2024. november 14., csütörtök

Nehrer György: Fogat fogért

 


 

Mielőtt bárki félreértené, itt most nem arról a hagyományos bosszúról van szó, amit emlegetni szoktak, hogy szemet-szemért, fogat–fogért. Itt valós fogakról mesélek, ami emberek szájában van, volt, és lesz. A végén azért egy kis vér - de nem vérbosszú – is előfordul a történetben.

Tudom, mire gondol, és már hallom is: – Na neeee!

Egyik este, miután hazaestem a nagy játszótéri elfoglaltságból, anyám a következőkkel várt:

– Rezső nagybátyád írt, hogy várnak augusztusban. Ha vége a nyári munkának.

– Legalább kipihened magad náluk, úgyis olyan gebe vagy.

– Hurrá, az nagyon jó lesz! Már holnap mennék.

Rezső nagybátyám, Isten nyugosztalja, már jó pár éve, 98 évesen ment el a nagynéném után. Oda, ahonnan nincs visszaút. Hórihorgas, szikár ember volt, kevés hajjal és hatalmas orral. Az utolsó román király, I. Mihály fogorvosa volt 1944-ig Bukarestben. A királyt 1947-ben Londonba, a bácsikámat pedig fogorvosként elkövetett nemzetellenes bűneiért a magyar–szerb–román határ közelében lévő Perjámos községbe száműzték. Az is sok pénzébe került, hogy ne Dobrudzsába, a köztudottan átnevelő és kényszermunka táborba kerüljön. A nagynéném gyermeket várt, kislányuk született volna, de valami miatt a szülés előtt, még a méhében meghalt a gyermek. Az ő élete is csak egy hajszálon múlott. Sajnos így aztán nem születhetett gyermekük a házasságból. Én lettem a fogadott gyerekük. A nyári szüneteket, és sokszor a téli, rövid iskolai szüneteket is náluk töltöttem. A nyáron keresett pénzemből vettem vonatjegyet, és váltottam be Lejt is, hogy legyen költőpénzem. Tizenegy éves korom óta úgy jártam Romániába, mintha haza mennék.

A vonaton az idősebb emberek, főleg a nénikék sokszor megkérdezték tőlem:

– A szüleid hol ülnek?

– Otthon.

– Otthooon? Megszöktél?

– Dehogy szöktem meg! Itt az útlevelem meg a vonatjegyem!

    Az első útlevél képem 1964 

Na, ettől mindig elhűltek. Hogy lehet egy ekkora gyereket egyedül elengedni? A végén nekem kellett vigasztalni őket, hogy nem olyan nagy ügy ez. Székesfehérváron fel kell ülni a 11:10-es budapesti vonatra, az bemegy a Déli-be, onnan át kell menni busszal a Keleti-be. És ha ott van a Wiener Walzer - akkor még a Keleti irányába is járt - arra kell felszállni. Keresni kell egy jó helyet, lehetőleg idős nénik és bácsik között a vonaton. Aztán 15-16 óra vonatozás után le kell szállni Temesváron. Ott meg várnak már a nagynénémék. Hát ennyi az egész. Onnan Perjámos még két óra vonattal.

– Ugye, hogy nem annyira bonyolult?

Volt nálam ennivaló az útra, de szinte bontatlanul maradt, mert az idős nénikék halálra akartak etetni a vonaton. Másodjára, vagy talán harmadjára mondtam anyámnak, hogy ne is csomagoljon, mert csak kidobódik. Majd keresek egy jó helyet, ahol a bőröndök mellett sok szatyor van. Na, abban van a kaja. Mire az Alföldre ért a vonat, előkerültek a csirkecombok, a sült és rántott húsok. Nyelni kell egy jó nagyot, kikerekedett szemmel. Az ember gyomra meg úgyis korog, és ilyenkor nem akkora baj, ha jó hangosan.

– Neked nincs ennivalód?

– Nincs, majd elmegyek a büfékocsiba és veszek egy szendvicset, meg egy bambit.

– Dehogy mész, van itt annyi, hogy jut neked is.

Azért egy kicsit szabadkozni kell, nem rögtön ráugrani a rántott húsra. Tukmálják azt, nem kell attól félni, hogy éhes maradsz. A hatszemélyes fülkékben nekem, mint gyereknek, mindig bőséges ellátásom volt, mivel gyerek nem igen utazott akkoriban, még szülőkkel sem, nemhogy egyedül.

