Mielőtt bárki félreértené, itt
most nem arról a hagyományos bosszúról van szó, amit emlegetni szoktak, hogy
szemet-szemért, fogat–fogért. Itt valós fogakról mesélek, ami emberek szájában
van, volt, és lesz. A végén azért egy kis vér - de nem vérbosszú – is előfordul
a történetben.
Tudom, mire gondol, és már
hallom is: – Na neeee!
Egyik este, miután hazaestem a
nagy játszótéri elfoglaltságból, anyám a következőkkel várt:
– Rezső nagybátyád írt, hogy
várnak augusztusban. Ha vége a nyári munkának.
– Legalább kipihened magad
náluk, úgyis olyan gebe vagy.
– Hurrá, az nagyon jó lesz!
Már holnap mennék.
Rezső nagybátyám, Isten
nyugosztalja, már jó pár éve, 98 évesen ment el a nagynéném után. Oda, ahonnan
nincs visszaút. Hórihorgas, szikár ember volt, kevés hajjal és hatalmas orral.
Az utolsó román király, I. Mihály fogorvosa volt 1944-ig Bukarestben. A királyt
1947-ben Londonba, a bácsikámat pedig fogorvosként elkövetett nemzetellenes
bűneiért a magyar–szerb–román határ közelében lévő Perjámos községbe száműzték.
Az is sok pénzébe került, hogy ne Dobrudzsába, a köztudottan átnevelő és
kényszermunka táborba kerüljön. A nagynéném gyermeket várt, kislányuk született
volna, de valami miatt a szülés előtt, még a méhében meghalt a gyermek. Az ő
élete is csak egy hajszálon múlott. Sajnos így aztán nem születhetett gyermekük
a házasságból. Én lettem a fogadott gyerekük. A nyári szüneteket, és sokszor a
téli, rövid iskolai szüneteket is náluk töltöttem. A nyáron keresett pénzemből
vettem vonatjegyet, és váltottam be Lejt is, hogy legyen költőpénzem. Tizenegy
éves korom óta úgy jártam Romániába, mintha haza mennék.
A vonaton az idősebb emberek,
főleg a nénikék sokszor megkérdezték tőlem:
– A szüleid hol ülnek?
– Otthon.
– Otthooon? Megszöktél?
– Dehogy szöktem meg! Itt az
útlevelem meg a vonatjegyem!
Na, ettől mindig elhűltek.
Hogy lehet egy ekkora gyereket egyedül elengedni? A végén nekem kellett
vigasztalni őket, hogy nem olyan nagy ügy ez. Székesfehérváron fel kell ülni a
11:10-es budapesti vonatra, az bemegy a Déli-be, onnan át kell menni busszal a
Keleti-be. És ha ott van a Wiener Walzer - akkor még a Keleti irányába is járt
- arra kell felszállni. Keresni kell egy jó helyet, lehetőleg idős nénik és
bácsik között a vonaton. Aztán 15-16 óra vonatozás után le kell szállni
Temesváron. Ott meg várnak már a nagynénémék. Hát ennyi az egész. Onnan
Perjámos még két óra vonattal.
– Ugye, hogy nem annyira
bonyolult?
Volt nálam ennivaló az útra,
de szinte bontatlanul maradt, mert az idős nénikék halálra akartak etetni a
vonaton. Másodjára, vagy talán harmadjára mondtam anyámnak, hogy ne is
csomagoljon, mert csak kidobódik. Majd keresek egy jó helyet, ahol a bőröndök mellett
sok szatyor van. Na, abban van a kaja. Mire az Alföldre ért a vonat,
előkerültek a csirkecombok, a sült és rántott húsok. Nyelni kell egy jó nagyot,
kikerekedett szemmel. Az ember gyomra meg úgyis korog, és ilyenkor nem akkora
baj, ha jó hangosan.
– Neked nincs ennivalód?
– Nincs, majd elmegyek a
büfékocsiba és veszek egy szendvicset, meg egy bambit.
– Dehogy mész, van itt annyi,
hogy jut neked is.
Azért egy kicsit szabadkozni
kell, nem rögtön ráugrani a rántott húsra. Tukmálják azt, nem kell attól félni,
hogy éhes maradsz. A hatszemélyes fülkékben nekem, mint gyereknek, mindig
bőséges ellátásom volt, mivel gyerek nem igen utazott akkoriban, még szülőkkel
sem, nemhogy egyedül.
Egy ilyen nyári út alkalmával
történt, hogy Rezső nagybátyám küldött egy listát, mit is kéne vinnem neki.
Ötven-hatvan csomag műfogat, különböző színárnyalatban, por alapú ragasztókat,
meg valami rettenetesen büdös folyadékot, amit a porhoz kell keverni. Szóval,
ez akkoriban csempészetnek minősült, mert csak engedéllyel, vámáruként lehetett
volna kivinni ezeket a dolgokat. Engedély az nem volt! Anyám a porokat az
ingeimbe hajtogatta bele szétosztott csomagokban. Ha beleturkálnának a
bőröndbe, akkor se találják meg. A fogakkal volt a gond. Ugyanis azok celofánba
voltak csomagolva, és zörögtek, de nagyon. Mit lehet hát tenni?
– Felveszed az iskolai
sötétkék öltönyödet, annak vannak belső zsebei, és varrok még a bélésébe
zsebeket.
– Ugye nem mondod komolyan?
Harminc fok meleg van! Nyakkendőt ne vegyek hozzá?
Kezdett elmenni a kedvem az
egész utazástól!
Anyám mindent előkészített. Az
indulás előtt bepakolta a zsebeimbe a fogakat.
– Ha ki is nyitják a bőröndöt,
gyereket azért csak nem motoznak meg!
Délelőtt még csak el voltam az
öltönyben, nem volt nagy trauma. Csak óvatosan kellett benne forgolódni, hogy
ne hallatszódjon a celofán csörgése. Ettől aztán olyan lett a mozgásom, mint
aki lopni készül. Akkor kezdtem igazán kikészülni, amikor láttam, hogy a
fülkékben a férfiak rövid ujjú ingben ülnek, az asszonyok meg kivágott,
kényelmes nyári ruhában. Én meg begombolt sötét zakóban, fogakkal kitömve.
Lassan kezdtem olvadni, mint hóember a napon. Az izzadságtól rám tapadt az ing,
és valami furcsa szagom is lett. Temetésen éreztem valami hasonlót a
ravatalozóban, amikor a gyertyákat meggyújtották.
Szagolgattam magam. Mi ez?
Olyan szaga van, mint az olvadt viasznak!
– Nincs neked meleged, fiam? –
kérdezte egy idősebb úr, aki már fél órája törölgette a homlokát.
– Nincs, én bírom a meleget
nagyon! Egész hónapban a napon dolgoztunk, hozzászoktam a meleghez. Itt meg még
árnyék is van, és jár egy kicsit a levegő az ablakon.
A francba, csak érnénk már a
határhoz! Legyünk túl a vámon, meg az útlevélvizsgálaton!
Jött is a kalauz nemsokára,
kiabálva a folyosón.
– Kürtös! Kurtics! Kürtös!
Kurtics! Útleveleket, vonatjegyeket kérjük előkészíteni!
Pár perc, és ott volt a vámos,
a magyar és a román határőr, együtt végezték az ellenőrzést.
Bőröndellenőrzés volt!
Mindenki a bőröndjét szedte le a csomagtartóról. Én nem nagyon fértem hozzá az
enyémhez, mert a felnőttek elállták az utat. Na meg sok kedvem amúgy sem volt
hozzá, hogy leszedjem.
– Te meg kivel vagy? –
kérdezett rá a határőr.
– Én egyedül vagyok – vettem
elő az útlevelet a kis vászon szatyorból, ahová anyám azt a pénztárcával és a
vonatjegyekkel együtt berakta. Zsebre nem tehettem, mivel az tele volt
fogakkal.
– Hová mész?
– Temesvárra, onnan meg
Perjámosra. Várnak a nagybátyámék.
– Olyan település nálunk
nincs! Csak Periam! – mondta a román.
– Akkor oda megyek! – hagytam
rá.
– Hogy hívják a nagybátyádat?
– Dr. Windisch Rudolf.
– Milyen doktor? – érdeklődött
keresztkérdésekkel a határőr.
– Fogorvos.
– Mutasd az útleveled.
Belenézett, látta, hogy tele
van román, meg magyar bélyegzővel.
