolcsóbb közpolitikai eszköz.

És a legdrágább az emberi illúzió.

Nehrer György: Bagoly mondja verébnek

– és közben a teljes erdő ég

 

A kulturális élet újabb botrányától hangos a sajtó: a KMTG 422 millió forintért vásárolt jogokat Orbán János Dénestől, a kulturális államtitkár pedig feljelentést tett különösen jelentős vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés gyanújával.

A történet látványos, személyeskedő, és kiválóan alkalmas arra, hogy a közvélemény figyelmét egyetlen szereplőre irányítsa. A kérdésben megszólalt :

" L. Simon László: Etikátlan, amit Orbán János Dénes tett

L. Simon László a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Irodalmi Tagozatának vezetője Facebook-

bejegyzésben arra kérte Orbán János Dénest, mondjon le a tagságáról a szervezetben."

Csakhogy a kulturális finanszírozás elmúlt évtizedének problémái nem itt kezdődnek, és nem itt érnek véget.

A legnagyobb kérdés nem az, hogy Orbán János Dénes mennyit kapott. Hanem az, hogy miért csak ezt az egy ügyet vizsgálják, miközben a kulturális pénzek elosztása hosszú éveken keresztül sokak szerint átláthatatlan, személyfüggő és politikai szempontoktól sem független rendszerben működött.

Egy olyan rendszerben, ahol gyakran nem pusztán a tehetség, hanem a kapcsolatok és a döntéshozói körökhöz való közelség is meghatározta a lehetőségeket.

A magyar írók, költők és műfordítók jelentős része pedig ebből a támogatási rendszerből alig részesült.

Milliárdok a kultúrára

Az elmúlt évtizedben a magyar kulturális intézmények jelentős állami forrásokból gazdálkodtak.

KMTG – Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.

2016 és 2022 között összesen mintegy 3,5 milliárd forint.

MMA – Magyar Művészeti Akadémia

Éves költségvetése 10–12 milliárd forint körül alakult, ami több év alatt százmilliárdos nagyságrendű támogatást jelent.

Petőfi Irodalmi Múzeum

2018 és 2023 között több milliárd forintos állami forrásból gazdálkodott.

MANK – Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft.

Több milliárd forintos támogatási háttérrel működött.

Nemzeti Kulturális Támogatáskezelő és a Petőfi Kulturális Programok

Szintén több tízmilliárdos nagyságrendű állami forrás kezelésében vettek részt.

A kérdés egyszerű:

Ezekből a milliárdokból mennyi jutott a magyar írók, költők és műfordítók többségének?

Sokak tapasztalata szerint nagyon kevés.

Nem azért, mert ne lennének tehetséges alkotók. Hanem azért, mert sokan nem kerültek be abba a körbe, ahol a döntések megszülettek.

Miért nem vizsgálják át a teljes rendszert?

A mostani kulturális vezetés új, és érthető, hogy időre van szüksége a teljes rendszer áttekintéséhez. Nagy Ervin államtitkár lépése azt mutatja, hogy van szándék a tisztázásra.

Ez önmagában pozitív jel.

De éppen ezért lenne fontos, hogy a vizsgálat ne álljon meg egyetlen ügyben.

Ha valóban a kulturális pénzek tisztasága a cél, akkor szükséges lenne áttekinteni a teljes támogatási rendszert: az intézményi finanszírozást, a nagyobb kulturális beruházásokat, az alapítványi struktúrákat, a döntési mechanizmusokat és azt is, hogy milyen szempontok alapján jutottak egyes szereplők jelentős közpénzekhez.

És L. Simon László?

L. Simon László ma gyakran fogalmaz meg éles kritikákat kulturális ügyekben. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy hosszú éveken keresztül maga is a kulturális döntéshozatal meghatározó szereplője volt.

Volt kulturális államtitkár, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, az MMA Irodalmi Tagozatának vezetője, és több olyan pozíciót töltött be, ahol kulturális források és intézmények sorsáról születtek döntések.

Ezek nem pusztán szakmai tisztségek voltak, hanem a kulturális rendszer működésének fontos csomópontjai.

Mindeközben a család Fejér megyében jelentős mezőgazdasági, turisztikai és vendéglátó-ipari érdekeltségeket épített ki: termőföldek, szőlőbirtokok, borászat, a kápolnásnyéki sörfőzde és étterem, valamint dinnyési halastóhoz kapcsolódó érdekeltségek is megjelentek a nyilvánosságban. Felsorolásban valószínűleg ennél több vagyonelem létezik. Ezek csak a nyilvános adatok. 

Ezek az érdekeltségek önmagukban nem kifogásolhatók, és nem bizonyítanak semmilyen jogsértést.

A kérdés azonban az, hogy a kulturális és más állami támogatások teljes rendszerének átvilágítása során milyen összefüggések tárhatók fel a közpénzek felhasználása és az egyes kedvezményezettek gyarapodása között.

Erre csak egy átfogó, minden szereplőre egyformán kiterjedő vizsgálat adhat hiteles választ.

A teljes erdőt kellene látni

A kulturális feljelentés megtörtént. A botrány elindult.

De a kulturális finanszírozás mélyebb rétegei még érintetlenek maradtak.

A valódi vizsgálat nem egyetlen személyről és nem egyetlen ügyről kellene, hogy szóljon, hanem arról a teljes rendszerről, amely hosszú éveken keresztül meghatározta, kik juthattak lehetőséghez, támogatáshoz és figyelemhez. Ha egyszer valóban sor kerülne egy ilyen átfogó átvilágításra, akkor nem csupán egyetlen név kerülne elő. Hanem mindazoké, akik évekig a kulturális pénzek elosztásának középpontjában ültek – miközben a magyar írók és költők jelentős része továbbra is a periférián maradt.

És akkor talán új értelmet nyer a régi magyar közmondás:

„Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű.” 

Csakhogy ezúttal nem a veréb a lényeg. Hanem az, hogy közben az egész erdő ég.

 

Nehrer György: Ferencz Orsolya tévedése és a politikai valóság

 

– Ez a cikk nem a lojalitásról szól, hanem a valóságról.

Ferencz Orsolya posztja egy olyan politikai keretet próbál felépíteni, amely nincs összhangban sem a társadalmi valósággal, sem a választói mozgásokkal, sem azzal, amit a jobboldalon ma ténylegesen látni lehet. A szöveg azt sugallja, hogy a Tisza szavazói „joggal csalódottak”, és hogy a „polgári Magyarország hangja gyenge”, mert a Tisza nem váltotta be a jobboldali reményeket. Ez a narratíva azonban nem a valóság leírása, hanem egy politikai pozíciófoglalási kísérlet.

A valóság ugyanis az, hogy nem a jobboldal csalódott, hanem a 2022-es ellenzéki tábor. Ez a tábor 40–45 százalékos volt, és nem tűnt el. 2026-ban a Tiszára szavazott a 2022-es ellenzéki szavazók döntő többsége, amely akkor 2,5–2,6 millió főt jelentett. Ez a tömeg nem tűnt el, nem lett jobboldali, nem lett posztfideszes, nem lett konzervatív, és nem változtatta meg egyik napról a másikra a politikai identitását. A Tiszára szavazás sokak számára nem világnézeti váltás volt, hanem stratégiai döntés a Fidesz leváltására. Ez a több mint két és fél millió ember ma a Tisza szavazótáborának jelentős részét alkotja, miközben önálló politikai képviselettel nem rendelkezik.

A parlamentben nincs baloldali, nincs liberális, nincs centrista és nincs zöld képviselet. A Tisza 141 posztfideszes mandátummal gyakorlatilag egyedül kormányoz, a Fidesz 52 mandátummal ellenzékben van, a Mi Hazánk 6 mandátummal rendelkezik. A 2022-es ellenzéki tábor 40–45 százaléka ma önálló politikai képviselet nélkül áll. Ez a helyzet nem stabil, és hosszú távon nem is fenntartható.

A Tisza-kormány összetétele ráadásul nagyrészt posztfideszes, állami háttérből érkező, a NER-ben szocializálódott szakemberekből áll. A miniszterek többsége korábbi állami vezető, fideszközeli szakember vagy olyan közigazgatási elit tagja, amely a régi rendszerben építette fel a karrierjét. A Tisza nem hajtott végre rendszerváltást. A Fidesz továbbra is jelentős intézményi befolyással bír: 17 parlamenti bizottságban tölt be kulcsszerepet, négy bizottságot vezet, és a megyei, járási, valamint települési önkormányzatokban is meghatározó maradt. A Tisza nem bontotta le a NER-t, hanem annak intézményi struktúrájának jelentős részét változatlanul hagyta.

Ez a politikai konstrukció belső feszültséget hordoz, és a törésvonalak már most látszanak. A Tisza választási győzelme nem szüntette meg a magyar társadalom politikai sokszínűségét, csupán egy pártba terelte a kormányváltást akaró szavazók jelentős részét. A kormányzati pozíciókban ugyanakkor döntően a korábbi állami elit képviselői ülnek. Sokan valódi rendszerváltást vártak, nem pedig egy új, „NER light” közigazgatási modellt. A Tisza jelenlegi működése ezért nem tükrözi teljes mértékben a szavazótábor sokszínűségét, és nem ad teret azoknak sem, akik a Fidesz leváltásáért az elmúlt két évben, illetve sok esetben évtizedeken át dolgoztak.

Van azonban egy utolsó esély – ha egyáltalán van ilyen szándék. A Tisza-kormány még korrigálhatja ezt a helyzetet, ha egy előrehozott önkormányzati választás során lehetőséget teremt arra, hogy a volt baloldal, a centrista politikai közeg, a zöldek és más demokratikus politikai szereplők is valódi képviselethez jussanak az önkormányzati rendszerben. Ez lenne az egyik olyan lépés, amely valódi rendszerváltás irányába mutatna, és visszaadná a politikai képviseletet annak a több milliós társadalmi csoportnak, amely ma önálló képviselet nélkül maradt.

Egyelőre azonban semmi sem utal arra, hogy a Tisza-kormányzatnak ilyen szándéka lenne. Ha meghagyja a fideszes önkormányzati struktúrát, és azt is túlnyomórészt posztfideszes szereplőkkel tölti fel, akkor komoly politikai feszültségekkel kell számolnia. Az a baloldali, liberális és centrista választói tömeg, amely a kormányváltás érdekében stratégiai döntést hozott, hosszú távon aligha mond le saját politikai identitásáról.

És igen, Dobrev Klára akár mosolyoghatna is, hogy „ő megmondta”, de nincs rá oka. A DK-nak és az MSZP-nek hosszú éveken át volt lehetősége baloldali identitást építeni, új politikai kultúrát létrehozni és valódi rendszerváltó erővé válni. Nem tette meg. A baloldal saját hibáiból omlott össze, és ma a Tisza árnyékában próbál túlélni. A baloldali identitást azonban nem a pártvezetők jelentik, hanem a szavazók, a szimpatizánsok. Ők nem tűntek el – csak jelenleg nincs önálló politikai képviseletük.

Tisztelt Ferencz Orsolya!

A jelenlegi helyzet tehát nem a „csalódott jobboldal” története, hanem a politikai képviselet nélkül maradt baloldal és liberális centrum története. Ha valakinek új pártot kellene alapítania, az nem Ferencz Orsolya, hanem a baloldal. És most legyen egy kis irónia: ha a Tisza természetesnek tartotta, hogy saját politikai identitását védi a jelöltállítás során, akkor ugyanezt a jogot egy új baloldali formációtól sem lehetne elvitatni. Ha ez egyszer megtörténik, 2030-ra valóban sokszínűbb lehet a parlament, és végre jobban tükrözhetné a magyar társadalom valódi politikai sokszínűségét.

 

Nehrer György: 93 nap

 

Nézem a parlamenti közvetítést és közben számolgatom a napokat.

Kilencvenhárom nap telt el a választások óta. Ennyi idő alatt minden politikai erőnek volt lehetősége feldolgozni a győzelmet vagy a vereséget, levezetni a feszültséget, és felvenni az új szerepét. A parlamentben azonban még mindig ugyanaz a hangulat uralkodik: csörték, személyeskedések, kivonulások, frakciószintű performanszok. Mintha a kampány nem ért volna véget.

Pedig a választók nem ezért küldték a képviselőket az Országházba.

A parlament nem színpad

A politikai fricska, a csipkelődés, az odamondogatás a demokrácia része. Egy perc belefér. De amikor minden ülés 20–30 perc személyeskedéssel indul, majd látványos kivonulással folytatódik, akkor a parlamenti munka egyszerűen nem halad.

A törvényalkotás nem showműsor. A választók türelme pedig nem végtelen.

93 nap után már dolgozni kellene

A következő hónapok feladatai önmagukban is hatalmas terhet jelentenek. Ilyen az előrehozott önkormányzati választások előkészítése, a megyei önkormányzatok jogi és működési stabilizálása, a települési intézmények átmeneti szabályozása, az új alkotmánytervezet kidolgozása, több száz módosító javaslat áttekintése, az uniós jogharmonizációs csomagok feldolgozása, a költségvetési módosítások és a bizottsági jelentések megtárgyalása.

Ezeket nem lehet fél kézzel, fél figyelemmel, fél napok alatt elintézni. Ezekhez munka kell. Fegyelem. Idő. Szakmai vita.

Az alkotmány nem egy üres A4-es lap

Egy új alkotmány nem politikai jelkép, hanem az ország működésének alapja. Nem lehet úgy véleményezni, hogy nincs tervezet, nincs koncepció, nincs vitaanyag.

Egy alkotmány több hónapnyi munka eredménye: száz oldalakat kitevő szöveg, több száz paragrafus, széles társadalmi egyeztetés és komoly szakértői háttérmunka szükséges hozzá.

Ha a parlament minden energiáját a napi csörtékre égeti el, akkor az alkotmányból nem lesz semmi.

Az önkormányzati rendszer nem lebeghet

Ha előrehozott önkormányzati választás lesz – én ezt tartanám indokoltnak mert a rendszerváltás befejezetlen enélkül –, akkor a felkészülést azonnal el kell kezdeni.

A politika hallgat erről. Én viszont nem fogok.

A választási rendszer nem tud magától átállni, és nem várhat arra, hogy a parlament végre befejezze a napi csörtéket.

A települések és a megyék működését stabilizálni kell. Meg kell teremteni a választási bizottságok működésének feltételeit, rögzíteni kell a jelöltállítási szabályokat, biztosítani kell a költségvetési átmeneti kereteket, garantálni kell a fejlesztési projektek folytonosságát, és rendezni kell az uniós források jogi státuszát.

A megyei önkormányzatok különösen érzékeny pontot jelentenek: ők koordinálják a területfejlesztést, a közlekedési projekteket és az uniós források jelentős részének felhasználását. Ha itt káosz alakul ki, azt az egész ország megérzi.

93 nap után nincs több kifogás

A parlamenti munka azonban még el sem kezdődött igazán. Nem dőlhetnek hátra attól, hogy a köztársasági elnöknek útilaput kötöttek a talpára – ettől még nincs befejezve a rendszerváltás. Ez csak egy epizód volt, nem a történet vége.

A politikai performanszok ideje lejárt. A kampány véget ért.

Csapjanak bele a közepébe. Dolgozzanak. Mert az idő rohan, az ország pedig nem áll meg.

A rendszerváltás nem attól valósul meg, hogy új emberek ülnek ugyanazokban a székekben, hanem attól, hogy elvégzik azt a munkát, amelyre az ország vár.

Az idő fogy. A feladatok nem.

Remélem, hogy a 100. nap után már minden kerék a helyére kerül, és az ország működése végre a valódi pályára áll.

Nehrer György : „A hatalom kizárólagos birtoklására irányuló tevékenység”

 

–       Válasz Schiffer Andrásnak

Olvasom a híreket és szembe jött velem Schiffer András véleménye. Félretéve minden, a személyével kapcsolatos ellenérzésemet megpróbálom részrehajlásmentesen megfogalmazni a véleményemet.

Schiffer érvelése vegyes: vannak benne komoly alkotmányjogi felvetések, de vannak olyan következtetései is, amelyek szerintem inkább politikai értelmezések, mint jogi szükségszerűségek.

Három részre bontanám.

Amiben szerintem igaza van

Az egyik legerősebb érve az, hogy egy új parlamenti kétharmadnak nagyon óvatosan kell bánnia a hosszú időre kinevezett közjogi méltóságok mandátumával.

Ez valóban a jogállamiság egyik fontos kérdése. Ha egy kormány leváltja az elődei által kinevezett intézményvezetőket pusztán azért, mert megteheti, akkor ezzel precedenst teremt. Legközelebb ugyanezt megteheti egy másik kormány is. Ebből valóban kialakulhat egy olyan rendszer, ahol minden kétharmad "lenullázza" az előzőt.

Ebben Schiffer szerintem jogosan figyelmeztet.

Ugyanígy igaza lehet abban is, hogy bizonyos alkotmányos fékeket valóban jobb lett volna egy teljesen új alkotmány keretében rendezni, nem pedig gyors módosításokkal.

Amiben szerintem túlzásba esik

Itt kezdődik az, ahol én már nem követném.

Amikor azt állítja, hogy ez már a hatalom kizárólagos birtoklására irányuló törekvés, szerintem túl messzire megy.

Azért, mert nem ugyanaz a helyzet, mint 2010-ben.

A Fidesz egy működő, pluralista alkotmányos rendszert alakított át úgy, hogy saját hatalmát hosszú távon bebetonozza.

Ha viszont egy új parlament azért nyúl hozzá ezekhez az intézményekhez, mert azok már eleve egy torz rendszer részei lettek, akkor ez más alkotmányjogi helyzet.

Lehet vitatni az eszközöket, de nem biztos, hogy ugyanaz a kategória.

Ahol szerintem kifejezetten gyenge az érvelése

Két pont különösen.

1. Európai Ügyészség

Schiffer azt sugallja, hogy ez szuverenitásvesztés. Ez szerintem nagyon vitatható. Az Európai Ügyészséghez való csatlakozás önkéntes.

Több uniós tagállam is csatlakozott úgy, hogy közben teljes értékű szuverén állam maradt. Ez inkább hatáskör-megosztás, mint szuverenitás-feladás.

2. Euró

Itt érzem a leginkább ideológiai megközelítést. Valóban vannak országok, ahol az euró bevezetése problémákat okozott.

De ugyanilyen igaz az ellenkezője is. Szlovákia, Észtország, Litvánia vagy Lettország nem omlott össze az euró miatt. Bulgária példája pedig még túl friss ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket lehessen levonni.  Az euró előnyeiről és hátrányairól lehet értelmes vitát folytatni, de azt állítani, hogy önmagában elszegényíti az országot, szerintem nem bizonyított.

Amit én hiányolok Schiffer írásából

Szerintem nem teszi fel a legfontosabb kérdést. Ha valóban úgy gondolja, hogy a NER tizenhat év alatt úgy alakította át az alkotmányos intézményeket, hogy azok egyetlen politikai oldal érdekeit szolgálják, akkor:

hogyan lehet ezt jogállami módon helyreállítani?

Erre nem ad valódi választ. Csak azt mondja, hogy nem így.

De akkor hogyan?

Ez nem egyszerű kérdés.

Ha például a legfőbb ügyész mandátuma még évekig tart, az Alkotmánybíróság tagjainak többségét egyetlen politikai oldal választotta meg, a Költségvetési Tanács vétójoga fennáll, és számos kulcsintézmény vezetője hosszú időre kinevezett, akkor egy új parlament előtt valódi alkotmányos dilemma áll.

Ha nem nyúl hozzájuk, akkor a korábbi rendszer befolyása fennmarad. Ha hozzányúl, akkor felmerül a jogállamisági kifogás.

Schiffer nagyon erősen hangsúlyozza a második problémát, de jóval kevesebbet foglalkozik az elsővel.

Én úgy gondolom, hogy Schiffer írása értékes figyelmeztetés arra, hogy a jogállamot nem lehet jogállam-ellenes módszerekkel helyreállítani. Ez fontos gondolat.

Ugyanakkor szerintem alulértékeli azt a sajátos helyzetet, amelyet a 2010 utáni alkotmányos átalakulás teremtett. Nem ugyanaz egy működő jogállamban lecserélni a közjogi vezetőket, mint egy olyan rendszerben, ahol ezek az intézmények nem függetlenül működnek. Ezért én nem értenék vele egyet. A cikk első fele több erős alkotmányjogi érvet tartalmaz, míg a második felében – különösen az Európai Ügyészségről, az euróról és a "globális mélyállamról" szóló részeknél – az elemzés szerintem egyre inkább politikai világnézeti állásfoglalássá válik, ezért azt én nem szakmainak, hanem magánvéleménynek, politikailag motivált okoskodásnak tekintem.