Egy ilyen nyári út alkalmával történt, hogy Rezső nagybátyám küldött egy listát, mit is kéne vinnem neki. Ötven-hatvan csomag műfogat, különböző színárnyalatban, por alapú ragasztókat, meg valami rettenetesen büdös folyadékot, amit a porhoz kell keverni. Szóval, ez akkoriban csempészetnek minősült, mert csak engedéllyel, vámáruként lehetett volna kivinni ezeket a dolgokat. Engedély az nem volt! Anyám a porokat az ingeimbe hajtogatta bele szétosztott csomagokban. Ha beleturkálnának a bőröndbe, akkor se találják meg. A fogakkal volt a gond. Ugyanis azok celofánba voltak csomagolva, és zörögtek, de nagyon. Mit lehet hát tenni?

– Felveszed az iskolai sötétkék öltönyödet, annak vannak belső zsebei, és varrok még a bélésébe zsebeket.

– Ugye nem mondod komolyan? Harminc fok meleg van! Nyakkendőt ne vegyek hozzá?

Kezdett elmenni a kedvem az egész utazástól!

Anyám mindent előkészített. Az indulás előtt bepakolta a zsebeimbe a fogakat.

– Ha ki is nyitják a bőröndöt, gyereket azért csak nem motoznak meg!

Délelőtt még csak el voltam az öltönyben, nem volt nagy trauma. Csak óvatosan kellett benne forgolódni, hogy ne hallatszódjon a celofán csörgése. Ettől aztán olyan lett a mozgásom, mint aki lopni készül. Akkor kezdtem igazán kikészülni, amikor láttam, hogy a fülkékben a férfiak rövid ujjú ingben ülnek, az asszonyok meg kivágott, kényelmes nyári ruhában. Én meg begombolt sötét zakóban, fogakkal kitömve. Lassan kezdtem olvadni, mint hóember a napon. Az izzadságtól rám tapadt az ing, és valami furcsa szagom is lett. Temetésen éreztem valami hasonlót a ravatalozóban, amikor a gyertyákat meggyújtották.

Szagolgattam magam. Mi ez? Olyan szaga van, mint az olvadt viasznak!

– Nincs neked meleged, fiam? – kérdezte egy idősebb úr, aki már fél órája törölgette a homlokát.

– Nincs, én bírom a meleget nagyon! Egész hónapban a napon dolgoztunk, hozzászoktam a meleghez. Itt meg még árnyék is van, és jár egy kicsit a levegő az ablakon.

A francba, csak érnénk már a határhoz! Legyünk túl a vámon, meg az útlevélvizsgálaton!

Jött is a kalauz nemsokára, kiabálva a folyosón.

– Kürtös! Kurtics! Kürtös! Kurtics! Útleveleket, vonatjegyeket kérjük előkészíteni!

Pár perc, és ott volt a vámos, a magyar és a román határőr, együtt végezték az ellenőrzést.

Bőröndellenőrzés volt! Mindenki a bőröndjét szedte le a csomagtartóról. Én nem nagyon fértem hozzá az enyémhez, mert a felnőttek elállták az utat. Na meg sok kedvem amúgy sem volt hozzá, hogy leszedjem.

– Te meg kivel vagy? – kérdezett rá a határőr.

– Én egyedül vagyok – vettem elő az útlevelet a kis vászon szatyorból, ahová anyám azt a pénztárcával és a vonatjegyekkel együtt berakta. Zsebre nem tehettem, mivel az tele volt fogakkal.

– Hová mész?

– Temesvárra, onnan meg Perjámosra. Várnak a nagybátyámék.

– Olyan település nálunk nincs! Csak Periam! – mondta a román.

– Akkor oda megyek! – hagytam rá.

– Hogy hívják a nagybátyádat?

– Dr. Windisch Rudolf.

– Milyen doktor? – érdeklődött keresztkérdésekkel a határőr.

– Fogorvos.

– Mutasd az útleveled.

Belenézett, látta, hogy tele van román, meg magyar bélyegzővel.

– A nyári- és a téli iskolai szünetekben ott vagyok mindig náluk.

Érdeklődve nézegettem a nyakában lógó fadobozt. Egy zöld posztó volt ráfeszítve a doboz tetejére, ami egyben az ajtaja is volt. A posztón lila tintafoltok sorakoztak egymás mellett, kisebbek-nagyobbak, mintha csak versenyeznének egymással.

– Mit kíváncsiskodsz?! – szólt rám a határőr, mikor kinyitotta a doboz tetejét.

– Hát…, hogy mi van a dobozban?

Felém fordította.

– Na nézzed! – Bélyegzőpárna, tintás üveg, tintaceruza, és egy mártogatós toll volt benne, kis gumiszalaggal a doboz tetőhöz rögzítve. Ezen kívül egy kicsi füzet sárguló lapokkal, a szolgálati szabályzat, és pár darab bélyegző.

– Csomagod?

– Ott van fenn, csak nem fértem hozzá, mert elállták az utat.

– Mutasd melyik az!

Rámutattam a bőröndömre – Az ott! Az a barna bőrönd szíjjal átkötve.

– Levegyem?

– Nem kell! – és a kezembe nyomta az útlevelet, amibe hatalmas lendülettel nyomott még egy pecsétet a doboz tetején. – Jó utat, viszontlátásra!

Láttam, hogy a jóságos bácsik és nénik arcáról is eltűnt a „vám-pír”. Csak nem ők is seftelnek valamivel? Nem derült ki, de mindenki izgatottan rendezgette a csomagját, és látszott rajtuk a megkönnyebbülés.

Akkor most én is leellenőrzöm, hogy mi a helyzet a zsebemben lévő dolgokkal, mert hogy már jó ideje nem zörög a celofán, viszont egyre inkább ravatal szagom van.

Benyúltam a zakóm belső zsebébe, és megfogtam valami nyúlós dolgot, amit aztán nem tudtam elengedni. A fogak viaszos és ragasztós tartói megolvadtak, és a celofánból kifolyva összevissza csúszkáltak a zsebemben. Az ujjaimmal próbáltam maradásra bírni a fogakat. Nem sikerült! Nem volt más választásom, hát kihúztam a kezem a zakó zsebéből. A piros, ragacsos masszában ott lógott egy Teljes felső fogsor, a bal hetestől a jobb hetesig, volt ott minden, záp és szemfogak kusza kavalkádja. A jóságos tekintetű nénik és bácsik arca szürkére vált, amikor meglátták a kezemre ragadt fogsort. Néhány fog önállósította magát, és igyekezvén a gravitációnak engedelmeskedni, a kezemet elhagyva a piros, nyúlós, viaszos ragasztón elindultak a föld felé.

– Tetszene segíteni levenni? – kérdeztem egy termetes asszonyságot, aki velem szemben ült, és aki igen finom rántott húsokkal kínálgatott az út folyamán.

Ránéztem. Tekintete rémült volt, a szája nyitva, még a lélegzete is elakadt. Istenem, ez mindjárt sikítani fog! Jaj, ne! Ha ezt meghallják a határőrök és visszajönnek, akkor mi lesz? Az asszony úgy nézett rám, mint egy tömeggyilkosra. A mellette ülő öregúr mentette meg a helyzetet. Csitítgatni kezdte a nénit.

– Maradjon már, ezek csak műfogak – és segített megszabadulni a ragacsos fogaktól egy darab újságpapírral.

– Anyádék mit dolgoznak? – kérdezte a még mindig rémült arcot vágó hölgy.

Megfordult a fejemben, hogy viccből azt mondom neki, hogy hentesként és mészárosként dolgoznak. De meggondoltam magam. Féltem, hogy tényleg sikítani fog!

– Az anyám kereskedő, az apám meg hivatalban dolgozik.

Láttam az arcán, hogy kezd megnyugodni, de azért még mindig sanda pillantásokat vetett rám.

– Most már értem, miért volt itt ez a szag! – szólalt meg az öregúr is a darab újságpapírban lévő ragacsos műfogakat nézegetve.

 Aztán összegyűrte a papírt és a kezembe nyomta.

 – Itt vannak a fogaid! De most már kimehetnél a folyosóra a nyitott ablakhoz, szellőzködni egy kicsit, hogy mi is kapjunk levegőt.

Éjfél körül járhatott. A lehúzott folyosóablaknál nekem is jólesett egy kis friss levegő. Még másfél óra, aztán Temesvárra érünk. Jó nagy vasútállomása van, olyasmi, mint a fehérvári. A váróterem egy kicsit más, mint nálunk. Itt láttam először román hegyi parasztot – ahogy ott mondták, „mócokat” –, meg bocskort. De nem is akármilyet, hanem olyan civilizált bocskort. Feküdtek a váró kövén egymás mellett szorosan. Asszony, gyerekek, meg a szakállas, torzonborz családfő. Birkabőr subában voltak télen-nyáron mindig ugyanúgy. Föléjük állt a román vasutas egy hurkatöltőszerű valamivel, amit a bal kézzel tartott, a jobb kezével meg pumpált, és az egész családot lefújta valami fehér porral, ami felhőszerűen lebegett felettük, amíg le nem szállt. Azok nem szóltak semmit, csak tűrték békésen.

Ekkor vettem észre a bocskort, ami nem másból, mint egy személyautó gumikerekéből volt hasítva. Az abroncs szélénél lyukakat fúrtak, amiken a rögzítéshez szükséges kötelet átfűzték. A kötözése már a hagyományos bocskornak megfelelő, átlós kötözés volt. A gumikkal, ha autón maradnak, legalább még ötezer kilométert lehetett volna menni. Erre sosem került sor.

Hajnalban értünk Perjámosra. Otthon aztán a nagynéném lefejtette rólam a ragadós öltönyt, ami a szemétben landolt, miután ollóval kivágta belőle a fogakat. A ragacsos szövetdarabokat aztán a hatalmas konyhaasztalon szépen sorban egymás mellé helyezte a fogakkal együtt. A gyors fürdés után váltottunk néhány szót arról, mi újság otthon, aztán irány az ágy.

Másnap délig aludtam. Aztán a szomszéd német gyerekkel, Hanzival kimentünk az utcára, kiskapura focizni. Később jöttek román, magyar és szerb gyerekek is. A nyelv nem volt probléma, mindenki mondta, ahogy épp eszébe jutott, csak én nem értettem sokszor, hogy mit akarnak.

Ezen a környéken mindenki három-négy nyelvet beszélt, minden különösebb erőlködés nélkül. Az emberek nincsenek rosszban egymással. A politika az, ami megmérgezi a mindennapokat, határon innen és túl is. Az útlevelemmel beballagtunk a rendőrségre, mert minden idegent, aki három napnál tovább tartózkodik egy településen, be kellett jelenteni. Meg kellett keresni a szekuritátés főnököt, akit már ismertem látásból. Nagy vigyorogva mondott valamit románul, amit nem értettem, de nem is volt lényeges szerintem. Beírta a könyvbe, hogy megjöttem, és ki is szokott vezetni belőle, amikor elmegyek haza.

Minden hónapban megfordult a nagybátyáméknál. Jött a pénzéért, amit azért kapott, mert elnézte, hogy maszekol odahaza. Akkoriban a magánpraxis tiltva volt mindenkinek. Féltek a nagydarab szekustól a faluban, mert ha valaki szólni mert, könnyen a Duna-deltában találta magát és a családját.

Az iskolaigazgató egy amúgy jó kedélyű, román ember volt, a felesége meg magyar, aki németet tanított az iskolában. Gyakran jártak hozzánk. Az egyik hétvégén szintén ott voltak, és cujkáztak (gyenge szilvapálinka). Akkor mesélte az igazgató, hogy behívatták a szekuritátéra a szekus gyereke miatt, aki nem igazán tanúsított jó előmenetelt az iskolában.

– A fene egye meg a büdös kölykét, most be kell menjek Temesvárra új szemüveget készíttetni.

Én ezt nem nagyon értettem, hogy mi köze a büdös kölyöknek Misi bácsi szemüvegéhez. De amint elmentek, kifaggattam a nagynénémet. Szégyenkezve mesélte, hogy megpofozták Misi bácsit, mert nem jót szólt a szekusnak, akkor tört el a szemüveg.

Ez már csak így ment akkoriban odaát. Vagy itthon is?

Az élet már csak olyan, hogy előbb-utóbb kiegyenesíti ezeket a görbe szálakat. Jó pár nap múlva, úgy estefelé, zörögtek a nagy fémkapun. Hátul voltunk a kertben, hogy megnézzük a méhkaptárokat, már épp vettük lefele a védőruhát meg a kesztyűket. A kövér szekus volt, elgyötört arccal.

– Doktor! - Fáj a fogam! Segítsen már rajtam! A nagybátyám behívta és leültette a rendelőbe - ami ugye nem volt rendelő, és nem is nézett ki annak. Téli kertnek volt álcázva, tele virággal. Mindig mindent el kellett pakolni, hogy senki ne lássa, hogy az rendelő. A nagynéném a konyhából kilépve kérdezte:

– Minek jött ez már megint? Most kapta meg a pénzét a múlt héten.

– Fáj neki a foga! – mondtam.

– Hadd fájjon, az anyja úristenit, megérdemli!

Rezső bátyám azért megvizsgálta.

– A jobb felső hármast ki kell húzni. - mondta neki románul.

 – Tud készíteni helyette arany fogat? - kérdezte?

– Persze, csak kell hozzá arany. mert az nekem nincs. - aztán visszatérve a foghúzásra, a nagybátyám folytatta:

– Csak egy gond van, nincs injekció! De még a rendelőben se! Nem hozták meg a héten, amit kértünk.

Rám kacsintott az öreg, és kajánul mosolygott a szeme. Tudtam én, hogy van injekció az íróasztal fiókjában, ami mindig kulcsra volt zárva. Sajnálkozó ábrázatot vágva bólogattam a románnak én is, mintha átérezném az ő nagy fájdalmát.

– Nem bánom én! Csak húzza ki!

– Egy deci cujkát tudok adni, hogy bátrabb legyen, ha gondolja. - gondolta.

Segítettem beállítani a már múzeumba való bőrszék támláját. Kézzel kellett ledönteni, és egy acél kapoccsal rögzíteni a megfelelő helyen. Hoztam egy törölközőt a szekus feje köré, majd a fejtámlához csavartam, hogy ne tudja a fejét rángatni. A nagybátyám nem nagyon sietett a foghúzással, meg-megállt, ide-oda nyomogatta a fogóval, nagyokat nyögött, hogy nem jön. - Biztosan görbe a gyökere! A szekus közben visított, mint egy disznó, akit ölnek. Az én kezem meg már fehéredett az erőlködéstől, hogy ne rángassa a fejét. A segge föl-le járt a bőrszékben, ahogy dobálta magát, amitől a hatalmas, hájas hasa jobbra-balra ringott. Még a végén felborítja a széket!

– Na, megvagyunk! Látja, görbe volt a gyökere! Nem látott az semmit, se élő, se holt nem volt. Amúgy meg egyenes volt a gyökér is. A bácsikám a kihúzott fogat a szék mellett álló fehér zománcos vödörbe dobta, aminek az alján mindig volt pár centi víz, hogy a vér ne tapadjon rá.

 – Harapjon rá erre a gézre! Ne öblögessen, és ne igyon semmit! Egy-két óra múlva kiköpheti. Miután a szekus elment, segítettem kitakarítani, és a helyére pakolni mindent.

– Látod, fiam?! Meg kell becsülni ezt a régi széket, mert ez egy varázsszék.

– Mitől varázsszék ez? - néztem rá csodálkozó szemekkel; kinőttem én már a gyerekmesékből.

– Láttad magad is! Ebben a székben a legbátrabb ember is beszarik! - jót nevetett

Az utcán tekeregve, pár nap múlva összefutottam Misi bácsival.

– Találkozott már a fogatlan szekussal? – kérdeztem, miközben körülnézett, hogy nincs-e valaki a közelben. Fülig szaladt a szája.

– Mondta a Rezső, hogy mit műveltetek vele! – közben vigyorgott.

– Nem tettünk vele semmit! Csak segítettünk rajta! – válaszoltam.

Mama, Irén Tante, Rezső Onkel
   Perjámos 1964 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Impresszum

Talán kezdjük ezzel: manapság sokan úgy gondolják, hogy ami közzé van téve az közös és szabadon másolható, felhasználható, beilleszthető más...