– A nyári- és a téli iskolai szünetekben
ott vagyok mindig náluk.
Érdeklődve nézegettem a
nyakában lógó fadobozt. Egy zöld posztó volt ráfeszítve a doboz tetejére, ami
egyben az ajtaja is volt. A posztón lila tintafoltok sorakoztak egymás mellett,
kisebbek-nagyobbak, mintha csak versenyeznének egymással.
– Mit kíváncsiskodsz?! – szólt
rám a határőr, mikor kinyitotta a doboz tetejét.
– Hát…, hogy mi van a
dobozban?
Felém fordította.
– Na nézzed! – Bélyegzőpárna,
tintás üveg, tintaceruza, és egy mártogatós toll volt benne, kis gumiszalaggal
a doboz tetőhöz rögzítve. Ezen kívül egy kicsi füzet sárguló lapokkal, a
szolgálati szabályzat, és pár darab bélyegző.
– Csomagod?
– Ott van fenn, csak nem
fértem hozzá, mert elállták az utat.
– Mutasd melyik az!
Rámutattam a bőröndömre – Az
ott! Az a barna bőrönd szíjjal átkötve.
– Levegyem?
– Nem kell! – és a kezembe
nyomta az útlevelet, amibe hatalmas lendülettel nyomott még egy pecsétet a
doboz tetején. – Jó utat, viszontlátásra!
Láttam, hogy a jóságos bácsik
és nénik arcáról is eltűnt a „vám-pír”. Csak nem ők is seftelnek valamivel? Nem
derült ki, de mindenki izgatottan rendezgette a csomagját, és látszott rajtuk a
megkönnyebbülés.
Akkor most én is leellenőrzöm,
hogy mi a helyzet a zsebemben lévő dolgokkal, mert hogy már jó ideje nem zörög
a celofán, viszont egyre inkább ravatal szagom van.
Benyúltam a zakóm belső
zsebébe, és megfogtam valami nyúlós dolgot, amit aztán nem tudtam elengedni. A
fogak viaszos és ragasztós tartói megolvadtak, és a celofánból kifolyva
összevissza csúszkáltak a zsebemben. Az ujjaimmal próbáltam maradásra bírni a fogakat.
Nem sikerült! Nem volt más választásom, hát kihúztam a kezem a zakó zsebéből. A
piros, ragacsos masszában ott lógott egy Teljes felső fogsor, a bal hetestől a
jobb hetesig, volt ott minden, záp és szemfogak kusza kavalkádja. A jóságos
tekintetű nénik és bácsik arca szürkére vált, amikor meglátták a kezemre ragadt
fogsort. Néhány fog önállósította magát, és igyekezvén a gravitációnak
engedelmeskedni, a kezemet elhagyva a piros, nyúlós, viaszos ragasztón
elindultak a föld felé.
– Tetszene segíteni levenni? –
kérdeztem egy termetes asszonyságot, aki velem szemben ült, és aki igen finom
rántott húsokkal kínálgatott az út folyamán.
Ránéztem. Tekintete rémült
volt, a szája nyitva, még a lélegzete is elakadt. Istenem, ez mindjárt sikítani
fog! Jaj, ne! Ha ezt meghallják a határőrök és visszajönnek, akkor mi lesz? Az
asszony úgy nézett rám, mint egy tömeggyilkosra. A mellette ülő öregúr mentette
meg a helyzetet. Csitítgatni kezdte a nénit.
– Maradjon már, ezek csak
műfogak – és segített megszabadulni a ragacsos fogaktól egy darab
újságpapírral.
– Anyádék mit dolgoznak? –
kérdezte a még mindig rémült arcot vágó hölgy.
Megfordult a fejemben, hogy
viccből azt mondom neki, hogy hentesként és mészárosként dolgoznak. De
meggondoltam magam. Féltem, hogy tényleg sikítani fog!
– Az anyám kereskedő, az apám
meg hivatalban dolgozik.
Láttam az arcán, hogy kezd
megnyugodni, de azért még mindig sanda pillantásokat vetett rám.
– Most már értem, miért volt
itt ez a szag! – szólalt meg az öregúr is a darab újságpapírban lévő ragacsos
műfogakat nézegetve.
Aztán összegyűrte a papírt és a kezembe
nyomta.
– Itt vannak a fogaid! De most már kimehetnél
a folyosóra a nyitott ablakhoz, szellőzködni egy kicsit, hogy mi is kapjunk
levegőt.
Éjfél körül járhatott. A
lehúzott folyosóablaknál nekem is jólesett egy kis friss levegő. Még másfél
óra, aztán Temesvárra érünk. Jó nagy vasútállomása van, olyasmi, mint a
fehérvári. A váróterem egy kicsit más, mint nálunk. Itt láttam először román
hegyi parasztot – ahogy ott mondták, „mócokat” –, meg bocskort. De nem is
akármilyet, hanem olyan civilizált bocskort. Feküdtek a váró kövén egymás
mellett szorosan. Asszony, gyerekek, meg a szakállas, torzonborz családfő.
Birkabőr subában voltak télen-nyáron mindig ugyanúgy. Föléjük állt a román
vasutas egy hurkatöltőszerű valamivel, amit a bal kézzel tartott, a jobb
kezével meg pumpált, és az egész családot lefújta valami fehér porral, ami
felhőszerűen lebegett felettük, amíg le nem szállt. Azok nem szóltak semmit,
csak tűrték békésen.
Ekkor vettem észre a bocskort,
ami nem másból, mint egy személyautó gumikerekéből volt hasítva. Az abroncs
szélénél lyukakat fúrtak, amiken a rögzítéshez szükséges kötelet átfűzték. A
kötözése már a hagyományos bocskornak megfelelő, átlós kötözés volt. A
gumikkal, ha autón maradnak, legalább még ötezer kilométert lehetett volna
menni. Erre sosem került sor.
Hajnalban értünk Perjámosra.
Otthon aztán a nagynéném lefejtette rólam a ragadós öltönyt, ami a szemétben
landolt, miután ollóval kivágta belőle a fogakat. A ragacsos szövetdarabokat
aztán a hatalmas konyhaasztalon szépen sorban egymás mellé helyezte a fogakkal
együtt. A gyors fürdés után váltottunk néhány szót arról, mi újság otthon,
aztán irány az ágy.
Másnap délig aludtam. Aztán a
szomszéd német gyerekkel, Hanzival kimentünk az utcára, kiskapura focizni.
Később jöttek román, magyar és szerb gyerekek is. A nyelv nem volt probléma,
mindenki mondta, ahogy épp eszébe jutott, csak én nem értettem sokszor, hogy
mit akarnak.
Ezen a környéken mindenki
három-négy nyelvet beszélt, minden különösebb erőlködés nélkül. Az emberek
nincsenek rosszban egymással. A politika az, ami megmérgezi a mindennapokat,
határon innen és túl is. Az útlevelemmel beballagtunk a rendőrségre, mert minden
idegent, aki három napnál tovább tartózkodik egy településen, be kellett
jelenteni. Meg kellett keresni a szekuritátés főnököt, akit már ismertem
látásból. Nagy vigyorogva mondott valamit románul, amit nem értettem, de nem is
volt lényeges szerintem. Beírta a könyvbe, hogy megjöttem, és ki is szokott
vezetni belőle, amikor elmegyek haza.
Minden hónapban megfordult a
nagybátyáméknál. Jött a pénzéért, amit azért kapott, mert elnézte, hogy
maszekol odahaza. Akkoriban a magánpraxis tiltva volt mindenkinek. Féltek a
nagydarab szekustól a faluban, mert ha valaki szólni mert, könnyen a Duna-deltában
találta magát és a családját.
Az iskolaigazgató egy amúgy jó
kedélyű, román ember volt, a felesége meg magyar, aki németet tanított az
iskolában. Gyakran jártak hozzánk. Az egyik hétvégén szintén ott voltak, és
cujkáztak (gyenge szilvapálinka). Akkor mesélte az igazgató, hogy behívatták a
szekuritátéra a szekus gyereke miatt, aki nem igazán tanúsított jó előmenetelt
az iskolában.
– A fene egye meg a büdös
kölykét, most be kell menjek Temesvárra új szemüveget készíttetni.
Én ezt nem nagyon értettem,
hogy mi köze a büdös kölyöknek Misi bácsi szemüvegéhez. De amint elmentek,
kifaggattam a nagynénémet. Szégyenkezve mesélte, hogy megpofozták Misi bácsit,
mert nem jót szólt a szekusnak, akkor tört el a szemüveg.
