Munkahelyi legenda? Talán igen, talán nem.
Éjszaka érkeztek. A tengert először a sós illatáról ismerték fel. Ponyvaként terült a tájra a növények és a nyirkos homok párájától terhes levegő. Valahonnan a távolból egy hajókürt öblös, mély hangja hallatszott. Majd egy álmából felvert sirály éles rikoltása törte meg a csendet. A madár néhány szárnycsapással átrepült az alvó házak fölött, aztán eltűnt. Cipelték a bőröndjeiket a domboldalban vezető úton, ahová odahallatszott az éjszaka csendjébe ütemet doboló és a parti sziklákon szétfröccsenő fáradt hullámverés.
Első ízben jutottak el a tengerhez. Amint elhelyezték a csomagjaikat a szobában a férfi kitekintett az ablakon és nézte a csillagokkal teli csendes eget. Csak a hold gyenge fénye világította meg az éjszakát. A ház mellett lévő lankás hegyoldalon az olajfaliget fái sejtelmes kontúrokat rajzoltak a csillagok alá. Már sokat felejtett a nyelvből. A polgárháború miatt a szülei új hazát kerestek, amikor ő még gyerek volt. Menekültek Görögországból. Magyarország lett az új hazája, és magyar lány a felesége. A szabadságait eddig otthon töltötte, mert mindig akadt egy befejezetlen ház vagy egy másik, amihez még hozzá sem kezdtek. Így nyaralt ő. A téglák és kövek éleit nézegetve közben a sárga colstokkal hadonászva. Aztán kikérdezte a kollégáit, hogy meddig jutottak odahaza a mezei munkákkal…
Amint eloltották a lámpát, gondolataiban már visszatért az építkezéshez. Ezen a szép, nyugodt estén világosan el tudta képzelni, mit művelnek a brigádbéli emberei...
"Hogyan csapja oda Lajos a betonkeverő zörögve forgó dobjához a lapátot...
– Zsírozd meg azt a rohadt fogaskoszorút, mert megbolondul az ember ettől a zajtól!
Nem hallotta a fiú, mert a fülhallgatójában egész nap ordított a zene. Ilyenkor odalépett hozzá, és kirántotta az egyik dugót, majd közelről beleordított a fülébe, rekedtes hangján.
– Zsírozd meg a gépet!
– Igen, főnök! – de már dugta is vissza a fülébe a hallgatót."
A fal felé fordult, és a következő pillanatban már hangosan szuszogott, ami néhány perc múlva átcsapott eget rengető horkolásba.
Reggel puha párnáikba süppedve, az ablakon át mindketten megpillantották a tengert. Felkelt. Az ablakhoz ment, és ekkor meglátta a fehér színű homokot a távolban.
Az olajfák ritkás lombkoronái is levetették már éjszakai hálóruhájukat, keskeny leveleik a nap felé fordultak. Az ezüstszürke levélfonákok csillogása pedig új festményt varázsolt az ablak elé.
– Kelj fel, Joli! – szólt oda a feleségének, aki azonban meg se fordult.
– Nézd, milyen finom homok van itt! Ej, micsoda fehér homok, milyen csodálatos! Nézd csak, nézd!
Az ő szemében a homok az maltert, a malter pedig új házakat jelentett. Hiszen az elmúlt huszonöt évben számára nem volt más értelme ennek a szónak.
Az asszony nézte párja csupasz könyökét és ráncosodó nyakát, ami a pizsamafelsőből kilátszott. Csak a munka jár a fejében még itt is.
Három napig nem történt semmi. Joli közelebb húzta az ernyőjét a nyugágyhoz. Niku csak figyelte felesége ügyetlenkedését az ernyővel, ami néha magától is össze csukódott. Homokot töltött melle sekély vályújába, és felfedezte, hogy a szőr ott már jobbára fehér. A feltüzesedett homokszemek égették a bőrét. Az öregedő mester attól félt, hogy előbb-utóbb ezek a homokszemcsék felébresztik benne a „kőműves vért.” Ennyi homokot igazán nem nézhet nyugodtan…
Negyedik nap ismét elhelyezkedtek az ernyők kerek árnyéka alatt.
Óvatosan így szólt:
– Joli, én nem bírom tovább, valami feszít belül.
– Hát persze! – mosolyodott el Joli. – Már vártam, hogy mikor szólsz.
– Téged is feszít valami, Joli? – kérdezte bátortalanul Niku.
– Feszít! – ismerte el az asszony. – Bennem is feszül valami, csak még egy kicsit barnuljunk. Majd délután – mondta huncutan, csillogó szemekkel.
Niku szégyenkezett az asszony szavai miatt, és őszülő fejét az árnyékba rejtette.
