A Terror Háza alapvető problémája számomra az, hogy a magyarországi szocialista pártállamot következetesen „kommunista diktatúraként” mutatja be. Én ezt történelmileg pontatlan és leegyszerűsítő megközelítésnek tartom. Számomra ez már a történelem politikai célú átértelmezése. A marxizmus–leninizmus ideológiája természetesen jelen volt, és az akkori hatalom a kommunizmus elérését tekintette végső történelmi célnak, de Magyarországon szocialista államrend, szovjet típusú pártállam működött. Benne éltem a kezdetektől a végéig, tudom, hogy miről beszélek. Számomra nem mindegy, hogy mit nevezünk minek.
Az 1956-os forradalom után a politikai hatalom új birtokosa
a Magyar Szocialista Munkáspárt, az MSZMP lett. Az ország hivatalos neve Magyar
Népköztársaság volt. A rendszer önmagát szocialistának nevezte, és a
szocializmus építéséről beszélt. A kommunizmus a marxista–leninista ideológia
szerint egy elérendő, későbbi társadalmi állapotként jelent meg. Ez nem jelenti
azt, hogy a rendszer demokratikus lett volna. Nem jelenti azt sem, hogy ne lett
volna diktatórikus, egypárti hatalomgyakorlás, politikai megtorlás,
állambiztonsági megfigyelés vagy súlyos jogsértés.
Ezeket a történelmi tényeket nem kell és nem is szabad
elhallgatni. De éppen ezért kellene pontosan fogalmazni. A szocialista
pártállamot nem kell átnevezni ahhoz, hogy elmondjuk róla az igazat. Ez
számomra a Terror Háza egyik alapvető problémája.
A „kommunizmus”, a „szocializmus”, a „szovjet típusú
pártállam”, az „egypártrendszer” és a „diktatúra” nem egymás szinonimái.
Összefüggnek egymással, de nem ugyanazt jelentik.
Egy történelmi múzeumnak éppen az lenne a feladata, hogy
ezeket a különbségeket megmutassa, ne pedig egyetlen politikailag kényelmes
fogalom alá gyömöszölje őket. Ugyanez a problémám a nyilas korszak és a későbbi
szocialista rendszer bemutatásával is.
A két rendszer között lehet és kell is történelmi
kapcsolatokat, hasonlóságokat és különbségeket vizsgálni. De a nyilas uralom
néhány hónapja és az 1949-től évtizedeken át működő szocialista pártállam nem
ugyanaz a történelmi jelenség. Más volt az ideológiájuk, más volt a nemzetközi
környezetük, más volt a társadalmi működésük, és más volt a történelmi
időtartamuk.
A Terror Háza saját kiállítási szövege ráadásul ennél is
tovább megy: az „Átöltözés” című teremben a nyilas és a kommunista politikai
rendőrség egyenruháját egymás mellé állítja, és azt állítja róluk, hogy
„ugyanazon érme két oldalát” jelentik. Ha ezeket a rendszereket egyetlen nagy,
fekete történelmi masszává gyúrjuk, abból nem lesz történelemismeret. Valami
lesz belőle, csak azt nem történelemnek hívjuk.
Számomra pontosan ez a Terror Háza problémája.
Nem az, hogy beszél a diktatúráról. Beszéljen róla! Nem az,
hogy bemutatja a politikai rendőrséget, a kínzásokat, a kivégzéseket, a
megtorlást. Mutassa meg!
Hanem az, hogy mindezt egy olyan kész történelmi narratívába
rendezi, amelyben a múlt értelmezése már előre eldöntött. A történelem azonban
ennél sokkal bonyolultabb.
A magyar társadalom nem csupán áldozatokból és gonoszokból
állt. Voltak elkövetők, kiszolgálók, alkalmazkodók, ellenállók, hallgatók és
túlélők. Voltak, akik hittek a rendszerben, mások féltek tőle. Megint mások
egyszerűen megpróbáltak élni benne, és ez volt a többség.
És volt magyar felelősség is.
Nem lehet mindenért kizárólag a németeket, majd a
szovjeteket felelőssé tenni, miközben eltűnik a képből a magyar állam, a magyar
politikai elit és maga a magyar társadalom szerepe. És itt van Horthy Miklós
szerepe is.
Hol van a Horthy-korszak állami felelősségének teljes
története? Hol vannak a zsidótörvények, a jogfosztás, a munkaszolgálat, a
magyar közigazgatás és csendőrség szerepe a deportálásokban? És hol vannak azok
az áldozatok, akiknek a sorsa nem 1944. március 19-én kezdődött?
Mert a Terror Háza saját történeti anyagai is elismerik,
hogy a magyar zsidóság jogfosztása már jóval a német megszállás előtt
megkezdődött. Bemutatják az 1938-as, 1939-es és 1941-es zsidótörvényeket, és
azt is, hogy 1944-ben a magyar hatóságok közreműködtek a deportálásokban. Ugyanakkor
ugyanennek a múzeumnak a bemutatása hangsúlyozza azt is, hogy Horthy 1944
júliusában leállíttatta a deportálásokat, és ezt a budapesti zsidóság jelentős
részének megmenekülésével hozza összefüggésbe.
Ezeket a tényeket nem kell egymás ellen kijátszani. Éppen az lenne a
történelmi tisztesség, hogy mindegyik a maga helyére kerüljön.
Horthy nem lehet mindenért felelős bűnbak, sem pedig a magyar történelem tiszta kezű kívülállója. A magyar állam szerepét pedig nem lehet
eltüntetni azzal, hogy a német megszállás után minden tragédiát a németekre és
a nyilasokra tolunk.
Egy nemzet történelmi önismeretéhez ugyanis nemcsak az kell,
hogy megmutassa, mit tettek vele mások. Azt is meg kell kérdeznie: mit tettünk
mi? És azt is: mit tett a saját államunk?
Ezért számomra nem az a kérdés, hogy melyik korszak hány
négyzetmétert kap a Terror Házában.
Hanem az, hogy a múzeum történelmet akar-e megértetni
velünk, vagy egy politikailag kialakított történelmi emlékezetet akar
elfogadtatni velünk. Én az utóbbit érzem. Ezért tartom a Terror Házát
alapjaiban elhibázott intézményi és történelmi konstrukciónak.
Magánvéleményem: ezt az intézményt ebben a formájában meg
kellene szüntetni, és helyette egy olyan, valóban történettudományos alapokon
működő intézményt kellene létrehozni, amely nem valamelyik politikai oldal
igazolására használja a múltat, hanem a magyar történelem legnehezebb
korszakait is képes árnyaltan, önkritikusan és politikai érdekektől függetlenül
bemutatni.
Mert a múlt egyetlen politikai hatalomnak sem a tulajdona. És
a történelem nem lehet politikai fegyver.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése