Nehrer György: Albérlet

 Amióta feljöttem a városba, annyi albérletet cseréltem, hogy lassan térképet rajzolhatnék a költözéseimből. Úgy forgolódtam a lakások között, mint kutya a szénában, amikor helyet tapos magának éjszakára. Hét hónap alatt az ötödik főbérlőnél kötöttem ki.

Bármennyire különböztek is – volt köztük nyugdíjas tanárnő, örökké gyanakvó könyvelő, meg egy volt tornászedző – két dologban mind ugyanazt képviselték: spóroltak a villannyal, és letagadták a csótányokat.

Az egyik azt javasolta, hogy este inkább ne olvassak, mert az „felesleges áramfogyasztás”. A másik szerint, ha mégis rám jön az olvasás, csináljam telefonfény nélkül, mert a szem „úgyis megszokja a sötétet”. A vakok is elboldogulnak, mondta.

Volt olyan is, aki a technológiát szidta: szerinte az okostelefonok tették tönkre a fiatalokat, és ha rajta múlna, mindenki gyertyánál élne. A leggyakorlatiasabb megoldást mégis egy szivarozó, katonás hangú matróna választotta: egyszerűen kivette a villanykörtét a szobámból.

A rovarokkal eleinte békés viszonyban voltam. Városi élővilágként tekintettem rájuk, mintha valami furcsa természetfilmbe csöppentem volna. Egy darabig figyeltem is őket: hogyan vonulnak éjjel a konyhapulton, mintha saját kis civilizációjuk volna.

Aztán  nyáron egy különösen tekintélyes főbérlőhöz kerültem. Vastag szivart szívott, és olyan hangon beszélt, mintha egy cirkuszi porond közepén állna.

– Az én lakásom tiszta, mint a patyolat – jelentette ki sértetten, amikor óvatosan rákérdeztem a rovarhelyzetre.

Két napig valóban minden rendben volt. A harmadik reggel viszont egy egész csótányraj úszkált a mosdókagylóban.

– Nézze – mondtam udvariasan – úgy tűnik, vízilabdát játszanak.

A  főbérlő felesége  ránézett a kapálózó barna testekre, majd közölte, hogy ezek biztosan nem az ő csótányai. Én hoztam őket. Az ő lakása ugyanis mindig patyolattiszta volt.

Ekkor döntöttem úgy, hogy ideje tovább állni.

A folyosón már kisebb közönség gyűlt össze a vitánkra. Valaki tolószékben gurult ki, más tölcsérrel közvetítette a történetet egy süket rokonnak. Az egyik szomszéd határozottan kijelentette, hogy ilyen állat nem is létezik, legalábbis ő még nem látott.

Ez volt a főbérlők pártja.

A másik oldal, az albérlők, viszont egyöntetűen tanúsították, hogy igenis létezik, és rendszerint velük lakik.

Végül diadalmasan távoztam a csatamezőről, bőrönddel a kezemben.

A lépcsőházban találkoztam egy szőke lánnyal, aki a harmadikon lakó varrónőtól jött lefelé. Megállt mellettem, és úgy nevetett, mintha legalább három gólt rúgtam volna a világbajnoki döntőben.

– Jó kis előadás volt – mondta.

– Magának is tudnék mondani pár jó dolgot – feleltem.

Így kerültünk ki este a ligetbe.

Dobáltunk a céllövöldében, felültünk a körhintára, és ittunk egy sört egy kerthelyiségben. Amikor felköltöztem a városba, harminc kis borítékba osztottam be a pénzemet – minden napra egyet. A nagyvárosban az ember előbb-utóbb számológéppé válik.

Aztán jön egy ilyen este, egy szőke lány, aki nevet, sört kér, meg még egy kört a körhintán, és az egész matematika csődöt mond.

A lány szerint fontos, hogy az embernek legyenek örömei.

– Igen – mondtam – csak a szegény embernek általában harmadosztályú jegy jut az örömökhöz is.

Elgondolkodott, majd azt mondta:

– Ha egyszer sok pénzem lesz, télen mindig fizetek valakinek, hogy melegítse az ágyamat.

– Erre már van elektromos megoldás – magyaráztam neki.

Figyelmesen hallgatta, aztán a vállamhoz simult.

Később egy padon ültünk a parkban. A villamosok távolról csilingeltek, az autók zúgtak, mintha valami furcsa városi tücsökzenét hallgatnánk.

– Hallja? – kérdeztem.

– Az nem tücsök – nevetett. – Az a villamos.

A lámpák lassan kialudtak a parkban.

Csak a fiatalságunk világított még a sötétben.

Egy darabig nem szóltunk semmit. A nyári éjszaka lassan rá ült a ligetre, a lámpák sorra kialudtak, és a város úgy lélegzett körülöttünk, mint egy nagy, álmos kutya.

Arra gondoltam, hogy az ember sok mindent tervez, számol, oszt, szoroz, borítékokba rakja a napjait, mint aprópénzt a kasszába. Aztán jön egy este, egy nevetés, egy idegen lány vállának melege, és az egész számadás hirtelen értelmét veszti.

A lány a vállamra hajtotta a fejét.

A park sötét volt már, csak a távoli villamosok csengése hallatszott benne.

Akkor úgy éreztem, hogy ebben a nagyvárosban, ahol mindenki valami után fut, ezen a nyári éjszakán mégis sikerült egy pillanatra megérkeznem.