Nehrer György: Templomos történetek

 

Mindegyik történet a távoli múltból való és azt tükrözi, hogyan viszonyulok a valláshoz és miként kötődőm a templomok világához.

Mielőtt bárki félreértené ezeket a kis történeteket jelzem: nincs bennem semmiféle elutasítás egyetlen egy vallással szemben sem.  A templomokat sem kerülöm, mert a szülővárosom összes templomában megfordultam már, sőt az országhatárokon belül és kívül is számtalan fényképfelvételt és videót is készítettem róluk. Az alábbi történetek és a szereplők valósak, bár nincs mindenki nevesítve. Egy-egy történet kapcsán viszont előfordult már, hogy bigott személyek csoportosan és verbálisan támadtak rám, mondván; hogy sértem a vallási önérzetüket. Őket ezért csak sajnálni, de ha úgy jobban tetszik lesajnálni tudom, hiszen a múlt homályos ködjébe vesző őseim között szép számmal germán templomosok is vannak. Így a hamisszándékú vádakat figyelmen kívül lehet hagyni. Genetikailag és építőiparosként, amúgy is vonzódom a templomokhoz, még akkor is, ha nem vagyok vallásos. Hitem viszont van, talán sokkal mélyebben gyökerezik, mint a nemtetszésüket kifejező álkeresztény személyek azt gondolnák. Mindegyik kis történet valamilyen formában kapcsolódik egy templomhoz. Most egy csokorba gyűjtöttem mindet a kedves olvasóknak.

 

Pogányságom története

 

Ez a kis történet, abból az időből való, amikor még a béke, az BÉKE volt, nyolc évvel a nagy világégés után. A Toldi Miklós utcában egy kicsi, szoba-konyhás, üvegverandás, féltetős házban kezdődött. Az épület szerényen a Visi bácsiék hatalmas tűzfalú házának támaszkodott. A kicsi házat nagyapám építette a székesfehérvári búrtelepen bontott anyagokból - amihez olcsón hozzá lehetett jutni, közvetlen a háború után. Ebbe a kicsi házba születtünk mind a hárman, és innen indult az életünk. Itt éltünk együtt, a nagymamámmal, aki egy hófehérhajú, madárcsontú, asszony volt. A mama egy éjszaka alatt őszült meg a bombázások alatt. Negyvennyolcban nagyapámat elvitte egy félrekezelt tüdőgyulladás. Még csak ötvenkét éves volt a nagymama, és már túl volt két világháborún, menekülésen és kitelepítésen. Az arcán mély barázdákat hagyott a kegyetlen sors. Édesanyánk, az ÜVÉRT telepen dolgozott a város másik végében, mint kereskedő. Édesapánk, aki még csak néhány éve szabadult a szovjet fogságból, ő is az ÜVÉRTNÉL dolgozott, mint raktáros.  Miután mindhárman megszülettünk; édesapánkat ötvennégyben behívták katonának, mert katonaköteles korban volt. Ottmaradtunk öten, édesanyánk kétszáz forintos fizetésére.

Így éltünk ebben a kicsi házban. A nagymamám, anyám, apám, a húgom, a bátyám, és én. Na, meg Cilus cica, aki bejöhetett néha melegedni a konyhába. Mint az orgonasípok, úgy jöttünk egymás után. Az ötvenes években ez már csak így volt. A mama hitt Istenben, de nem áhítatoskodott, mert arra sosem volt ideje. Templomba sem járt rendszeresen, csak a nagyobb ünnepeken. Fizette az egyházadót, és ismerte a plébános urat, ennyi tellett az idejéből. El kellett látni a három unokát, az apró kertet és a sárga kiskacsákat, akik vidáman civakodtak a kertből szedett kákicson. Az udvaron elásott páncélsisakból ittak, vagy ha úri kedvük úgy tartotta akkor meg is fürödtek benne. A páncélsisak már úgysem hiányzott a német vagy orosz tulajdonosának. Szerencsétlen, önként valószínűleg sosem vált volna meg tőle. Főleg, ha tudja, hogy kacsaúsztató lesz belőle.

De maradjunk a lényegnél. Sajnos a folytatás sem lesz vidámabb, mint a kezdetek.

Szent István napi ünnepi körmenet volt a Lenin úton. Ez elég nevetségesnek tűnik ebben a párosításban, de annakidején ez senkit nem zavart. Mama már kora reggel készülődött. A fejébe vette, hogy erre ő is elmegy, megnézi azt a nagy sokadalmat, és azt a sok szép egyházi díszruhát, amit a papok csak ilyenkor vesznek fel. Találkozik a többi öregasszonnyal és megbeszélik a világ dolgait.  Pletyka nélkül meg amúgy sincs öregasszony.

Nagy örömmel, és élményekkel telve jött haza millió mesélni valóval, hogy melyik pap milyen ruhát és milyen süveget viselt.

– Volt ott lila és aranyszínű, fehér és földig érő brokát köpeny arany sujtással. És mindenki énekelt. Azt nem tudom, hogy mit, de szép volt. És vitték a Szent István jobbját, amit ugyan nem láttam, mert sokan voltak körülötte. Csak egy díszes láda volt üvegtetővel, és egy olyan szerkezet volt felette, mint egy baldachinos ágy, aminek a négy lábát papok vitték. –Kereshetünk egy kis pénzt! Most jól jönne! Nőnek a gyerekek, és az összes cipőnek le van már vágva az orra, hogy elférjen benne a lábuk. Jön a tél! Ha nekünk nem is jut, legalább a gyerekeknek legyen! Szólt a plébános úr, hogy segítségre van szüksége...

Leült az öreg hokedlira és összekulcsolt csontos kezét az ölében pihentette. Számolgatott magában…

– Három cipőre biztosan nem futja! – Vennék én nektek, de ott maradt a nyugdíjam a románoknál, mikor elmenekültünk. Talán; ha a papa beleegyezett volna abba, hogy felvesszük a román állampolgárságot, és románositja a nevét... Talán; akkor lenne nyugdíj!  Akkor tudnék én is egy kis pénzzel segíteni. De öregapátok inkább hagyta volna felnégyeltetni magát, minthogy ő román legyen valaha is. Ő, aki a vérében félig magyar, félig német. Nem olyan német, akit idetelepítettek. Hanem, akinek a felmenői is itt éltek már évszázadok óta, ezen a földön. Aki nyelvében és hagyományaiban német, de lelkében magyar. Aki a magyar hazáért az életét adta volna bármikor. Megjárta az olasz frontot és eltemette, gyászolta sok pajtását. – Ott hagytunk mindent a Románoknak, hogy a fene essen beléjük! A nagy házat, a lovakat, a kocsikat. A fűzfa partos Begát – amit arra  Béga-nak mondanak -, aminek a partján  sokat sétáltunk kéz a kézben a papával. Etát és Irént, a nagyobb lányokat. Otthagytuk a német, a magyar és a szerb barátokat. Temesvárt, és Lugost. A fiatalságunkat! Földönfutók lettünk, és a papa sincs már.

– Mama, segítesz így is eleget!  Megfőzöl, vigyázol a gyerekekre, rendben tartod a házat és a kevés kis jószágot. Főzöl lúgos szappant is a mosáshoz. A kicsi kert is terem annyit, hogy kiegészíthessük az ennivalót. Ez a te nyugdíjad mama! – mondta anyám, akivel amúgy hol jóban, hol rosszban voltak.

– Mit kellene a plébános úrnak segíteni? – kérdezte anyám.

– Kukoricát morzsolni!

Hogy honnan volt a plébános úrnak kukoricája a város közepén, azt még a mai napig sem tudom. Ahogy azt sem, hogy mit kezdett a kukoricával. Csak sejtéseim vannak, ennyi év távlatából. Városi gyerekként kukoricaföldet sosem láttunk. Végképp nem értettem, hogy minek kell a kukoricát lemorzsolni, amikor a mama egyben szokta megfőzni, ha néhanapján jutott egy kis ínyencség az asztalra.

Persze azt, hogy a főzhető kukorica, meg a takarmánykukorica nem ugyanaz, csak jóval később tudtam meg.

Október táján már hűvös szelek fújtak és csak néha sütött ki a nap. Üzenet jött a plébánostól, hogy lehet menni, morzsolni. A mama lázban égett. A fekete-fehér foltos Cilus macskát – aki akkor már több, mint tíz éves volt, és évente kétszer is kölykezett –zavargatta a konyhából, pedig neki is jólesett a sparhelt alatt egy kis meleg.

– Gyerekek, készüljetek! – gyorsan, gyorsan! Cipő, meleg pulóver, kabát! Sietni kell, mert meghozták a kukoricát!

Felnőtt fejjel végig gondolva a Toldi Miklós utcától a templom nincs nagyon messze. Persze,  három gyerekkel és a kicsi lábakkal majdnem egyórás út volt, míg odaértünk. Hideg, csípős szél fújt, ami a zöld posztókabáton is áthatolt. Kezünk zsebben. Kesztyűnk, talán csak tizenkét évesen lett először. Mama izgatottan sürgetett bennünket, hogy igyekezzünk, igyekezzünk.

– Ne piszkáld azt a kabátgombot mert leszakad, elgurul, és nincs másik helyette. Aztán járhatsz nyitott kabátban!

A plébános úr, a kis udvari haranglábnál várt már bennünket, ki volt készítve két kis barnára festett pad szürke lópokróccal. Így hívták azt a pokrócot, ami durva és szúrós volt, de ülni jó volt rajta. A rengeteg csöves kukorica fele, a nyitott kapun belül, fele pedig az utcán volt. Sokszor jártam azóta arra. Talán két köbméternél több nem is férne be a kis udvarba. De a gyerek szeme, amíg fel nem nő, mindent nagyobbnak lát, mint a valóság. A törékeny mama mellett a fekete köpenyes plébános is óriásnak tűnt, főleg, hogy a szél bele-bele kapott a köpenyébe. Ettől aztán végképp úgy nézett ki, mint egy hatalmas fekete varjú.

– Juliska, morzsoltat a zsákokba, a csutkát balra, a harangláb mellé. Az megy a tűzre. Na, igyekezzenek! - károgta a nagy varjú.  –Készen kell lenni, mielőtt megjön az eső, mert vizesen nem lehet zsákolni a kukoricát.

Sosem morzsoltunk kukoricát, de honnan is lett volna nekünk? Nagymama matatott valamit a virágos kis szütyőben és előhalászott három morzsolóvasat. Hogy neki honnan volt morzsolóvasa, és egyáltalán minek kellett az neki? Ezt nem tudtuk meg. Talán kölcsönkérte valakitől. Előkerült még egy marékra való, csíkokra tépett fehér vászon is, amibe belekapott a szél, és úgy lobogott a mama kezében, mint májusfákon a színes szalagok. Szakadt lepedőből hasította őket. Minek kell ez a morzsoláshoz?

 Rájöttünk, hogy gyerekkézhez nem volt morzsoló. Így a mama addig csavarta a fém nyelére a vásznat több rétegben, amíg az nem passzolt a kezünkhöz. A húgom nem morzsolt, ő csak adogatta a kukoricát. Aztán a mama mutatta, hogyan kell csinálni.

– Bal kezedben fogod a csövet, ha van rajta héj akkor azt letéped, jobb kezeddel félkörös mozdulatokkal a bordás vasat rányomva a csőre, lemorzsolod a szemeket.

Nem bonyolult, csak elsőre tűnik annak. És nehéznek sem gondoltuk. Aztán ahogy fogyott a kukorica, úgy nőttek a vízhólyagok a tenyerünkön. De nem panaszkodtunk, mert már megtanultuk, hogy nyafogva is meg kell csinálni. Akkor meg már jobb csendben, valami másra gondolni. A vízhólyagokat lassan felváltották a vérhólyagok, amik akkor keletkeztek, amikor a kezünk lecsúszott és odacsípődött a fűrészfogas morzsoló és a kukorica közé.

– Töröljétek meg az orrotokat, mert rossz rátok nézni! – szólt ránk a mama.

A hideg széltől és a munkától kipirosodott az arcunk, és az orrunk leve is megindult néha, de ha nem álltunk meg, akkor nem fáztunk. A mama ebédre is pakolt, belefért a kis szütyőbe egy pár szem paradicsom - aminek már az utolját szedte le a bokrokról -, barnakenyér, zsír, és egy kis kés a kenyérhez, meg a zsírhoz. Befaltunk mindent egy pillanat alatt. Aztán délután jött még három fejkendős öregasszony, nekik kellett a pad, így aztán állva dolgoztunk tovább. Gyorsan haladtunk, mert az asszonyok már nem először csinálták ezt. A piros csutkák csak gyűltek, gyűltek halomba. Kis lapáttal raktuk a nagy barna vászonzsákokat. A plébános csak ekkor került elő. A zsákokat megemelni nem tudta, csak húzta végig az udvar kövén. Aztán eltűnt velük valahol az épületben.

Októberben már korábban sötétedett, de az idő kegyes volt hozzánk, hogy a szél csak a sötét felhőket kergette a fejünk felett, és a jóisten sem bökte ki a sok felhőt, hogy vizet zúdítson ránk. Elfáradtunk mire a sok csutkát is behordtuk a kamrába. Az asszonyok is leporolták a ruhájukat, kirázták a sötétkék vászon kötényüket, és kiseperték az udvart. A portól, vagy a hidegtől, vagy talán mindkettőtől elkezdtem tüsszögni, szinte abba sem tudtam hagyni.

– Na, menjetek kifele, itt a kapu előtt várjatok, mindjárt jövök! –mondta a mama.

 De nem jött, csak nem jött,  már türelmetlenek voltunk.

– Mi van már, miért nem jön a mama?

Aztán jött, mint egy fúria. Soha nem láttuk még ilyennek. Soha nem kiabált, még akkor sem, ha valami miatt megharagudott ránk. De most valami olyan volt az arcán, amitől megijedtünk. Előbb csak legörbült a szánk, de nem jött vigasztalás. Majd sírás lett belőle. A nagydarab feketeruhás pap, akinek a köpenyét lebegtette a szél, ott állt fázósan az udvaron. Szemben vele a törékeny kis öregasszony.

– Isten fizesse meg a segítségünket?! Van magának szíve?! Itt  ez a három gyerek, akik egész nap dolgoztak! Verje meg magát a jóisten!  Ne élje meg a karácsonyt!

Azt mondják, szép temetése volt. December huszadikán magához szólította az úr. Hogy más vétke is volt-e, ami miatt mennie kellett, azt nem tudtuk meg. A temetésre már nem ment el a mama, csak a szomszédasszony mesélte neki, hogy a püspök úr mondta a beszédet, és nagyon sokan voltak.

A mama, aztán soha többé nem kívánt rosszat senkinek, akármilyen mérges volt. Az én szívembe viszont ettől kezdve a jóisten valahogy nem talált utat. Bár, én azóta sokszor meglátogattam Isten házát, de mindig valami nézeteltérésünk akadt egymással, így nem tudtunk összebarátkozni. Valószínű, hogy ez már így is marad.

 

Itt van a tél, itt van újra  

 

Nyálkás köddel indult a nap. Még pizsamában voltam, amikor félrehúztam a műszálas függönyt. Éppen csak résnyire, hogy kilessek rajta az udvarra. Az acélcsőből készült szőnyegporoló, ami talán csak tizenöt méterre volt az ablaktól, alig látszott. Illetve csak néha látszott, amikor a házfalak ölelésében gellert kapott egy-egy fuvallat, ami aztán meglendítette egy kicsit a ködfelhőt, és ilyenkor láthatóvá vált a hideg vason a vízcseppek formájában összegyűlt pára. A cső alján úgy sorakoztak a cseppek, mint villanydróton az utazásra készülődő fecskék. Némelyik aztán kövérre hízott, majd felülről az alatta lévő vízszintes csőre cseppent, ezzel mintegy láncreakciót indítva az alsó csövön, ahonnan millió csepp indult meg a föld felé. „Olyan, mint egy vízesés” – gondoltam a látványban gyönyörködve. Az ablakpárkányon megigazítottam az összecsavart vastag piros-fekete kockás pokrócot, és egy kicsit beljebb toltam az ablakszárnyak alá. Elengedtem a függönyt, de a műszál valahogy ragaszkodott a flanelpizsamához, csak két lépés után, kicsi szikrákat vetve szabadultam meg tőle. Ki kellene mennem a mellékhelyiségbe, de ott még hidegebb van, mint a szobában. Ilyenkor a deszka is mintha meg lenne fagyva, és ettől az ember pucér feneke rögtön libabőrössé válik. – Ha nekem egyszer saját lakásom lesz, a vécében is fűteni fogok, az biztos! Nem fog nekem odafagyni a seggem mindennap a deszkához! – ábrándoztam magamban. Aztán anyám hangját hallottam, aki kopogott az ajtón.

– Van itt valaki? Megint égve maradt a villany.

– Mindjárt megyek!

– Igyekezz, mert elkésünk a munkából.

 Előző este, fürdés után, még dobtam két-három hasábfát a fatüzeléses bojlerra, és a kis szellőzőnyílást negyed állásra hajtottam. Éppen csak annyira, hogy azért a fa még égni tudjon, de csak lassan, parázson, így reggel is volt meleg víz.

– Igyekezzetek haza az iskolából, mert valamikor délutánra ígérték a tűzifát! Ki van fizetve – adta ki az utasítást anyám nekem és a bátyámnak.

 – Ott van a konyhaasztalon öt forint! Azt adjátok oda a kocsisnak, de csak akkor, ha lepakolta a fát a pincecsúszda mellé. Ha itt a fa, akkor álljatok neki lehordani! Ne maradjon éjszakára az utcán. Nem volt hideg, de valahogy ez a nyálkás köd fázóssá teszi az embert. A szürke posztókabátom gallérját felhajtva ballagtam az iskolába. Nagy lelkesedés soha nem volt bennem az ilyen kötelező dolgok iránt, nekem mindig valahol máshol jártak a gondolataim. Többnyire az előző nap olvasott könyv történetének folytatásán, amit az író – ki tudja, miért – pont ott hagyott abba, ahol abbahagyta. Pedig még mennyi minden történhetne a szereplőkkel. Az én fejemben mindig továbbfutottak ezek a történetek, hol szomorúan, hol vidáman, attól függően, hogy aznap milyen jegyet kaptam. Az én történeteim többnyire szomorú irányt vettek. Akkor még nem igazán értettem, hogy minek kell számomra haszontalan dolgokkal töltenem az időt egy gyerekekkel zsúfolt épületben, amikor odahaza nyugodtan, akár olvasni is lehetne egész nap. Csak legyen lekvár vagy valamilyen befőtt, meg egy jó nagy kanál, amivel az ember az üvegben kotorászik. A templom előtt naponta kétszer is elmentem, egyszer reggel, egyszer meg iskola után. Iskolába menet eszembe jutott a nyári zsiványságunk, és majdnem hangosan felnevettem, hiába volt ez a ronda köd. A két méter átmérőjű fa kábeldobokon a karnyi vastag kátrányolajos, impregnált papírba csavart villanykábel igen jó csúszdának számított mindaddig, amíg a nap melege meg nem olvasztotta az olajos anyagot. Onnantól kezdődtek a bajok. Hazamenni ilyen koszosan nem lehetett, és a környéken nyomós kút nem lévén maradt a szenteltvíztartó a templomban. Hogy ez kinek az ötlete volt, azt én már megmondani nem tudom, mindenesetre abban megegyeztünk, hogy a szenteltvíznek le kell vinnie a kezünkről ezt a ragacsot, hiszen mi másért nyúlkálnának bele az emberek abba a kőedénybe, ha nem azért, hogy a kezüket megmossák? Aztán a sok öregasszony, aki kijött délután a templomból, mind úgy nézett ki, mint aki áttért a hindu vallásra: a homlokukon szép kátrányos pötty díszelgett. A tisztelendő úr valahonnan csak megtudta, hogy mi követtük el ezt a gaztettet, és kötelezett bennünket a Miatyánk megtanulására, valamint ostyanyomásra, ami olyan füzetlap méretű táblákban volt. Egy kicsi, karos szerkezettel szép kör alakúra kivágtuk az ostyát. Megbántuk a bűneinket, és akkor rögtön bocsánatot is kértünk. De hogy ezek után még mindennap ostyát kelljen nyomogatni – nyáridőben – a templom melletti kis tanteremben, az már kicsit sok volt. Aztán egy szép napon, amikor a tisztelendő úr úgy gondolta, hogy már igaz hívők lettünk, sorba állított bennünket, és felszólított mindenkit.

