Nehrer György: Örökség

Három emlékkép a Szeder utcából

---

I. Szederúti nyár

Palotai út melletti járdán ballagtunk anyámmal, amikor jellegzetes kopogásra lettem figyelmes. Csak a lovak patkója ad ilyen hangot a keramitkövön. A különleges hang után megjelentek a testes muraközi lovak, és a lovas kocsi, ami elé párosával voltak befogva ezek a roppant széles hátú és erős jószágok. Kellett az erő, mert a kocsi tömör téglával színig rakva tetemes súlyt szállított. 

Néztem az ütemesen kopogó patkókat, amint a sárga kövön még nappal is látható kicsi kék szikrákat hánytak. Amikor patkó meg-megcsúszott, úgy tűnt, mintha a lovak egyhelyben járnának. Az út éppen csak emelkedett. A kocsis az ostorral verni kezdte az egyik lovat. De szerencsétlen pára az ostorcsapásoktól sem tudta jobban húzni a kocsit, bármennyire is szerette volna. Mellső két lábát egyszerre a magasba emelve, és egy nagyot rántva a kocsin próbált továbbmenni, de nem sikerült. A másik ló is neki-nekifeszült, de a kocsi csak nagyon lassan haladt előre. A bakon ülő ember mielőtt lecsapott az ostorral, kissé felemelkedett. A vékony szíj gyors „S” betűt rajzolt a levegőbe, majd a ló hátán port csapva csattant. Már ujjnyi vastag hurkák sorakoztak egymás mellett az elszenvedett ütésektől. Keservesen nyerítve, hörögve, habzó szájjal próbálta ismét, és ismét két lábra állva, nagyokat rántva, gyorsabban húzni a kocsit, de nem ment, mert az acélpatkók minduntalan elcsúsztak.

– Bácsi, ne bántsa! – Kirántottam a kezemet anyám tenyeréből! 

– Ne bántsa! Ne bántsa! – kiabáltam a kocsisra.

A kocsist legutóbb a trafóház melletti Bableves kocsmánál láttam, egy korsó sörrel a kezében.

Azt nem tudhattam, hogy hányadik korsó sört öntötte le a porzó gigáján, mindenesetre a többi kocsissal csoportba verődve hangoskodtak a kocsma előtt. Egy cigányasszony – meztelen és régen fürdetett gyerekével – ott állt közöttük. Az asszony pipacsmintás szoknyája majdnem földig ért, aranyszínű cipője csámpásra taposva, porosan kukucskált a szoknya alól. Kezében egy korsó sörrel hadonászott, miközben a gyereke egy kölyökkutyát rángatott. Szerencsétlen jószágnak kötélhurok volt a nyakán. Néha nyüszítve leült a porba, majd elfeküdt, és mellső lábaival a nyakát kaparva próbált a kötél szorításától szabadulni. A népes társaság közben valamin jókat röhögve, és egymás szavába vágva hangoskodott. Az egyik muraközi lóból – talán az unalomtól – elindult egy sárga vízesés, ami mintha soha nem akarna félbeszakadni. Pedig a lovak nem kaptak sört. A sárga lé előbb tócsába rendeződött a trafóház melletti porban, aztán mint valami folyó utat talált magának, és lassan csordogálva kifolyt a keramitra.

Anyám elkapta a kezemet és néhány határozott mozdulattal maga után rángatott.

– Gyere már! Ne bámészkodj. Sosem érünk oda – mondta ingerülten.

– Miért bántja a lovakat? Nem látja, hogy csúszik a patkójuk szegényeknek?

– Be van rúgva! – mondta anyám. Aztán sürgetett, hogy menjünk már!

– Mi az, hogy „be van rúgva”? – faggattam tovább.

– Hát az, hogy részeg! – felelte.

De ez a válsz sem elégítette ki a kíváncsiságomat, amitől aztán anyám még idegesebb lett.

– Menjünk, menjünk! Majd ha nagyobb leszel, elmagyarázom – húzott maga után.

Már látszottak a Szeder út sarkán a mázsaház zöld zsalugáterei.

– Mikor érünk oda? – kérdeztem türelmetlenül.

– Már nincs messze! Látod azt a zöld ablakos házat? Amellett elmegyünk, és onnan már csak kétszáz méter.