– Joli, te nem értettél meg! Én a homokról beszélek, nem tudok itt feküdni és tétlenkedni. Nem tudom, hogy bírok ki még tizenhat napot. Egészen beletompult az agyam ebbe a semmittevésbe.
– Te beteg vagy, Niku – mondta őszintén a felesége.
– Nem vagyok én beteg, de ha itt kell feküdnöm végig, akkor biztosan belebetegszem. Egyre birizgál a gondolat, ha valahol itt egy házat építenék – nem nagyot, csak egy kis házikófélét.
– Hogy? – a felesége nem értette. – Miféle házat? Milyen házat? – kérdezte ingerülten.
– Láttam, hogy itt a szőlőkben garmadában hever a kő. Hol üdülnék, hol meg raknám a falat. Csak akkor dolgoznék, amikor nincs meleg. Mit szólsz hozzá?
A felesége hason fekve a homokot nézte. A szemeivel szinte belé temetkezett, és a válasza is mintha a földalól jönne.
– Niku, sehogy sem tetszel nekem. Üdülni jöttünk ide, nem pénzt keresni!
– Joli, nem a pénzért, hanem magamért csinálnám!
Ha még három napot itt fekszem, megesz a fene. Istenemre nem hazudok.
„Ez az ember dilis!” – gondolta az asszony. – „Esküszöm, hogy dilis!”
Másnap reggel, mikor felébredt és átnézett a szomszéd ágyra, a férje már nem volt ott. Fekete úszónadrágja – piros csíkkal a közepén – az ablakkilincsen lógott, és az ágya be volt vetve. Az első pillanatban nem nyugtalanította. Fogta a holmiját, és arra a helyre ment, ahol négy napon át feküdtek. Az ernyő kerek árnyéka mellett csak a tegnapról ottmaradt lábnyomait találta.
Csak a vízimentősök voltak a parton. Odalépett hozzájuk.
– Keresek egy férfit, akinek a tekintete tűnődő, a nadrágja meg kopott.
A mentősök nem látták a férjét...
„Hol a fenében csatangolsz, Niku? Megbolondítasz!” – dühöngött magában.
Épp egy ilyen, kopott nadrágú férfi bukkant fel a szőlők felé vezető ösvényen, de a tekintete egyáltalán nem volt tűnődő.
Délutánra aztán előkerült.
– Semmi baj – mondta. – Csak ne nyugtalankodj, elmentem egy kicsit sétálni. Hiszen mondtam neked, hogy nem tudok egész nap a homokban feküdni. Holnap ismét sétálni megyek. És holnapután is. Joli annyira hozzászokott Niku sétáihoz, hogy észre sem vette, milyen poros a szemöldöke. Pedig, akinek a szemöldökét ilyen fehér por üli meg, az vagy malomban járt, vagy követ faragott. Néhány nap múlva aztán a szőlőhegyen felépült a kis ház sárga kőfala.
– Joli, holnap kiöntöm a kövezetet.
– A kövezetet? Milyen kövezetet?
– A betonkövezetet – felelte röviden. – Egy öregembernek kis házat építek a szőlőben. Ha jól értettem, az öreget nem akarja a fia magához venni a városban. Mit tehettem volna?
– Már megint az a rohadt pénz! – csattant a felesége hangja. – Már megint!
– Hat napom maradt még nyaralni! Nem kell nekem se pénz, se más!
– Jól van, megértettem! – Ne kiabálj! – emelte fel a hangját az asszony is.
Aztán a strandon ismét találkoztak, és egymás mellé feküdtek, de többet nem szóltak egymáshoz. Így ment ez a hátralévő időben. Az utolsó nap este, amikor már csomagoltak, kopogtattak az ajtón.
Belépett egy idősebb férfi, szemüveget viselt, fején pedig egy elnyűtt kalap. Nagy csomagot szorongatott a kezében, középen madzaggal átkötve.
– Nem szökhetsz meg elölem – mondta az öregember köszönés helyett. – Micsoda dolog, hogy a munkádért semmit nem fogadtál el? A pénzt úgyis elköltenéd, aztán elfelejtenél. Hoztam neked egy kabátot, - legyen tőlem valami emléked.
Letette a székre a csomagot, majd sarkon fordult.
– Viszontlátásra! – mondta, és becsukta maga mögött az ajtót.
Joli a nagy koffer fölé hajolva pakolta a dolgaikat. Most felemelte a fejét és nézte a férjét. Mondani akart valami szépet neki, de úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha most hallgat.
Odakint fújt a meleg déli szél, mint az első este. Most is az öböl hegyes szikláihoz csapkodta a hullámokat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése