2026. március 16., hétfő

Nehrer György: Bodor Áron története

 

Éppen egy  Táncsics utcai társbérletben laktunk , egy sokszobás, nyikorgó padlójú lakásban, ahol három család osztozott a konyhán, a fürdőn és a pletykákon. Mi, a Tölgyesiék és a Háromszékiék. A Háromszéki néni és János bácsi Erdélyből jöttek, és olyan szeretettel meséltek Székelyudvarhelyről, mintha minden este hazalátogatnának gondolatban.

Néha behívtak a konyhájukba, a kezembe nyomtak egy friss, meleg pogácsát, én pedig leültem, és már kezdődött is a mese. János bácsi sosem hagyta ki a lehetőséget, hogy egy történetet elmondjon. Most elmesélem nektek azt, amit akkor hallottam.


A vihar Bikafalván

Az úgy volt, hogy Bikafalván olyan vihar kerekedett, hogy még a templomtorony is megrázkódott. Bodor Áron, János bácsi sógora, épp a csicsókaföld közepén kapált, amikor a ferde-fenekű szél úgy nekirontott, hogy majdnem hanyatt lökte.

A por úgy kavargott körülötte, mintha az ördög maga seperné a határt.

– A Jóisten áldja meg, legalább meglocsolja a csicsókát – morogta Áron, és a tarisznyából előhúzott maradék pálinkát egy szuszra lenyelte.

Mire hazaért, nadrágszárából csorgott a víz, csizmája bokáig sáros volt. A tornácon alig kezdte vakarászni a sarat, máris elébe ugrott a kamasz kuvasz, Hattyú, és két lábra állva képen nyalta.

– Az anyád jóistenit, Hattyú! Nem vagyok elég sáros, te is rám segítesz? – förmedt rá, de a kutya csak még jobban csóválta a farkát.

Az ebéd hiánya

Áron benyitott a konyhába, mélyet szippantott, de semmi illat. Se leves, se pörkölt, se pirított hagyma.

– Csak nincs valami baj az asszonnyal? – morfondírozott.

Ekkor megjelent Sára a szobaajtóban, karba tett kézzel.

– Nincs ebéd, asszony? – kérdezte Áron.

– Csak nem gondolja kend, hogy bőrig ázzak egy tál meleg ételért?

Áron nem szólt. Kiment a kútra, megtöltötte a favödröt, és egy mozdulattal nyakon öntötte vele Sárát.

– Megbolondult kend? – visított az asszony. – Csurom víz lettem!

– Most már vizes vagy. Kimehetsz a kútra esőben is.

Sára végül főzött, de néhány nap múlva csúnyán köhögni kezdett. Áron már bánta a dolgot, de bocsánatot nem kért – olyan ember volt, aki inkább elmegy a doktorhoz, mint hogy kimondja azt a két szót.

A doktor és a tehén

A doktor meghallgatta Áron panaszát, majd felírt egy gyógyszert Sárának.

– Jó, hogy jött – mondta. – Nekem meg a tehénkével van bajom. Sántít szegény.

– Ha nincs láb, nincs ló – bólogatott Áron. – A tehénre is igaz. Elviszem legelőre, majd helyrejön.

Így is lett. A tehén meggyógyult, Sára is jobban lett, Áron pedig elindult visszavinni a jószágot a doktorhoz.

Az utca feléig sem jutott, amikor az egyik szomszéd leszólította:

– Áron, hova viszi azt a tehenet?

– Az orvoshoz.

– Beteg az a tehén?

– Nem beteg.

– Nem ad elég tejet?

– Húsz litert tejel mindennap.

– Nem borjadzik?

– A tavasszal hármat is borjadzott.

– Akkor mi a fenének viszi az orvoshoz?

– Mert az övé.

A beszélgetés itt véget is ért. Minek folytatni?

A vonatút és a dáma

Áron csereberélni indult Érmihályfalvára, ahogy szokott. A vonaton talált egy fülkét, ahol csak egy idős házaspár ült. Később egy elegáns hölgy is beült melléjük, olyan illattal, hogy Áron orra azonnal felkapta.

– Szabad kérdeznem, mi ez az illat? – fordult felé.

A nő végigmérte, ajkát biggyesztve.

– Vintage Christian Dior Fahrenheit parfüm. Tizenötezer forint volt.

– Ühüm – mondta Áron, és ezzel le is zárta a társalgást.

Később, amikor már csak ketten maradtak a fülkében, Áron oldalra dőlt, és eleresztett egy húsz másodperces, sunyi, lapos pukit. Ő maga is meglepődött rajta.

A hölgy könnyezve kapkodta a levegőt.

– Jézusom, mi ez a szag?

– Tarkabab Érmihályfalváról – felelte Áron. – Fél kiló nyolc lej. De nekem csicsókáért adta a Józsi.

A dáma a következő megállónál leszállt.

A nagy ötlet

Áron hazafelé azon gondolkodott, hogy ha jön majd a gyerek – aki vagy Sára, vagy Áron lesz, mert náluk így szokás –, akkor már nem lesz módjuk nagyvilági dolgokra. Úgy döntött, elviszi Sárát egy elegáns helyre, ahol a dámák illegetik magukat.

Meg is találta: a Gyulafehérvár melletti golfpályát.

– Sára, pakolj, holnap indulunk – mondta.

A szálloda gyönyörű volt, a golfpálya hatvan hektáron terült el. Másnap bejelentkeztek golfozni.

– Még sose golfoztam – mondta Áron az edzőnek. – Mit kell csinálnom?

– A labdát úgy kell megütnie, hogy afelé a zászló felé menjen.

Áron tüzér volt a katonaságnál. Felmérte a távolságot, lendített, és a labda végigrepült a pálya felett, két centivel a lyuk előtt ért földet.

– És most? – kérdezte.

– Bele kell ütni a lyukba – mondta az elképedt edző.

– Hát, ezt előbb is mondhatta volna.

A mese vége

Háromszéki bácsi itt fejezte be a történetet.

Én pedig csak ültem, a pogácsa morzsáit szedegettem, és arra gondoltam:

ilyen emberek, ilyen történetek között éltem.  Milyen jó, hogy tovább lehet mesélni őket.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Impresszum

Talán kezdjük ezzel: manapság sokan úgy gondolják, hogy ami közzé van téve az közös és szabadon másolható, felhasználható, beilleszthető más...