Az utca eleje sárgásvöröses terméskővel volt lerakva, de talán csak húsz méter hosszon, az út többi részét vastag por takarta, amit csak a nyári zápor vert el néha. Az út két oldalán egy-egy sor akácfa, szép gömb alakúra vágva. A fasoron kívül pedig egy méter széles, murvával felszórt járda. 

Félúton volt egy kicsi üzlet, aminek az utolsó betonlépcsője a járdába lógott. Bementünk az üzletbe, ahol az olajos padló átható illata terjengett. Anyám vett pár szem töltetlen savanyú cukrot, a boltos nagy gondosan egy kis fehér staneclibe rakta, majd lemérte.

– Ötven fillér lesz! – mondta anyámnak

Az apró kis cukorból mindjárt be is kaptam kettőt. Egyet jobbra, egyet pedig balra a pofazacskómba rejtve, és nagyokat cuppogva, mert a savanyú cukortól összeszaladt a nyál a számban.

– Ne disznólkodj! – szólt rám anyám.

Aztán lassan odaértünk a házhoz, aminek az udvarát két méter magas, barnára festett kétszárnyas deszkakapu, és egy ugyanolyan magas deszkaajtó takarta a kíváncsiskodó szemek elől. Az ajtó kicsit lógott, mert az egyik pántja megereszkedett. Az öreg oszlop már régen kiszáradt, és oldalán ujjnyi széles repedés éktelenkedett. A hatalmas szegek nehezen tartották a súlyos ajtót, de még működött, csak egy kicsit meg kellett emelni a kilincsnél fogva.

A házak egyformának tűntek, a járda szélén állt mindegyik, egy vagy két ablak tekintgetett az utcára. A házfalak fehérre vagy sárgára festettek, de volt olyan is, amelyiknek a vakolatába apró tükördarabokat nyomkodtak. Hogy mire volt ez jó? Talán így szebbnek gondolta a gazda. A tetőket a hosszú épületeken többnyire náddal, néhány helyen cseréppel fedték. A papáék háza cseréppel fedett volt, és az utcára csak egy ablak nézett.

Az első szederfát a Szeder utcában az ő udvarukon láttam. Gyerekszemmel jó nagy fának nézett ki. Egy erős oldalágon vastag kötélen deszkalapból fabrikált hinta lógott. A szederfa hatalmas lombja majdnem a kútig ért, így még az is árnyékot tartott a kis házra emlékeztető fatetőnek, amin egy ajtó is volt, ahonnan a súlyos vizesvödröt kellett kiemelni.

Vézna és kicsi gyerek voltam. Anyám sokszor sopánkodott: „Hogyan jár majd iskolába ez a kölyök? Még a táskát sem fogja elbírni.”

Aztán az iskolakezdés előtti nyáron elvitt anyai nagyszüleimhez. Most jártam itt először, és próbáltam felmérni az elkövetkező egy hét lehetőségeit. A hinta már jó dolognak tűnt, és a kút is. Csak egy kis sámliról láttam bele a több méter mélyen lévő vízbe. Mindjárt bele is köptem egyet, már csak azért, hogy kipróbáljam, mennyi idő alatt ér le. És bele is ordítottam, hogy halljam, milyen furcsa öblös hangok jönnek vissza. Nem is gyerek az, aki nem köp a kútba és nem ordibál bele.

Öreganyám lépett ki a nyári konyhából és a kezét gyorsan a kötényébe törölve köszöntött bennünket. A mama hatalmas termetű szász asszony volt, talán egy fejjel is magasabb anyámnál. Hosszú bronzvörös haja hátul varkocsba összefonva. Fehér arcát apró szeplők tarkították. Tenyere akkora volt, mint egy palacsintasütő. Ami rögtön feltűnt, az a hihetetlenül nagy orra. Mi tagadás, sírva fakadtam, amikor megláttam …. Rögtön eszembe jutottak a Jancsi és Juliskából a boszorkány, aki fel akarja hizlalni a gyerekeket, hogy aztán megegye őket. Bonyolult családi dolgok miatt most találkoztam a mamával először.

– Anya, én nem maradok itt – mondtam bőgve.

Aztán a mama a magasból lehajolt hozzám, és hatalmas kezeivel olyan sebességgel emelt fel, mintha dinamit robbant volna a cipőtalpam alatt.

– Gyere, megnézzük a kecskéket. – Már vitt is a hátsó udvarba, ahol az ólak, a pajta és a tehénistálló volt. A tyúkok egy külön kis épületben tanyáztak, de napközben a tyúkól bejárata előtt faágakból eszkábált lépcsőkön üldögéltek.  Nem tudtam, hogy néz ki egy kecske élőben, mert eddig még képen sem láttam ilyen állatot.

– Simogasd meg! Nem bánt – mondta a mama. A kecske örömében vagy félelmében elkezdett mekegni. Így aztán olyan gyorsan ugrottam öreganyámra, mint amikor ő emelt fel engem. Megnéztük a tehenet és a disznókat is, végül kimentünk a kertbe egy kisajtón keresztül. A mama teleszedte a köténye zsebét ropogós cseresznyével, majd a kertkapu mellett lévő nagy beton hordóba belenyúlt és megkeverte a vizet.

– Jó meleg már, majd pancsolhattok délután, ha itthon lesz Ágika. 

A betonhordóba egy deszkákkal alátámogatott hosszú esőcsatornán keresztül folyt az esővíz, az épülettől egész a kertig.

Ki az Ágika? Azt nem tudtam, de biztosan egy lány, gondoltam, mert azoknak van ilyen neve. Mint később kiderült, Ágika az unokatestvérem.

– Gyere velem, amíg hazaérnek Ágikáék, segítesz nekem a konyhában.

Azt mondani, hogy segítettem, túlzás lenne, viszont nagy élvezettel raktam a sparheltbe a kukorica csutát, amivel a tűzhelyet fűtöttük. Mama egyik szeme mindig rajtam volt, nehogy valami rosszat csináljak. Közben én is figyeltem őt, ahogy a tésztát gyúrja, és a sodrófával nyújtja, lisztezi, mintha sózná. Aztán összehajtogatta több rétegben, és egy nagy késsel olyan sebességgel metélte pontosan egyforma szélességűre, mint valami gép. Néha letette a kést, olyankor két kézzel alányúlt a felmetélt tésztáknak és ujjai között lazán  megszellőztette, majd a nagy asztalon lévő fehér abroszon szétteregette. Hagyta száradni.

Az ebéd lassan elkészült, és Ágika is hazaért, kezében egy nagy barna dobozzal, ami felettébb izgatta a kíváncsiságomat.

Gyorsan összeismerkedtünk, miközben a finom tyúkhúslevest ettük, amit a mama főzött ebédre.

– Gyerekek! Ebéd után egy óra alvás, aztán mehettek játszani– adta ki az utasítást a mama. Lassan kezdtem megbarátkozni öreganyámmal, de azért nagyon figyeltem minden mozdulatát, mert a vasorrú bábás mese még mindig nem ment ki a fejemből.  Az ágy előtt valami nagyon szúrós, furcsa alakú foltos fehér szőnyeg volt.

– Mama, ez milyen szőnyeg?

– Kecskebőr. Menj már aludni! – ripakodott rám.

Ezek után nekem végképp nem jött álom a szememre. Dehogy alszom! Hogyisne, mire felébredek, már belőlem is szőnyeg lesz!

Különben is szurkáltak a szalmazsákból kibujkáló kemény valamik, amik átbökték a lepedőt is. Egyfolytában azon járt az eszem, hogy melyik ágy elé leszek kiterítve.

Mama közben hangosan szuszogott – ma már tudom, hogy horkolt–, amitől amúgy sem lehetett aludni.

Az első napom nehezen indult, és nehezen is telt, de délután kiderítettem, hogy mi van abban a nagy dobozban, ami Ágika kezében volt: egy furcsa alakú fadoboz, meg egy bot, amit Ágika húzogatott a dobozon. Olyankor a doboz valami rettenetes hangokat hallatott,

mint amikor a macska farkát rángattuk. Én is kipróbáltam, de nekem sem ment jobban. A boton lévő szőrök valami oknál fogva lassan elfogytak. Végül a doboz már csak rekedt hangokat adott, amikor a fát húzgáltam a fényes drótokon.

– Milyen hülye játék ez? – kérdeztem Ágikát, aki sírva válaszolt, hogy ez nem játék, hanem hegedű, és most mi lesz, hogy kihullott a szőre a vonónak?

– Majd a mama vág a kecskéből szőrt a botra, az pont ilyen! – próbáltam vigasztalni.

Délután hazaért a munkából a papa is. Akkor fedeztem csak fel, hogy jóval  alacsonyabb, mint a mama. Nem értettem a dolgot.

Hogyan lehet az, hogy az ágy feletti esküvői fényképen a papa egy fejjel magasabb? Csak nem levágtak a lábából?

Aztán összeismerkedtem a papával is, és kaptam tőle is egy puszit, ami nagyon szúrt, mert a papának nagy tüskés bajsza volt.

Ez a fénykép-dolog nagyon furdalta az oldalamat. A mamával már majdnem összebarátkoztam, így őt kérdeztem meg. 

– Mi történt a papával, hogy most alacsonyabb, mint a fényképen?

– A mama hirtelen nem is értette a kérdést, de aztán rájött, és a könnyei is potyogtak a nevetéstől. Talán eszébe jutott, hogyan fényképezték őket.

– A fényképész felállította egy kis sámlira a papát, hogy magasabb legyen nálam. Engem nem zavart volna, ha nem áll sámlira, de ha így akarták, hát legyen.

– De jól szórakoztok – mondta két kanál leves között, sértődötten az öreg.

– Gyerekek, menjetek inkább játszani, mert mindjárt hajtják haza  teheneket, nyissátok ki a nagykaput, hogy be tudjon jönni a Böske.

Kinyitottuk a nagykaput, majd Ágikával kimentünk az utcára, és a murvás járdába rajzoltunk ugrálókockákat. Egy darabig ugráltam, de aztán eluntam, meg a talpamat is bökdöste már a sok apró kavics.

– A cipőre vigyázni kell, abból nem lehet mindennap újat venni mondta öreganyám. Aztán még délelőtt elrakta a lábbelit a szekrénybe.

Szürkületkor jött a tehéncsorda, nagy kolompolva, és a nyitott kapukon mindig hazatalált egy-egy tehén, pedig olvasni sem tudnak, mégsem tévesztették el a házszámot.

Közben nagy lepényeket ejtettek maguk után, amik gőzölögve lestek az út vastag porából. Amint elhaladt a csorda a ház előtt, az elhagyott lepényekbe beleléptünk, és a lábujjaink között csiklandozva tört a magasba a meleg tehénszar, egészen térdig spriccelve. A szembe szomszéd, Jankovics bácsi ránk szólt. 

– Öregapátok mérges lesz ezért! – Nem értettük, hogy miért, de aztán rájöttünk, mikor a papa egy talicskával és egy lapáttal felszerelkezve kiment az utcára, ahol már csak a széjjel dúlt tehénlepényeket találta.  Az volt ugyanis a szokás, hogy a házak előtt lévő tehénlepényeket – mikor azok már egy kicsit megkeményedtek – összeszedték, és hátra vitték a kertbe. A papa aztán szentségelt is rendesen, mert a porral összekeveredett lepényeket már nem nagyon tudta összegyűjteni. 

A mama egy vödör hideg kútvízzel lemosta rólunk az ürülék nagyját, aztán melegített a sparhelten vizet, és egy kis kádban lefürösztött bennünket.

A napjainkat többnyire hintázással töltöttük, és egércsapdát telepítettünk a kukoricagóré alatt, ahová az egerek visszajártak a tavaly elhullott szemekért. Egyik nap betévedtünk a papa kis műhelyébe, ami kincseket rejtett és mindenféle érdekes dolog volt ott. Többek között kis fém dobozban piros zsírféle, amit a hajunkra kentünk, mert szép fénye lett tőle. A gépzsíros hajpakolási munkánkat nagy kiabálás szakította félbe. Kiszaladtunk az utcára megnézni, mi lehet az, amiért az összes kutya ugat.

– Jeges! Itt a jeges!

Jött egy lovas kocsi, a bakon pedig egy ember, térdközépig érő nehéz bőrkötényben, fején széles karimájú bőr kalappal. Ordibált. 

A kocsin egy hatalmas fémdoboz, és mindegyik oldalán egy ajtó.

Mama kikiabált a konyhaajtón…

– Szóljatok neki, hogy mi is kérünk négy darabot!

Szóltunk neki, és a jeges megállt a kapu előtt. Felhúzott a kezére

egy akkora bőrkesztyűt, ami a hónaljáig ért. Kinyitotta az egyik ajtót és kiemelt egy egy méter hosszú, úgy húsz centi széles, és ugyanolyan magas tömböt. A karjában becipelte a jégveremig, ami a kút mellett volt, néhány földbe vájt lépcsőfokkal lejjebb az udvar szintjétől. A Papa jó vastag nádból és ágakból kis tetőt épített a gödör fölé. A verembe egy nádszövettel szigetelt ajtón keresztül lehetett bejutni. Öreganyánk a gondosan letakart húsokat, és minden egyebet, amit hűteni kellett, ott tárolta. A legmelegebb nyárban is elég volt hetente egyszer jeget venni a „hűtőbe”

A Jeges behordta a jeget, és gondosan be is csukta a veremajtót. A mama fizetett, és mi folytathattuk a góré alatti egércsapdák ellenőrzését. Mindig fogtunk két-három kis szürke egeret, amit aztán Kormos, a nagy fekete kutya jóízűen elfogyasztott.

A góré alatti hason csúszástól a zsírral kifényesített hajunk valahogy kezdett vakotássá válni, egyre több por és pókháló ragadt bele. Gyorsan kerítettünk egy darab szódás szappant, és a kútból húzott hideg vízzel próbálkoztunk megszabadulni a zsírtól és a portól. Azt nem mondta nekünk senki, hogy a kútvíz kemény víz, abban nem lehet hajat mosni, csak azt, hogy abból inni nem szabad. Ezért aztán nem értettük, hogy a szappan miért nem habzik, és a hajunk miért kezd egyre inkább a vesszőseprűhöz hasonlítani.

Ég felé meredezett minden hajszálunk és olyan kemény lett, hogy valóban seperni lehetett volna vele. Nem volt mit tenni, szólni kellett a mamának, hogy tüntesse el rólunk ezt a valamit.

Nem örült nekünk, és ezt ki is fejezte azzal, hogy tenyérrel egyet a fenekünkre csapott.

Az ütés a mama méreteihez képest nem volt nagy. Talán csak a mi fenekünk lehetett kicsi, mert úgy éreztük, mintha ránk dőlt volna a szekrény.

Melegített vizet, majd egy nagy lavórban lemosta valami szódafélével a hajunkról a zsírt, és a koszt, aztán csinált habos sampont egy pohárba, amibe előtte egy tojást ütött. Azzal még egyszer átmosta a hajunkat, és végül egy kancsó ecetes hideg vízzel leöblítette. Ez rosszabb volt, mint az összes tortúra, amit eddig a fejünkkel művelt.

Lassan letelt a szabadságom és jött értem anyám, aki megkérdezte:

– Jól viselkedtél?

Erre én nem nagyon tudtam mit felelni, de a mama kisegített.

– Nem volt vele semmi baj – válaszolta. – Szépen eljátszottak az Ágikával.

Volt még pár szép nyarunk a nagyszüleimnél. Végül egy napon megjelentek a hatalmas gépek, és a házakból egy nagy dombot építettek, amit aztán a teherautók elhordtak.

Most egy emeletes ház áll a nagy szederfa helyén.

 II. Mama

A családi történeteket örökségként őrzöm magamban. Néha előveszek közülük egyet, mint egy régi ládából a megsárgult emlékeket.

A Mama mindig összefogva hordta a haját, csak hajmosáskor bontotta ki és olyankor a bronzvörös zuhatag úgy omlott a vállára, mint egy régi angol meséből kilépett királynő lenne. A haja derékig ért, sűrű volt és súlyos, és ahogy a fény ráesett, aranyszálak csillantak benne. Aki nem ismerte, azt hihette volna, hogy csak egy egyszerű konty, mint annyi asszonynak a városban. De mi, gyerekek, tudtuk, hogy a konty mögött egy egész családtörténet rejtőzik. Akkoriban nemhogy okostelefon nem volt, de még televízió sem, és az estéknek másféle csendje volt. A Mama ilyenkor sokat mesélt a családjáról. 

A konyhában ültünk a petróleumlámpa sárga fénye mellett, és mi gyerekek némán hallgattuk, ahogy a történetek lassan előkerülnek a múltból.

Azt beszélték, hogy a család története messzire nyúlik vissza, egészen a ködös szigetekig, ahol a szél mindig a tengerről fúj, és a domboldalakon juhnyájak legelnek. A régi időkben Anglia a gyapjúból élt. A királyok még azt is megtiltották, hogy juhot vigyenek ki az országból, nehogy a kontinens megtanulja ugyanazt a mesterséget. A gyapjú aranyat ért, és a posztóvárosok messze földről várták az angol szálat.

