NYÍLT LEVÉL
a Szlovák Köztársaság Budapesti Nagykövetségének
_______________________________________________
Válaszom
Robert Ficónak
Mielőtt bármit mondanék a Beneš-dekrétumokról vagy a szlovák
törvényhozás döntéseiről, egy dolgot szeretnék leszögezni. A családom története
összefonódik a Felvidékkel és a szlovák néppel. Vannak rokonaim, akik ma is ott
élnek, és német nemzetiségűek. Anyai nagyapám, Szluka József, szlovák volt.
Saját családi múltam miatt semmiféle ellenérzést, előítéletet vagy kirekesztést
nem táplálok a szlovák emberekkel szemben.
Soha nem alkalmaznám a kollektív bűnösség elvét sem velük,
sem más népcsoporttal szemben. A történelem már bebizonyította, milyen pusztító
következményei vannak annak, amikor egy egész közösséget bélyegeznek meg mások
tettei miatt. A háború utáni Európa egyik legfontosabb tanulsága éppen az volt,
hogy a megbékélés csak akkor lehetséges, ha a nemzetek nem tépik fel újra és
újra a múlt sebeit.
Éppen ezért tartom szükségesnek, hogy megszólaljak. Nem a
szlovák nép ellen, hanem egy olyan politikai döntés ellen, amely szerintem nem
a békét, hanem a megosztást szolgálja. A Beneš-dekrétumok újraértelmezése és
politikai célú előrángatása nem gyógyít, hanem sebeket tép fel. Nem közelebb
visz a közös jövőhöz, hanem távolabb.
I. Történelmi kontextus:
A Beneš-dekrétumok nem a háború utáni káosz spontán termékei
voltak, hanem egy tudatos politikai konstrukció részei. A csehszlovák emigráns
kormány már 1940-től kezdve olyan jogi kereteket épített ki, amelyek lehetővé
tették, hogy a háború végén ne egyéneket, hanem egész etnikumokat minősítsenek
bűnösnek.
A bűnösség kritériuma nem cselekedet volt, hanem származás.
Aki németnek vagy magyarnak számított, az automatikusan gyanússá, majd bűnössé
vált. A következmények: állampolgárságok tömeges megvonása, vagyonelkobzások,
kitelepítések, kényszermunka, internálások. Ezek nem mellékhatások voltak,
hanem a rendszer szerves részei.
A történelem azonban nem igazolta ezt a logikát. A kollektív
bűnösség elve nem hozott békét, nem hozott stabilitást, és nem hozott
megbékélést sem. A sebek nem gyógyultak be — csak eltemették őket. És amikor
egy politikai vezető újra előveszi ezt a múltat, ezek a sebek ismét
felszakadnak.
II. Jogi kontextus:
A Beneš-dekrétumok jogi megítélése ma már nem csupán
történelmi vita, hanem nagyon is aktuális kérdés. A szlovák parlament 2025.
december 11-én elfogadott törvénymódosítása ugyanis büntethetővé tette a
Beneš-dekrétumok bírálatát. A módosítás szerint:
„Aki nyilvánosan megkérdőjelezi vagy bírálja a
Beneš-dekrétumok jogszerűségét, hat hónapig terjedő szabadságvesztéssel
büntethető.”
A törvényt botrányos körülmények között, éjszakai ülésen, a
„lex Gašpar” csomag részeként fogadták el. A szlovák államfő aláírta, így
hatályba lépett.
Ez a lépés nem csupán a véleménynyilvánítás szabadságát
sérti, hanem azt is jelzi, hogy Szlovákia nem lezárni, hanem bebetonozni
kívánja a kollektív bűnösség elvét.
A Beneš-dekrétumok eleve olyan rendelkezéseket tartalmaznak, amelyek ma már összeegyeztethetetlenek az európai joggal: etnikai alapú jogfosztás, tulajdonelkobzás, jogorvoslat hiánya, az egyéni felelősség teljes mellőzése. Ahelyett, hogy Szlovákia szembenézne ezzel a múlttal, most már bünteti is, ha valaki szóvá teszi.
III. Politikai kontextus:
A Beneš-dekrétumok előrángatása nem a történelemről szól,
hanem a jelen hatalmi logikájáról. Robert Fico és Peter Pellegrini pontosan
tudják, hogy a múlt sérelmei alkalmasak arra, hogy eltereljék a figyelmet a
gazdasági gondokról, a korrupcióról és a belpolitikai válságokról. A
dekrétumokból így lett ismét politikai fegyver.
A szlovák vezetés ma már nem elszigetelten játszik. Fico és
Pellegrini Orbán Viktor szövetségeseivé váltak abban a „patrióta” blokkban,
amely retorikájában Európa védelméről beszél, valójában azonban Európa
szétverésében érdekelt. Közös nevezőjük egyszerű: Brüsszel ellen, a liberális
demokrácia ellen, a jogállamiság ellen — és minden ellen, ami a közép-európai
együttműködést erősítené.
Ebben a szövetségben a felvidéki magyarok már nem tényezők.
Nem szempont, hogy a Beneš-dekrétumok őket is érintik. Nem szempont, hogy a
kriminalizált történelemértelmezés őket is fenyegeti. Nem szempont, hogy a
magyar kisebbség jogai sérülnek.
Orbán hallgat. Orbán sunnyog. Orbán nem szólal meg, mert a
politikai szövetség fontosabb számára, mint a felvidéki magyarok érdekei.
A Beneš-dekrétumok körüli botrány így válik a „patrióta”
tengely egyik legcinikusabb epizódjává: a múltat fegyverként használják, a
kisebbségeket feláldozzák, a történelmi igazságot elhallgatják — pusztán azért,
hogy saját hatalmukat stabilizálják.
IV. Morális kontextus:
A kollektív bűnösség elve a 20. század legsötétebb örökségei
közé tartozik. Európa éppen azért építette fel a modern emberi jogi rendszert,
hogy soha többé ne lehessen embereket származás alapján megfosztani jogaiktól.
A Beneš-dekrétumok fenntartása — és most már bírálatuk büntethetősége — ennek
az elvnek a nyílt tagadása.
Én nem hiszek ebben az útban. Hiszek a tisztességben. Hiszek
a megbékélésben. Hiszek abban, hogy a magyarok és a szlovákok közös jövője nem
a félelemre, hanem a kölcsönös tiszteletre épülhet.
Ezért szólalok meg. Ezért írom le ezt a választ. Nem
haragból, nem bosszúból, hanem azért, mert vannak pillanatok, amikor nem lehet hallgatni.
A Beneš-dekrétumok kriminalizált védelme ilyen pillanat.
A történelem nem akkor gyógyul be, amikor elhallgatjuk,
hanem amikor kimondjuk az igazságot. És az igazság egyszerű: a kollektív
bűnösség elve nem lehet része sem a jognak, sem a politikának, sem a jövőnek.
Ez az én válaszom Robert Ficónak. És minden olyan
politikai vezetőnek, aki a múlt sebeit használja fel a jelen hatalmának
megőrzésére.
Jelen írás nyílt levélként jelent meg, és tájékoztatásul
megküldöm a Szlovák Köztársaság Budapesti Nagykövetségének.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése