Nehrer György: Tisztulás – búcsú a politika zajától

 

Az ember életében vannak korszakok, melyek úgy suhannak el felette, mint a Tisza tavaszi áradása. Zúgva, sodorva, mindent magával ragadva, ami gyenge, ami ingatag, ami nem gyökerezett mélyen a lélek földjében. S vannak korszakok, melyek után az ember csak áll a parton, nézi a visszahúzódó vizet, s nem tudja eldönteni, vajon a folyó változott-e meg, vagy ő maga. Én is így állok most, a magam csendes partján.

A politika zúgó árja mögöttem maradt. Sok mindent hozott, sok mindent vitt. Új arcokat sodort elém, akikben reményt láttam, s régi arcokat ragadott el tőlem, akikben valaha bizalmat őriztem. A szerepek pedig úgy cserélődtek, mint a színpadon, ahol a súgó egyszer csak főszereplővé lép elő, a főszereplő pedig elfelejti a saját mondatát.

Több mint két évig kerestem a közélet zajában a magam igazát. Most a csendben keresem. De talán itt az ideje annak is, hogy kimondjam, miért vágtam bele annak idején ebbe az egészbe. A magam számára kitűzött célt elértem. Nem maradt bennem hiányérzet amiatt, hogy valami fontosat nem tettem meg. Amit vállaltam, azt végigvittem. A magam lehetőségei szerint megtettem, amit szükségesnek éreztem.

És talán éppen ezért tudok most nyugodtabban hátralépni.

Mert az igazság az, hogy belőlem mindig hiányzott a politika iránti vágy. Soha nem akartam politikus lenni, nem vágytam tisztségre, pozícióra, szerepre. Inkább az ember érdekelt, s az, hogy amit gondolok, annak legyen súlya.  A szakszervezetben jól éreztem magam. Ott valahogy emberibb volt minden. Lehetett vitatkozni úgy is, hogy közben nem kellett feltétlenül legyőzni a másikat. A politika világa más. Ott sokszor már nem is az számít, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy ki tudja a másikat legyőzni. Néha még a józan észt is. Ez nekem nem megy.

Talán azért, mert túl sokáig dolgoztam emberek között ahhoz, hogy meglássam bennük az embert. És túl sok évet éltem már ahhoz, hogy ne higgyem azt, hogy minden vita, minden másként gondolkodó ember az ellenség, és minden mondatnak zászlót kell vinnie. 

A csend különös jószág. Nem beszél, nem magyaráz, csak körülvesz, mint az őszi köd, melyben az ember nem lát messzire, de valahogy mégis érzi, hogy valami készül.

A szépirodalomhoz való visszatérés olyan, mint hazatérni egy régi házba, melynek ajtaját rég nem nyitottam ki. A kilincs hideg, a szoba üres, s a falak mintha azt kérdeznék: „Hol voltál eddig?”

Nem tudok felelni.

A politika sokat adott, de közben valamit el is vett. A tollból kardot fabrikáltam, a papír helyét a vita, a mondatok helyét pedig a harc vette át. Egy idő után az ember már maga sem veszi észre, hogy minden mondata mögött ott áll valami láthatatlan zászló, amelyhez tartoznia kellene.  Aztán rádöbben: hiszen soha nem tartoztam egyetlen zászló alá sem.

Most ott áll az íróasztalon a papír, mellette a toll. Minden ugyanott van, ahol valaha hagytam, mégis idegennek érzem. Megfogom a tollat, nézem a papírt, s várom, hogy történjék valami. De nem történik.

Várok egy gondolatra, egy képre, egy régi emlékre, amelynek színe még nem fakult meg. Talán egy régi utca képére, egy gyermekkorból itt maradt hangra, vagy az emberek arcára, amelyeket már régen nem látok, de valamiért még mindig emlékszem rájuk.

Kiss bácsira, az idegenlégiósra és a történeteire, meg a csigapörköltjére a Hunyadi utcából. Békefiékre és a kecskéikre a Toldi Miklós utcából, akik tejet adtak, amikor már nem volt mit enni. Magasházy Dénesre, a lovas edzőmre a Lövölde útról, a lóbolond katonára, akinek az apja Horthy első szárnysegédje volt.

Ők faragták a nagyanyámtól kapott tartógerendámat a helyére. Aprólékos munkával, észrevétlenül. Talán az ember is így épül fel. Nem nagy szavakból, nem zászlókból, hanem azokból az emberekből és történetekből, amelyek valahol mélyen beépülnek a lelkébe.

S közben arra gondolok, hogy talán éppen ez a tisztulás. Nem az, amikor hirtelen minden világossá válik, hanem amikor lassan elhallgat bennünk az, amit már túl sokáig hallgattunk.

A régi barátok arcai néha felbukkannak előttem, mint a múlt ködfátyolos képei. Egykor hittem bennük, s ők hittek bennem. A politika azonban különös mestere a távolságoknak. Közel hozza az idegent, s távolra taszítja a régit. Mire az ember észbe kap, már nem tudja pontosan, ki áll mellette, s ki áll vele szemben.  Talán ezért is olyan nehéz visszatalálni ahhoz, ami régen természetes volt.

S ahogy ott ültem az íróasztalnál a makacsul fehér papír fölött, egyszer csak eszembe jutott Arany János panasza, az a bizonyos Pegazus, az átkozott gebe, amely nem akar nyargalni, csak tipeg, tipeg, mintha maga sem hinné el, hogy szárnyai vannak. Hirtelen úgy éreztem, mintha Arany nem is magáról beszélt volna, hanem rólam.

A tollat már megfogtam, a papírt már előhúztam, a mondatot már majdnem leírtam – de a Pegazus nem indult meg. Csak nézett rám azzal a szelíd, kissé ostoba tekintettel, amelyben benne van minden alkotói kín: „Ma nem megy, gazdám. Ma csak tipegni tudok.”

Nem haragudtam rá.

Mert tudtam, hogy nem a ló hibája. A politika évei alatt a Pegazus megszokta, hogy nem kell repülnie. Ott elég volt a szó, a harc, a vélemény. Ott nem kellett szárny, csak kard.

Most pedig újra szárnyalnia kellene, s bizonytalanul néz körül, mint a madár, amelyet sokáig tartottak kalitkában, s amikor végre kinyitják előtte az ajtót, nem tudja, merre van a szabadság.

A szépirodalomhoz való visszatérés nem olyan, mint egy régi kabátot felvenni. Inkább olyan, mint egy régi hangszert újra kézbe venni. Az ember tudja, hogy valaha játszott rajta, de az ujjai már nem emlékeznek minden hangra.  Aztán egyszer csak valami mocorogni kezd.

Nem nagy dolog. Nem világot rengető felismerés. Csak egy halk rezdülés a lélek mélyén. Olyan, mint amikor a tél végén az ember először hallja meg a madár hangját. Nem harsány, nem erős, de jelzi, hogy valami készül. Talán ennyi elég is.

Nem kell rögtön egy nagy mondat. Nem kell bölcsesség. Nem kell ítélet. Csak egy mondat, amelyben végre nem a zaj beszél.

És talán nem is kell szakítanom a politikai írással. Talán csak másképp kell folytatnom. Kevesebb haraggal, kevesebb zajjal, kevesebb kényszerrel, hogy nem kell minden mondatnak állást foglalnia valami mellett vagy valamivel szemben.

Mert írni továbbra is fogok.  És ha kell, bírálni is.

Akik pedig abban reménykednek, hogy ezzel visszavonulok, tévednek. Nem vonulok vissza, csak hátrébb lépek a zajtól. Talán azért, hogy jobban halljam a saját gondolataimat. Nem akarok többé minden csatába belépni, de ha valami mellett vagy valami ellen szólnom kell, a tollat nem fogom letenni. Csak más hangon írok majd.

Talán csendesebben. Talán kevesebb indulattal. De nem kevesebb meggyőződéssel.

Mert a tartás nem pártlogika, nem szerep, nem pozíció. A tartás az ember belső gerendája. Az a gerenda, amely akkor is tart, amikor odakint már régen kicserélődtek a zászlók.

S ha ez a gerenda megvan, akkor talán a Pegazus is megindul egyszer. Nem vágtában, nem szárnyalva,  először csak tipegve. De a tipegés is mozgás. A mozgás pedig élet.

És talán ebből a tipegésből egyszer majd újra repülés lesz.