– A mi őseink is juhászok voltak – mondta ilyenkor a Mama. – Száz aranyszőrű juhot hoztak magukkal a tengeren át.

Aztán a 18. század táján, amikor Európa uradalmai egyre inkább a finom gyapjú után sóvárogtak, juhászok és tenyésztők indultak útnak a szigetekről. Így kerülhetett a Dunántúlra a Wollein család is. A nevükben mintha maga a mesterségük szólt volna: a német Wolle szó gyapjút jelent, és az öregek szerint már a nevükben is ott volt a sorsuk.

A Dunántúlon, a nagylángi uradalomban telepedtek le (ma Mezőfalva környéke), ahol a földesurak nagy nyájakat tartottak, és a gyapjú fontosabb volt, mint a búza. Az ükapa ott lett számadó juhász. Nem egyszerű pásztor volt, hanem a nyáj gazdája és őre, aki tudta, melyik bárány melyik anyától született, és melyik kos adja a legfinomabb gyapjút. A pusztákon élt, ahol a szél szabadon futott a dombok között, és a juhok csengője messzire hallatszott.

A család aztán lassan megváltozott. A juhászból gazda lett, a gazdából iparos.

A Mama testvére, Wollein Mátyás már városi ember volt: bognár és kocsigyártó, Fehérvár egyik legnagyobb adófizetője, virilista, akinek a műhelye előtt mindig ott állt egy újonnan vasalt kerék vagy egy félig kész hintó. A család így lassan átszivárgott a puszták világából a városba, de a múltjukat sosem felejtették el.

A Mama pedig — Wollein Mária — egy tót legényhez ment feleségül, Szluka Józsefhez, a csizmadiához. A Szluka név a Felvidékről jött, ahol az erdőkben szalonka repül, és a falvakban kemény kezű mesterek készítik a csizmát.

Az életüket a Szárazréten kezdték, aztán közelebb költöztek a belvároshoz, egészen a Szeder utcáig. A Papa a bőrgyárban dolgozott. Csendes ember volt, de esze volt a dolgokhoz. Azt beszélték róla, hogy a háború idején az ő ötlete volt elrejteni a gyár legértékesebb gépeit a hatalmas meszező gödörben, hogy se a németek, se az oroszok ne vigyék el. A háború után ezért tudott újra indulni a gyár.

A Mama pedig otthon volt a négy gyerekkel, a kerttel és a jószágokkal. Keményen dolgozott. Szálfa termetű asszony volt, fél fejjel magasabb, mint a Papa, és ezen mi gyerekként mindig mosolyogtunk. De amikor leengedte a haját, valahogy mindenki elhallgatott. Mintha akkor mutatta volna meg, ki is ő valójában: egy asszony, akiben ott élt a család minden múltja, minden ereje.

A Szeder utcában az élet más volt, mint a falun, de a jószágok mégis ott voltak. Csöpike, a kismalac, aki sosem nőtt meg rendesen; Böske, a tehén, aki pontosan tudta, mikor jön a pásztor; a névtelen kecskék, akiknek a szőréből készült lábelők szúrták a lábunkat az ágy előtt.

Reggelente a kondás végig ment az utcán, és a malacok már a kapuban toporogtak. A csorda is végig vonult a Szeder utcán, és Böske mindig elsőként csatlakozott hozzájuk, mintha csak kötelessége lenne.

Este pedig, amikor a nap lebukott a házak mögött, a Mama kinyitotta a kaput, és minden állat hazatalált. A malacok röfögve, a tehén lassú, méltóságteljes léptekkel, a kecskék ugrándozva. A Mama megfejte Böskét, lecsutakolta, és a ház lassan elcsendesedett.

A disznóvágás sosem volt ünnep. A Mama ilyenkor csak a nyári konyháig jött ki, és mindig sírt. Mert ő tudta, hogy minden állatnak neve van, története van, és valahogy mindegyik egy kicsit a családhoz tartozik.

És mi, gyerekek, ott álltunk a Szeder utca porában, néztük a Mama bronzvörös haját, és azt hittük, ez a világ örökké tart.

Aztán az évek lassan elsodorták az udvart, a jószágokat, a Szeder utca régi hangjait. Az öreg ház helyén ott áll a sor végén egy négyemeletes ház.