– Nyissátok ki a szátokat! – Egy-egy kerek ostyát rakott a nyelvünkre, majd kenetteljesen kántálta. – Vegyétek és egyétek, ez az én testem.

 Nem igazán értettem, hogy mit akar ezzel, és azt sem tudtam, hogy mi történhetett. Talán én nem térhettem meg eléggé? Az ostya felragadt a szájpadlásomra, és fuldokolni kezdtem tőle. Az is lehet, hogy a tisztelendő úr, esetleg a Jóisten bosszúja velem szemben? De aztán megoldottam a problémát, a mutatóujjammal gyorsan lekapartam az ostyát, majd nagy krákogással ki is köptem, pont a tisztelendő úr szép fekete cipőjére. Az csak döbbenten állt, és nézte a fényesre pucolt cipőjén a nyálas ostyagombócot.

– Nekem maga ilyet ne dugdosson többet a számba, mert le is fogom hányni! Ezzel részemről a bűnbánat el is volt intézve. Sarkon fordultam és otthagytam. Az arca még ma is előttem van, hogy milyen képet vágott, amikor ott állt kezében az ostyás tállal. Ha erre gondolok, ma is nevetnem kell. Nehezen telt a nap az iskolában, és a napköziből ebéd után elkéredzkedtem.

– Hozzák a fát délután, haza kell menni!

Vártam a fát, és közben más dolgom a tanuláson kívül nem lett volna. De abba meg felesleges belevágni, mert ha megérkezik a fa, akkor úgyis abba kell hagyni, akkor az ember csak kizökken belőle, és kezdheti elölről. Így aztán maradtam Verne Gyulánál és a „Lángban álló szigettenger” kalózainál. Azt mégiscsak könnyebb folytatni, mint valami matematikai feladatot. A könyvet már előző nap elkezdtem olvasni, amíg ideér a fa, addig talán be is fejezem. Sötétedett már, mire meghozták a fát, ami valamilyen okból kifolyólag nem volt felkuglizva, hanem méterben szállították le. Közben a bátyám is hazaért, és segítettük lepakolni a lovas kocsiról. A kocsis az öt forintot zsebre vágta, aztán ott hagyott a fakupaccal bennünket. Anyám bosszankodott, és estefelé lázas telefonálásba kezdett, ami annak idején nem volt egyszerű dolog, mert a telefon többnyire süket volt, és vonalhoz jutni különböző trükkökkel lehetett csak. Gyorsan egymás után három nulla tárcsázása, aztán vagy összejött, vagy nem. Többnyire nem. Nagy nehezen mégiscsak sikerült a Meretei bácsit elérni, akit a szalagfűrészével ilyentájt gyakran lehetett a városban látni, de még inkább hallani. Az öreg autó hátuljára, a plató helyére szerelt szalagfűrésszel, nagy zörögve, zakatolva megérkezett másnap délután a ház elé. Leparkolt a fakupac mellé, és a kerekek alá dobott egy-egy faéket

– Szeg van a fában? – kérdezte tőlünk szigorúan.

– Milyen szeg? – néztünk rá csodálkozva. – Mi ugyan nem ütöttünk bele egyet sem!

– No azért, mert drága ám a fűrészlap – mondta, és megtörölte az olajos kezét egy darab rongyban, aztán beindította a szalagfűrészt, mely eleinte rángatózott, mintha nem nagyon lenne kedve fát vágni. Aztán lassan összeszedte magát a gép, és a fűrészlap egyre gyorsabban futott a nagy keréken. Elkezdtük adogatni a fákat, és Meretei bácsi szép egyforma kuglikra vágta. Sivítva, fűrészport szórva zakatolt az öreg gép. Egy óra alatt végeztünk, és a friss fűrészpor illata a porral együtt hozzátapadt a ruhánkhoz, amire lehordtuk a kuglifákat a pincébe. A legnagyobbat hagytuk utoljára, az jó lesz tuskónak, mert a régi már úgyis tönkrement a sok fejszecsapástól. A használt tuskót felraktam az új tetejére, és a száraz fába belecsaptam a fejszét.

– Na, öreg, holnap te fogsz melegíteni!

 

A tömjén

 

Vallásos emberek biztos ismerik azt a történetet, hogy a három napkeleti bölcs három ajándékot vitt a gyermek Jézusnak: az arany a királyságot vagy a gondolkodást szimbolizálta, a mirha az emberi jótetteket, a tömjén pedig a szentséget, az Istenhez szóló imádságot és szeretni akarást. No, ezt csak azért írtam le, hogy a vallásban képzetlenebbek is ismerjék meg, hogy mekkora értéket képviselt ez a gyanta őrlemény az ókorban. Annyit még illik tudni róla, hogy a tömjén tisztító és védelmező füstölőanyag, mely a negatív gondolatok ellen is védelmet nyújt. Békét és harmóniát teremt, elűzi a rossz és negatív gondolatokat, és megóvja a házat a rosszindulatú energiáktól, ezen kívül pedig hozzásegít az eksztázishoz, a víziókhoz és tisztítja az aurát is. Ezért kitűnően alkalmas olyan terekbe, ahol hipnózissal, gyógyító eljárásokkal, jógával, meditációval, mágiával vagy jóslással foglalkoznak. Egyszóval a tömjén a templomokban is használatos segédanyag, amely legálisan segíti a híveket az egyházaknak kedvező, módosult tudatállapotba hozni.

Gyerekként nekünk nem hiányzott ez a módosult tudatállapot, sőt kifejezetten rossz néven vettük azt, amikor az előző történetben kiszabott büntetést követően mellékbüntetésként misére is kellett járni. Az sem nagyon hiányzott, hogy a ministráns, vagy ahogy a füstölő hordozót hívták, turifer a láncokon lógó tartályával a büntetésben lévő csoportunknál feltűnően hosszú ideig füstölgött. Nehezményeztük erősen, hogy a drága tömjént olyan mértékben pazarolja ránk az egyház, hogy a padsorban már egymást sem láttuk a füsttől. A kis tartály három láncon lógott és a működése leginkább a nagyanyám szenes vasalójához hasonlított. A turifer minél jobban lóbálta, annál jobban izzott benne a faszén. A szerkezet a lóbálást követően pedig okádta a füstöt elég nagy mennyiségben. A füstölő tetején volt még egy kis lánc, amivel az ajtaját lehetett nyitni. Erre csak akkor volt szükség, amikor az elején bekészített tömjén hatásfoka kevésnek bizonyult. Amint a turifer a „büntetett előéletűek” padsorához ért akkor valamiért mindig szükségét érezte annak, hogy jól megtömjénezze a faszenet. Egy hajó alakú kis tartály hegyesebb végéből alaposan szórt az izzó szénre.

Már nem emlékszem rá, hogy kinek az ötlete volt az, hogy véget kellene vetni ennek a megkülönböztetett figyelemnek, és le kellene már rázni magunkról a rabigát. Ennyi év távlatából ez lényegtelen is. Mindenesetre kórusban szavaltuk hazafelé menet Vörösmarty: Szózat című versének egy versszakát.

„Itt küzdtenek honért a hős Árpádnak hadai; Itt törtek össze rabigát Hunyadnak karjai.”

Lelkes, de kicsiny seregünk aztán haditanácsot ült. Azzal tisztában voltunk, hogy a tömjén elsősorban a vallással foglalkozó képzeletet élénkíti és az áhítatot emeli. Mivel mi a kelleténél többet kaptunk ebből az anyagból így a képzeletünk is szárnyra kapott. Az őrizetlenül hagyott füstölő kis hajócskáját másnap délelőtt feltöltöttük őrölt borssal. Aztán úgy gondoltuk, hogy a következő misét mi csoportosan kihagyjuk és talán a jóisten sem neheztel meg ránk amiatt, hogy a hozzá szóló imádságokban egy alkalommal nem veszünk részt. Az utca túloldalán gyülekeztünk egy kis ligetes részen a bokrok között megbújva. Ez csak azért volt így mert otthon mindenki azt mondta, hogy misére megy. Szemmel tartottuk a templom bejáratát, és már-már kezdtük elunni a várakozást, amikor sarkig csapódtak az ajtók és görcsösen prüszkölő és orrukat fújó emberek tódultak kifelé a levegőre. A celebráló plébános sem volt képes az emberi gyarlóságnak ellenállni és a folytonos prüszkölés miatt a misézéstől elállni. Aztán utolsónak a turifer hagyta el a „süllyedő hajót”, akinek a könnye, a taknya, és a nyála is egybefolyt miközben kitartóan tovább lóbálta a füstölőt.

 

A sárkány

 

A hosszú kertek a mezőig értek, ahol mindig harsány zöld volt a fű. A mező csak egy keskeny, talán harminc méter széles sáv volt, folytatásaként pedig ingoványos, zsombékos, náddal tarkított vizenyős terület uralta a tájat. Ha óvatlanul lépett rá az ember, akkor térdig süppedt a lába ebbe a zöld valamibe. Így aztán nem merészkedtünk rá a mocsarasra. Ezt a sásos zsombékost a nyár derekán, amikor a víz nagy része elpárolgott, lekaszálták. Néhány nap múlva csak a meredező, pengeszerű, éles torzsák, a torzsák között virító mocsári lednek halványlila virágai és a vidrafű hófehér, hatágú csillag alakú szirmai tarkították a zsombékost. Csábítóan szép volt, de a cipőket és a szandálokat a mama mindig elkobozta, amikor kiengedett bennünket a rétre. Tudta, hogy mezítláb messzire úgysem megyünk. A fűben sok bajunk nem lehet, legfeljebb libafröccsbe léphetünk. Virágot szedni a mocsarasból: ehhez nem nagyon fűlött senkinek a foga, mert a kaszált sásra és nádtorzsákra nem merészkedett be mezítláb egyikőnk sem. A zöld mező szélén nyílottak a zergeboglár citromsárga virágai. Estére összecsukták vékony szirmaik és ilyenkor az embermagasságúra nőtt szárukról fürkészték a mocsáron tébláboló gólyákat. A békák hada némává vált, amint megjelentek a fehér ruhás madarak. Egyik-másik brekegő óvatlanul odakiáltott a szomszédjának, hogy vigyá… De a mondatot már nem tudta befejezni, mert vacsora lett belőle. Csak ültünk a mező szélén a fűben, mint a zergeboglár, lábunkat a napközben felmelegedett néhány centis vízben áztatva. Szentjánosbogarakat fogtunk, majd a tenyerünkbe zárva, kicsi lyukon át kémleltük, hogyan világítanak a sötétben. Véletlenül némelyik világított, de amikor a fénye felvillant, akkor megégette a tenyerünket. Talán nem szerették a rabságot, ezért valami büdös sárgás váladékkal is összekenték a markunkat. Jobb volt elengedni őket, és bevárni a sötétedést, amikor fel-felvillanó fénnyel üzengetni kezdtek egymásnak ezernyi luciferi lámpával. Öreganyánk csak Lucifer-bogárnak hívta. Nem voltak se szépek, se kedvesek, inkább hasonlítottak egy kölyökcsótányra. Hozott a szomszéd gyerek egy maréknyi zöld színű, fémesen ragyogó csalánlevélbogarat, és azokat nézegette a markába csukva. Foszforeszkáltak valamennyire, de közel sem olyan szépen, mint a mi bogaraink. Lábunkkal a langyos vizet tapicskolva már a holnapon járt az eszünk.

 – Kellene egy sárkányt építeni!

Ezen a hosszú mezőn lehetne vele futni, egészen a Csitáry kútig.

 – Ha egy kis szél is fújna! Akkor aztán jó magasra repíthetnénk!

Ábrándozásunkat a mama szakította félbe.

– Gyerekek! Gyerünk befelé! – kiáltotta a kertkapuból, kezét a vele együtt öregedett akácfaoszlopon pihentet Nem volt itt magas kerítése senkinek, inkább csak azért volt, hogy a nyulak be ne jöjjenek megdézsmálni a kerti növényeket. A kerítések hullámzó sora, mint valami barna inggallér, úgy választotta el a zöld mezőt a kertektől. Néhány rozsdásodó vascső éberen vigyázta az éjszakát, napközben a kecskét kötötték ide. Szegény kecske aztán körbejárta az oszlopot, amíg a lánc végén lévő acélkarika meg nem szorult. Végül nagy mekegve az oszlop mellől kért segítséget. Ilyenkor kiszabadítottuk, és egy másik oszlopra tettük a karikáját. Ilyen dolgosan teltek a napjaink, miközben henteregtünk a fűben, és ábrándoztunk mindenféle dologról: papírsárkányról, bőrlabdáról, fagylaltról, savanyú cukorkáról és bicikliről. Az álmunk megvalósítására a hétvégéig kellett várni, mert egy rendes sárkányhoz sok minden kell ám. A mi sárkányunk eredetileg gyerekmérethez igazodó könnyű kis papírsárkány lett volna, színes szalagokkal a farkán… Előbb csak a szomszédokban élő nagyfiúk, majd az apák és a nagyapák is csatlakoztak a sárkányépítési ötletünkhöz. Így aztán a sárkány egyre nagyobb és nagyobb méreteket öltött, előbb gondolatban, majd a valóságban is. Hétvégén aztán a mezőn gyülekezett a sárkányépítők apraja-nagyja. Volt, aki egy köteg indigókék csomagolópapírt, volt, aki vékony gyalult léceket, apró szegeket, volt, aki enyvet és egyéb ragasztóféléket hozott. Aztán beállított az egyik szomszéd egy kábeldobra csévélt ötszáz méter hosszú nagyon erős zsinórral. A réten összeverődött alkalmi sárkányépítő társaság létszáma már elérte a harminc főt, és itt-ott előkerültek a csatos sörösüvegek és a kisebb-nagyobb demizsonok is. Na, nem a savanyúvizes demizsonok, hanem a borosak.

Aztán jöttek az asszonyok süteménnyel, édessel és sóssal, ki milyet sütött. Mi csak ámultunk, és tömtük magunkba a süteményeket. Nem gondoltuk mi, hogy ennyi minden kell egy sárkányhoz. Beláttuk: jobb, hogy nem vágtunk bele egyedül. Ekkora sárkány minden bizonnyal sem előtte, sem utána nem épült a városban, és talán ennyi kapatos nagypapát sem látott még ez a rét egyszerre. Ragasztottuk a papírokat, és adogattuk a léceket. A sárkány egyre nőtt és nőtt. Kora délután végül a sárkányépítésben jártassak kijelentették:

– A sárkány elkészült!

Megemeléséhez négy fiatal férfi kellett, akik vállalták a sárkánnyal való futkosást, és egy ötödik, aki a zsinórt engedi a dobról, mindig annyit, amennyi kell. Nem nagyon fújt a szél, mondhatnám azt is, hogy a futkosók zihálása nagyobb huzatot csinált, mint a természet. De kitartóak voltak, és ezt talán a sárkány is megérezhette, mert egyszer csak méltóságteljes lassúsággal ráfeküdt egy gyenge fuvallatra. Ezzel a fuvallattal hol jobbra, hol meg balra kacsázva, de emelkedett. Végül a zsinór megfeszült, és hangosan kelepelve szaladt a dobról. Egyre magasabbra szállt a Szeder úti sárkányunk, és ujjongva lestük imbolygó száguldását. Hanyatt feküdtünk a zöld füvön, úgy gyönyörködtünk benne.

 – Engedd el, Feri! Hallod, engedd el!

Felültünk a nagy kiabálásra, és láttuk, hogy Feri bácsi hol a földön van, hol pedig a levegőben. Aztán valaki egy nagy késsel elvágta a zsinórt, amikor a Feri bácsi éppen a földön volt. Néztünk bánatosan a sárkány után – talán meg sem áll Afrikáig? Jó lett volna írni rá valamit, üzenni vele a messzeségbe. De jobban jártunk, hogy nem tettük, mert a sárkányunk bizony nemhogy Afrikáig nem ment, hanem még a város túlsó felét sem érte el. Úgy döntött, hogy megpihen a Felsővárosi templom egyik tornyán. Ott lógott viharverten, a keresztre gabalyodott zsinórral. Szombaton az éjszakai záportól az indigókék csomagolópapír levet engedett, és kékre festette a torony egyik felét. A vasárnapi misén sosem volt ennyi nép, mint akkor. Mindenki csodájára járt a megtépázott hatalmas sárkányunknak. A tisztelendő úr is kiprédikálta: „A szülőknek jobban oda kellene figyelni a gyerekekre, hogy mit csinálnak napközben. Ezzel a felelőtlen magatartással a vásott kölykök micsoda gondot okoztak a templomnak.” A mise hamar véget ért, mert valaki félhangosan megjegyezte a tömegben:

– Engedd el, Feri!

 

A kereszt

Karmelita, avagy Szeminárium templom néven ismerhetjük városunk negyedik legmagasabb templomát. A templom kívülről sokkal jelentéktelenebbnek tűnik, mint amit a belsője mutat. A Karmeliták építtették 1745–1748 között, 1802-óta a szeminárium temploma, 1951-óta egyházmegyei templomigazgatóság. Lenyűgöző Maulbertsch-freskóival és faragott padsoraival az egyik legszebb temploma a városnak. Most viszont nem a templombelsőről szeretnék szólni, hanem a toronyról, és az annak tetején lévő keresztről. A templom már közel százötven éves volt, amikor a régi torony felújításra szorult. Az újság hasábjain, és városszerte plakátokon hirdették: „Keresztfeltevés! A helybeli papneveldei templomunk tornyának felső részét Say Ferencz városunk ismert építésze újra építette. Az újonnan épített toronyra a keresztet holnap (vasárnap) délelőtt fél tizenegy órakor fogja a szokásos ünnepélyességek között Fábián István, helybeli ácsmester feltenni.” Mert ugyebár, a felújítás mi mással végződhetne be egy templomnál, mint a kereszt felhelyezésével. 1890. szeptember 28-án ritka látványosságnak volt a szemtanúja Fehérvár közönsége. Vasárnap délelőtt 11 órakor helyezték fel a szemináriumi templom új tornyára a keresztet. Az ünnepség istentisztelettel kezdődött. A díszesen kiállított keresztet Kuthy Márton kanonok szentelte fel az összes kispap jelenlétében. Majd megkezdődött a borzalmasan merész látványosság. Az ácsmestert a felesége aggódva engedte útjára, mert majdnem pontosan nyolc évvel korábban az apósa, az öreg Fábián – aki kilenc gyermek atyja volt –, midőn a kaszárnya tetejét javította, leesett a tetőről a padlásra. Pont fejjel esett egy gerendára, úgy, hogy a feje megrepedt. Aztán a kórházban három nap után a Jóisten úgy látta jónak, hogy magához szólítsa. Ám most egy város ünnepli a torony felújítását, ilyenkor nem eshet szó gyászról. Fábián István ácsmester ritka ügyességgel kúszott fel a kis fahágcsón, s a torony csúcsának legfelső kiszögellő pontjára állva nyugodtan várta a pillanatot, amikor a keresztet felhúzzák a magasba. A kereszt a polgári zenekar hangjai mellett méltóságos lassúsággal emelkedett felfelé. Mikor egészen felért, Fábián biztos kézzel illesztette a csúcsba. Megkönnyebbülve lélegzett fel az ezer fős tömeg, amikor a vakmerő munka elkészült. Ezután már a szokásos tréfás mulatságok következtek. Az ács kemény kiflikkel dobálta meg a magasból néhány úr köcsögkalapját, majd szokás szerint tósztot mondott. Harsány hangja messzire elhangzott. Kilencszer ürítette a poharát, mialatt a királyt, a hazát, a papságot éltette. Mindannyiszor iszonyú csörömpöléssel hullott az üres pohár alá a magasból. Fábián társai ezalatt boros palackjaikból kínálták az utcákon nyüzsgő tömeget, kik a derék ácsmesterre ürítve a poharat, csörgő húszast dobtak neki „borravaló” gyanánt a tálcába. Az ünnepély alkalmával a következő tartalmú kis emléklapot osztották szét az avatóünnepségen résztvevők között. „Imádunk és áldunk Téged, Krisztus, mert a Te szent kereszted által megváltottad a világot. A papnöveldéi templomtorony keresztjének megáldatása és feltevése emlékére. Székesfehérvárott, 1890. szept. 28.”