Nehrer György: Nem az arányokkal van a gond, Navracsics úr

 

A Terror Háza alapvető problémája számomra az, hogy a magyarországi szocialista pártállamot következetesen „kommunista diktatúraként” mutatja be. Én ezt történelmileg pontatlan és leegyszerűsítő megközelítésnek tartom. Számomra ez már a történelem politikai célú átértelmezése. A marxizmus–leninizmus ideológiája természetesen jelen volt, és az akkori hatalom a kommunizmus elérését tekintette végső történelmi célnak, de Magyarországon szocialista államrend, szovjet típusú pártállam működött. Benne éltem a kezdetektől a végéig, tudom, hogy miről beszélek. Számomra nem mindegy, hogy mit nevezünk minek.

Az 1956-os forradalom után a politikai hatalom új birtokosa a Magyar Szocialista Munkáspárt, az MSZMP lett. Az ország hivatalos neve Magyar Népköztársaság volt. A rendszer önmagát szocialistának nevezte, és a szocializmus építéséről beszélt. A kommunizmus a marxista–leninista ideológia szerint egy elérendő, későbbi társadalmi állapotként jelent meg. Ez nem jelenti azt, hogy a rendszer demokratikus lett volna. Nem jelenti azt sem, hogy ne lett volna diktatórikus, egypárti hatalomgyakorlás, politikai megtorlás, állambiztonsági megfigyelés vagy súlyos jogsértés.

Ezeket a történelmi tényeket nem kell és nem is szabad elhallgatni. De éppen ezért kellene pontosan fogalmazni. A szocialista pártállamot nem kell átnevezni ahhoz, hogy elmondjuk róla az igazat. Ez számomra a Terror Háza egyik alapvető problémája.

A „kommunizmus”, a „szocializmus”, a „szovjet típusú pártállam”, az „egypártrendszer” és a „diktatúra” nem egymás szinonimái. Összefüggnek egymással, de nem ugyanazt jelentik.

Egy történelmi múzeumnak éppen az lenne a feladata, hogy ezeket a különbségeket megmutassa, ne pedig egyetlen politikailag kényelmes fogalom alá gyömöszölje őket. Ugyanez a problémám a nyilas korszak és a későbbi szocialista rendszer bemutatásával is.

A két rendszer között lehet és kell is történelmi kapcsolatokat, hasonlóságokat és különbségeket vizsgálni. De a nyilas uralom néhány hónapja és az 1949-től évtizedeken át működő szocialista pártállam nem ugyanaz a történelmi jelenség. Más volt az ideológiájuk, más volt a nemzetközi környezetük, más volt a társadalmi működésük, és más volt a történelmi időtartamuk.

A Terror Háza saját kiállítási szövege ráadásul ennél is tovább megy: az „Átöltözés” című teremben a nyilas és a kommunista politikai rendőrség egyenruháját egymás mellé állítja, és azt állítja róluk, hogy „ugyanazon érme két oldalát” jelentik. Ha ezeket a rendszereket egyetlen nagy, fekete történelmi masszává gyúrjuk, abból nem lesz történelemismeret. Valami lesz belőle, csak azt nem történelemnek hívjuk.

Számomra pontosan ez a Terror Háza problémája.

Nem az, hogy beszél a diktatúráról. Beszéljen róla! Nem az, hogy bemutatja a politikai rendőrséget, a kínzásokat, a kivégzéseket, a megtorlást.  Mutassa meg!

Hanem az, hogy mindezt egy olyan kész történelmi narratívába rendezi, amelyben a múlt értelmezése már előre eldöntött. A történelem azonban ennél sokkal bonyolultabb.

A magyar társadalom nem csupán áldozatokból és gonoszokból állt. Voltak elkövetők, kiszolgálók, alkalmazkodók, ellenállók, hallgatók és túlélők. Voltak, akik hittek a rendszerben, mások féltek tőle. Megint mások egyszerűen megpróbáltak élni benne, és ez volt a többség.

És volt magyar felelősség is.

Nem lehet mindenért kizárólag a németeket, majd a szovjeteket felelőssé tenni, miközben eltűnik a képből a magyar állam, a magyar politikai elit és maga a magyar társadalom szerepe. És itt van Horthy Miklós szerepe is.

Hol van a Horthy-korszak állami felelősségének teljes története? Hol vannak a zsidótörvények, a jogfosztás, a munkaszolgálat, a magyar közigazgatás és csendőrség szerepe a deportálásokban? És hol vannak azok az áldozatok, akiknek a sorsa nem 1944. március 19-én kezdődött?

Mert a Terror Háza saját történeti anyagai is elismerik, hogy a magyar zsidóság jogfosztása már jóval a német megszállás előtt megkezdődött. Bemutatják az 1938-as, 1939-es és 1941-es zsidótörvényeket, és azt is, hogy 1944-ben a magyar hatóságok közreműködtek a deportálásokban. Ugyanakkor ugyanennek a múzeumnak a bemutatása hangsúlyozza azt is, hogy Horthy 1944 júliusában leállíttatta a deportálásokat, és ezt a budapesti zsidóság jelentős részének megmenekülésével hozza összefüggésbe.  Ezeket a tényeket nem kell egymás ellen kijátszani. Éppen az lenne a történelmi tisztesség, hogy mindegyik a maga helyére kerüljön.

Horthy nem lehet  mindenért felelős bűnbak, sem pedig  a magyar történelem tiszta kezű kívülállója.  A magyar állam szerepét pedig nem lehet eltüntetni azzal, hogy a német megszállás után minden tragédiát a németekre és a nyilasokra tolunk.

Egy nemzet történelmi önismeretéhez ugyanis nemcsak az kell, hogy megmutassa, mit tettek vele mások. Azt is meg kell kérdeznie: mit tettünk mi? És azt is: mit tett a saját államunk?

Ezért számomra nem az a kérdés, hogy melyik korszak hány négyzetmétert kap a Terror Házában.

Hanem az, hogy a múzeum történelmet akar-e megértetni velünk, vagy egy politikailag kialakított történelmi emlékezetet akar elfogadtatni velünk. Én az utóbbit érzem. Ezért tartom a Terror Házát alapjaiban elhibázott intézményi és történelmi konstrukciónak.

Magánvéleményem: ezt az intézményt ebben a formájában meg kellene szüntetni, és helyette egy olyan, valóban történettudományos alapokon működő intézményt kellene létrehozni, amely nem valamelyik politikai oldal igazolására használja a múltat, hanem a magyar történelem legnehezebb korszakait is képes árnyaltan, önkritikusan és politikai érdekektől függetlenül bemutatni.

Mert a múlt egyetlen politikai hatalomnak sem a tulajdona. És a történelem nem lehet politikai fegyver.