De a történetek megmaradtak.

Néha, amikor felidézem őket, vagy éppen a Szeder utcában járok, úgy érzem, még mindig az a másik világ néz vissza rám.

III.  A sárkány

A hosszú kertek a mezőig értek, ahol mindig harsány zöld volt a fű. A mező csak egy keskeny, talán harminc méter széles sáv volt, folytatásaként pedig ingoványos, zsombékos, náddal tarkított vizenyős terület uralta a tájat. Ha óvatlanul lépett rá az ember, akkor térdig süppedt a lába ebbe a zöld valamibe. Így aztán nem merészkedtünk rá a mocsarasra. Ezt a sásos, zsombékost a nyár derekán, amikor a víz nagy része elpárolgott, lekaszálták. Néhány nap múlva csak a meredező, pengeszerű, éles torzsák, a torzsák között virító „mocsári lednek” halványlila virágai és a vidrafű hófehér, hatágú csillag alakú szirmai tarkították a zsombékost.

Csábítóan szép volt, de a cipőket és a szandálokat a mama mindig elkobozta, amikor kiengedett bennünket a rétre. Tudta, hogy mezítláb messzire úgysem megyünk. A fűben sok bajunk nem lehet, legfeljebb libafröccsbe léphetünk. Virágot szedni a mocsarasból: ehhez nem nagyon fűlött senkinek a foga, mert a kaszált sásra és nádtorzsákra nem merészkedett be mezítláb egyikőnk sem. A zöld mező szélén nyílottak a „zergeboglár” citromsárga virágai. Estére összecsukták a vékony szirmaikat és ilyenkor az embermagasságúra nőtt szárukról fürkészték a mocsáron tébláboló gólyákat. A békák hada némává vált, amint megjelentek a fehér ruhás madarak. Egyik-másik brekegő óvatlanul odakiáltott a szomszédjának, hogy vigyá… De a mondatot már befejezni nem tudta, mert vacsora lett belőle.

Csak ültünk a mező szélén a fűben, mint a „zergeboglár,” lábunkat a napközben felmelegedett néhány centis vízben áztatva. Szentjánosbogarakat fogtunk, majd a tenyerünkbe zárva, kicsi lyukon át kémleltük, hogyan világítanak a sötétben. Véletlenül némelyik világított, de amikor a fénye felvillant, akkor megégette a tenyerünket. Talán nem szerették a rabságot, ezért valami büdös sárgás váladékkal is összekenték a markunkat. Jobb volt elengedni őket, és bevárni a sötétedést, amikor fel-felvillanó fénnyel üzengetni kezdtek egymásnak ezernyi luciferin lámpával. Öreganyánk csak Lucifer-bogárnak hívta. Nem voltak se szépek, se kedvesek, inkább hasonlítottak egy kölyökcsótányra. Hozott a szomszéd gyerek egy maréknyi zöld színű, fémesen ragyogó csalánlevél bogarat, és azokat nézegette a markába csukva. Foszforeszkáltak valamennyire, de közel sem olyan szépen, mint a mi bogaraink. Lábunkkal a langyos vizet tapicskolva már a holnapon járt az eszünk.

– Kellene egy sárkányt építeni! Ezen a hosszú mezőn lehetne vele futni, egészen a Csitáry kútig .

– Ha egy kis szél is fújna! Akkor aztán jó magasra repíthetnénk!

Ábrándozásunkat a mama szakította félbe.

– Gyerekek! Gyerünk befelé! – Állt a kertkapuban, kezét a vele együtt öregedett akácfaoszlopon pihentetve.

Nem volt itt magas kerítése senkinek, inkább csak azért volt, hogy a nyulak be ne jöjjenek megdézsmálni a kerti növényeket. A kerítések hullámzó sora, mint valami barna inggallér, úgy választotta el a zöld mezőt a kertektől. Néhány rozsdásodó vascső éberen vigyázta az éjszakát, napközben a kecskét kötötték ide. Szegény kecske aztán körbejárta az oszlopot, amíg a láncvégén lévő acélkarika megnem szorult. Végül nagy mekegve az oszlop mellől kért segítséget.

Ilyenkor kiszabadítottuk, és egy másik oszlopra tettük a karikáját. Ilyen dolgosan teltek a napjaink, miközben henteregtünk a fűben, és ábrándoztunk mindenféle dologról: papírsárkányról, bőrlabdáról, fagylaltról, savanyú cukorkáról és bicikliről.

Az álmunk megvalósítására a hétvégéig várni kellett, mert egy rendes sárkányhoz sok minden kell ám. A mi sárkányunk eredetileg gyerekmérethez igazodó könnyű kis papírsárkány lett volna, színes szalagokkal a farkán… Előbb csak a szomszédokban élő nagyfiúk, majd az apák és a nagyapák is csatlakoztak a sárkányépítési ötletünkhöz. Így aztán a sárkány egyre nagyobb és nagyobb méreteket öltött előbb gondolatban, majd a valóságban is. Hétvégén aztán a mezőn gyülekezett a sárkányépítők apraja-nagyja. Volt, aki egy köteg indigókék csomagolópapírt, volt, aki vékony gyalult léceket, apró szegeket, volt, aki enyvet és egyéb ragasztóféléket hozott. Aztán beállított az egyik szomszéd egy kábeldobra csévélt ötszáz méter hosszú nagyon erős zsinórral. A réten összeverődött alkalmi sárkányépítő társaság létszáma, már elérte a harminc főt, és itt-ott előkerültek a csatos sörösüvegek és a kisebb-nagyobb demizsonok is. Na nem a savanyúvizes demizsonok, hanem a borosak. Aztán jöttek az asszonyok süteménnyel, édessel és sóssal, ki milyet sütött. Mi csak ámultunk, és tömtük magunkba a süteményeket.

Nem gondoltuk mi, hogy ennyi minden kell egy sárkányhoz. Beláttuk: jobb, hogy nem vágtunk bele egyedül.

Ekkora sárkány szerintem sem előtte, sem utána nem épült a városban, és talán ennyi kapatos nagypapát sem látott még ez a rét egyszerre. Ragasztottuk a papírokat, és adogattuk a léceket. A sárkány egyre nőtt és nőtt. Kora délutánra végül a sárkányépítésben jártasak kijelentették…

– A sárkány elkészült!

Megemeléséhez négy fiatal férfi kellett, akik vállalták a sárkánnyal való futkosást, és egy ötödik, aki a zsinórt engedi a dobról, mindig annyit, amennyi kell.

Nem nagyon fújt a szél, mondhatnám azt is, hogy a futkosók zihálása nagyobb huzatot csinált, mint a természet. De kitartóak voltak, és ezt talán a sárkány is megérezhette, mert egyszer csak méltóságteljes lassúsággal ráfeküdt egy gyenge fuvallatra. Ezzel a fuvallattal hol jobbra, hol meg balra kacsázva, de emelkedett. Végül a zsinór megfeszült, és hangosan kelepelve szaladt a dobról. Egyre magasabbra szállt a Szeder úti sárkányunk, és ujjongva lestük imbolygó száguldását. Hanyatt feküdtünk a zöld füvön és úgy gyönyörködtünk benne.

– Engedd el Feri! Hallod, engedd el!

Felültünk a nagy kiabálásra, és láttuk, hogy Feri bácsi hol a földön van, hol pedig a levegőben. Aztán valaki egy nagy késsel elvágta a zsinórt, amikor a Feri bácsi éppen a földön volt. Néztünk bánatosan a sárkány után – talán meg sem áll Afrikáig?! Jó lett volna írni rá  valamit, üzenni vele a messzeségbe. De jobban jártunk, hogy nem tettük, mert a sárkányunk bizony nemhogy Afrikáig nem ment, hanem még a város túlsó felét sem érte el. Úgy döntött, hogy megpihen a Felsővárosi templom egyik tornyán. Ott lógott viharverten, a keresztre gabalyodott zsinórral. Szombaton az éjszakai záportól az indigókék csomagolópapír levet engedett, és kékre festette a torony egyik felét. A vasárnapi misén sosem volt ennyi nép, mint akkor.  Mindenki csodájára járt a megtépázott hatalmas sárkányunknak.

A tiszteletes is kiprédikálta: „A szülőknek jobban oda kellene figyelni a gyerekekre, hogy mit csinálnak napközben. Ezzel a felelőtlen magatartással vásott kölykök micsoda gondot okoztak a templomnak.„ A mise hamar véget ért, mert valaki félhangosan megjegyezte a tömegben.

– Engedd el, Feri!