Nehrer György: Kínai méz

Délután volt egy kis időm, és válogatás nélkül mindenfélébe beleolvastam. Többek között az alábbi Indexes cikkbe is "Félelmet kelt az Egyesült Államokban a nitrogéngázzal tervezett kivégzés"

Mint a cikkből kiderül egy "szegény bérgyilkoson" Kenneth Smith-en másodjára próbálnak elégtételt venni a hatóságok. Elsőre nem sikerült neki beadni a méreg injekciót. Ilyenkor azt gondolja az ember, hogy milyen amatőr kivégzőosztag van abban a börtönben. Aztán a délutáni magányomban végig gondoltam, hogyan is történhetett a dolog.

A börtönőr bekiabált a kis nyíláson a cellába…

– Készülj Kenneth! Jön a kenet,  kapsz egy szurit, és mehetsz Belzebubhoz a pokolba!

Aztán kiderül, hogy egy világhatalom börtöneiben a végrehajtók hülyébbek, mint az elítéltek.

– Basszus Kenneth, nem sikerült azt a rohadt kanült beültetni, amin a méregadagodat megkaphattad volna. – Figyu!  Most nem jött össze, de legközelebb a gázzal biztos jó lesz.  

Ezzel szemben Kenneth nem sokat szarozott, simán fejbe lőtte az áldozatát  pillanatok alatt végzett vele. Majd a kasszánál felvette a pénzt. Itt meg már az ENSZ is aggódik, hogy szegény Kenneth rendkívüli kínzásnak lesz kitéve…

Erről jutott eszembe a félévvel ezelőtti  kis történet, amit a magam részéről megpróbáltam humorosan felfogni, de voltak pillanatok, amikor nem sikerült.

Van egy-két dolog amire allergiás vagyok. Szerencsére nem sok, de abban benne vannak a politikusok, és rajtuk kívül még a házi por. Ezért aztán mániákus takarító vagyok. Azt viszont nem tudtam, hogy a kínai mézre is vonatkozik az allergiám, merthogy a magyar méztől kutya bajom sincs.  A kínaiban jártunk éppen; mivel otthon elfogyott a méz, gondoltam veszek egy üveggel. A kínai méh is ugyanolyan mézet készít, mint az európai. A méh az valószínű, hogy igen, csak a kereskedő nem azt árulja, hanem méz ízű macskával kevert gépzsírt. Na, ebből tettem egy evőkanállal a teámba, aztán Hajnal kettőkor arra ébredtem, hogy megdagadt a nyakam meg a fejem, kb. a duplájára. Mivel elég feszesnek éreztem a bőrömet kibotorkáltam a fürdőszobába és megnéztem magam a tükörben.

– „Aztakurva”, ezt meg kellene mutatni orvosnak is!

Egy hete nem borotválkoztam és ilyen feldagadt fejjel ez még feltűnőbb volt. Ekkor még nem voltam rosszul. Így hirtelen felindulásból megborotválkoztam. Mégiscsak orvoshoz készülök. Megmondom őszintén, hogy az eltelt tíz év legélvezetesebb borotválkozása volt. Mindenhol frankón feszült a bőr, és csak úgy futott a penge az arcomon. A szederjes színemet leszámítva tök jól néztem ki, egyetlen ránc sem volt rajtam, még a homlokomon sem.  Aztán beültem az autóba, és bementem a kórház sürgősségi osztályára.   

Kedvesen fogadtak! Ordítva kérdezték, hogy mi a francnak jöttem ide, miért nem az ügyeletre mentem? Mondom az igen szimpatikusan viselkedő fiatalembernek nyugodtan. Ez jobb ötletnek tűnt, mert útközben már kezdtem szarul érezni magam, és már nem nagyon megy a beszéd sem. Azt mondja: ad egy vénás szurit, hogy leapadjon a fejem. Oké! Betett egy kanült a vénám mellé, ami alaphelyzetben is elég hülyén állt a karomban. Aztán elkezdte nyomni belém a löttyöt. Három centivel arrébb már egy pingponglabdányi dudor kezdett nőni a karomon. Szerencsére nem vagyok egy beszari alak… Kérdem tőle:

–Mester, maga szerint ez jó lesz így?

Azt mondja:

– Majd felszívódik, mit türelmetlenkedik? (Most eszembe jutott Kenneth)

– Nem türelmetlenkedem csak érdeklődőm a vénám hogyléte felől.  

Nem szólt rá semmit.  

Fiatal doktornő (szerintem medika) közben telefonált a gégészetre, hogy nézze már meg valaki a gégémet, hogy megfullad itt az öreg, vagy csak döglődik.  

Beteghordár:

– Üljön bele a tolószékbe.

Mondom neki tudok még menni.

Rám ordít:

– Üljön bele.

Oké! Felszáguldottunk az emeletre a kórházi osztály folyosóján befékezte a széket.  Rendelő ajtaja félig nyitva. Beszélgetés kihallatszik.

– Doki lement az automatához egy szendvicsért, mindjárt jön. – Ezt meg minek hoztad ide, vidd a Covidra!

Éppen felálltam a tolószékből, hogy valami kedveset szólok én is a nővérnek, mire megjelent egy fiatal doki szendviccsel a kezében. Mosolygott, betolt a rendelőbe.

– Nyissa ki a száját, nyújtsa ki a nyelvét!

Elkapta a nyelvemet egy gézdarabbal és kb. a köldökömig kihúzta.

– Oké! Légcső, gége rendben. Viheti vissza.

Visszavittek, majd vettek egy egész tálcányi vért a rossz kanülön keresztül, aztán kiültettek a folyosóra "száradni". Jött a reggeli váltás egy másik rendelőbe. Szólítottak. Azt kérdi a doki:

– Azt a kanült meg ki rakta be?

– Túloldalon a gyep(mester.)

– Nem oda kell a kanül hanem kézfejbe.

Oké, legyen kézfejbe. Jó csontos kezem van, és az erek is látszanak rajta rendesen. Nem tudom, hogy a szanitéc mit keresgetett a tűvel?  Szóltam neki:

– Ha odaadja azt a szart, én elsőre beszúrom.

– Azt nem lehet!

– Ne haragudjon, de már úgy nézek ki, mint akin eret vágtak!

Végre sikerült.

– Akkor a másikat kivehetné belőlem, mert nem hajlik a karom.

– Azt nem veszem ki, mert hátha szükség lesz rá, - majd, ha végeztünk kiveszem.

Erre ő is vett egy tálcányi vért a kézfejemből, mert onnét kellett volna.

– Lassan vért kéne kapjak, vagy egy szendvicset sörrel, ahogy régen a véradáskor járt!

Vigyorgott. Kitoltak a folyosóra „száradni”, rám se néztek. Illetve egyszer jött arra a szanitéc gondoltam leszólítom.

– Én elmennék már haza, ha nem gond, mert már elmúlt 10 óra és hajnal óta itt ülök a folyosón.

Azt mondja:

– Megfigyelés alatt van, nem mehet sehova. Szemmel tartjuk, hogy leapadt-e a feje?!

– És mit lát, leapadt?

– Már egész jól néz ki mindjárt behívjuk.

Aztán behívtak és kiszerelték belőlem az összes kanült.

A feleségem otthon meg azon vigyorgott, hogy a nyakamon öt számmal nagyobb volt a bőr, mint normális állapotban és olyan vörös volt, mint a pulykáknak a nyakán, amikor mérgesek, ráadásul jobbra balra libegett amikor mentem.

Na, ennyit Kennethről, a kínai mézről és az orvosi ellátásról.  Csak pozitívan. Némi humorral a halál is elviselhetőbb.