Ez már csak így ment akkoriban
odaát. Vagy itthon is?
Az élet már csak olyan, hogy
előbb-utóbb kiegyenesíti ezeket a görbe szálakat. Jó pár nap múlva, úgy
estefelé, zörögtek a nagy fémkapun. Hátul voltunk a kertben, hogy megnézzük a
méhkaptárokat, már épp vettük lefele a védőruhát meg a kesztyűket. A kövér szekus
volt, elgyötört arccal.
– Doktor! - Fáj a fogam!
Segítsen már rajtam! A nagybátyám behívta és leültette a rendelőbe - ami ugye
nem volt rendelő, és nem is nézett ki annak. Téli kertnek volt álcázva, tele
virággal. Mindig mindent el kellett pakolni, hogy senki ne lássa, hogy az
rendelő. A nagynéném a konyhából kilépve kérdezte:
– Minek jött ez már megint?
Most kapta meg a pénzét a múlt héten.
– Fáj neki a foga! – mondtam.
– Hadd fájjon, az anyja
úristenit, megérdemli!
Rezső bátyám azért
megvizsgálta.
– A jobb felső hármast ki kell
húzni. - mondta neki románul.
– Tud készíteni helyette arany fogat? -
kérdezte?
– Persze, csak kell hozzá
arany. mert az nekem nincs. - aztán visszatérve a foghúzásra, a nagybátyám
folytatta:
– Csak egy gond van, nincs
injekció! De még a rendelőben se! Nem hozták meg a héten, amit kértünk.
Rám kacsintott az öreg, és
kajánul mosolygott a szeme. Tudtam én, hogy van injekció az íróasztal
fiókjában, ami mindig kulcsra volt zárva. Sajnálkozó ábrázatot vágva bólogattam
a románnak én is, mintha átérezném az ő nagy fájdalmát.
– Nem bánom én! Csak húzza ki!
– Egy deci cujkát tudok adni,
hogy bátrabb legyen, ha gondolja. - gondolta.
Segítettem beállítani a már
múzeumba való bőrszék támláját. Kézzel kellett ledönteni, és egy acél kapoccsal
rögzíteni a megfelelő helyen. Hoztam egy törölközőt a szekus feje köré, majd a
fejtámlához csavartam, hogy ne tudja a fejét rángatni. A nagybátyám nem nagyon
sietett a foghúzással, meg-megállt, ide-oda nyomogatta a fogóval, nagyokat
nyögött, hogy nem jön. - Biztosan görbe a gyökere! A szekus közben visított,
mint egy disznó, akit ölnek. Az én kezem meg már fehéredett az erőlködéstől,
hogy ne rángassa a fejét. A segge föl-le járt a bőrszékben, ahogy dobálta
magát, amitől a hatalmas, hájas hasa jobbra-balra ringott. Még a végén
felborítja a széket!
– Na, megvagyunk! Látja, görbe
volt a gyökere! Nem látott az semmit, se élő, se holt nem volt. Amúgy meg
egyenes volt a gyökér is. A bácsikám a kihúzott fogat a szék mellett álló fehér
zománcos vödörbe dobta, aminek az alján mindig volt pár centi víz, hogy a vér
ne tapadjon rá.
– Harapjon rá erre a gézre! Ne öblögessen, és
ne igyon semmit! Egy-két óra múlva kiköpheti. Miután a szekus elment,
segítettem kitakarítani, és a helyére pakolni mindent.
– Látod, fiam?! Meg kell
becsülni ezt a régi széket, mert ez egy varázsszék.
– Mitől varázsszék ez? -
néztem rá csodálkozó szemekkel; kinőttem én már a gyerekmesékből.
– Láttad magad is! Ebben a
székben a legbátrabb ember is beszarik! - jót nevetett
Az utcán tekeregve, pár nap
múlva összefutottam Misi bácsival.
– Találkozott már a fogatlan
szekussal? – kérdeztem, miközben körülnézett, hogy nincs-e valaki a közelben.
Fülig szaladt a szája.
– Mondta a Rezső, hogy mit műveltetek
vele! – közben vigyorgott.
– Nem tettünk vele semmit!
Csak segítettünk rajta! – válaszoltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése