Nehrer György: A kézírás eltűnő világa

 

Ma délután Mikszáth Kálmán A mi örökös barátunk című novelláját olvasgattam a XI. kötetből. Ez az 1959-ben kiadott sorozat különös becsben áll előttem, mert minden novellához tartozik egy oldal kézirat-fotókópia is. Az ember ilyenkor nemcsak a történetet olvassa, hanem egy kicsit az író kezét is látja.

Már régen elfelejtettem, milyen apró betűkkel írt Mikszáth. Amikor újra a szemem elé került a kézirata, megint csak elcsodálkoztam rajta. Olyan apró, sűrű betűk sorakoztak egymás mellett, hogy nekem bizony már csaknem mikroszkóp kellett volna hozzájuk. Nem tudom, Mikszáthnak mekkora szeme lehetett, de bizonyára jobb állapotban volt, mint az enyém.

A kézirat láttán aztán eszembe jutottak a régi nyomdászok is, akik az ötvenes években még ólombetűkből szedték a könyvek szövegét. Egyenként, soronként, betűről betűre. Micsoda világ volt az!

Azóta pedig mekkorát fordult körülöttünk a világ. Az ólombetűt fölváltotta a billentyűzet, a nyomdász szedőszekrénye helyére odakerült a számítógép, s az ember ma már úgy ír levelet, hogy mire a tinta megszáradna, az e-mail talán már meg is érkezett a világ másik végére.

Este újra eszembe jutott Mikszáth kézirata. Meg az is, milyen régen írtam már tollal hosszabb szöveget papírra.

Mert amíg ezt a néhány sort most néhány perc alatt leütöm, addig a hetvenes években elő kellett volna venni a szalagos írógépet. Sőt, még az írógépet sem lehetett csak úgy elővenni és használni. Előbb a rendőrségre kellett leadni egy gépelt oldalt valamennyi karakterrel, amely a gép billentyűzetén szerepelt. Akkoriban ugyanis minden írógépnek megvolt a maga kis egyéni jellemvonása. Mondhatni: az írógépnek is volt személyisége.

Aztán, ahogy ez nálam már lenni szokott, egyik gondolat hozta a másikat.

Néztem Mikszáth apró betűit, s arra gondoltam: mi lenne, ha megkérném az AI-t, hogy grafológiázzunk egyet? Hátha kiderül valami abból, amit én magam sem tudok magamról.

Az AI természetesen készségesnek mutatkozott.

Így hát amit eddig itt leírtam, azt szépen leírtam tollal egy papírra. Nem mondom, különös érzés volt. Már néhány sor után megfájdult a jobb kezem hüvelykujja.

Ekkor kezdtem igazán sajnálni Mikszáthot.

Szegény embernek mennyit kellett körmölnie ahhoz a rengeteg könyvhöz!

Aztán odaadtam a kézírást az AI-nak, és külön megkértem: ne szépítsen, ne hízelegjen, ne keressen bennem semmi jót csak azért, mert én kérdeztem. Mondja meg az igazat. A színtiszta igazat.

Nos, az igazság meglehetősen kedvezően hangzott.

A grafológiai elemzés szerint a betűim kicsik, tömörek és sűrűk. Ez állítólag mély gondolkodásra, lényegre törő működésre és belső fókuszra utal.

A sorok nem csúsznak lefelé, de nem is kapaszkodnak fölfelé. Ez stabil hangulati ritmust és kiegyensúlyozott érzelmi hátteret sejtet.

A betűk egy része összekapaszkodik, más része elválik. Az elemzés szerint ez azt jelenti, hogy a gondolkodásom nem sablonos: ott kapcsol, ahol összefüggést lát, és ott válik szét, ahol új gondolat kezdődik.

A felső zóna közepes magasságú, tehát reális jövőkép és földközeli ambíció rajzolódik ki belőle. Semmi grandiózus.

A középső zóna sűrű, tömör és rendezett. Fókusz, szervezettség, belső rend.

Az alsó zóna közepesen mély és egyenletes. Érett ösztönvilág, kontrollált energia.

A tollnyomás közepes. Nem agresszív, nem impulzív, de nem is fásult.

A szóközök közepesek, a sorok közötti távolság szűkebb. Vagyis érett kapcsolódási ritmus, sűrű gondolkodás, koncentráció és mentális szervezettség.

Eddig rendben is volna.

Csak hát én azért annyit még megtanultam az életem során, hogy a tudomány és a jóslás között van némi különbség. A grafológia nem pszichológiai röntgen, és abból, hogy az ember milyen betűket kanyarít a papírra, azért nem lehet teljes bizonyossággal megmondani, mi lakik a fejében.

De játékos kíváncsiságnak azért megteszi.

És valljuk be, kellemesebb azt olvasni, hogy az ember stabil, mélyen gondolkodó, szervezett, reális és kontrollált, mint azt, hogy a kézírásából súlyos személyiségzavarokra lehet következtetni.

Én különben is azt kértem az AI-tól, hogy semmi kamú, semmi szépítés.

Megkaptam.

A konklúzió szerint tehát egy olyan ember kézírását látta, aki sok réteget észrevesz egyszerre, nem mindig a felszínt figyeli, hanem inkább azt keresi, mi van alatta.  A női ruhadarabokkal is pontosan így vagyok. Hát, kérem szépen, én ezt nem fogom megcáfolni.

Legföljebb azt jegyzem meg, hogy az AI ezt az egészet néhány perc alatt kiolvasta a kézírásomból, miközben nekem hetvenhárom év kellett hozzá, hogy nagyjából ugyanerre rájöjjek.

Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak szerencsém volt a kézírásommal.

Mindenesetre, ha az AI azt mondta volna, hogy pszichopata vagyok, ezt a bejegyzést bizonyára nem tenném közzé.

Így azonban nyugodt szívvel megteszem.  Elvégre megvizsgáltak, és semmi különöset nem találtak.

Egyelőre.