Nehrer György: Iszap

A feleségemmel minden évben, október végén néhány napra szabadságoljuk magunkat, lehetőleg úgy, hogy hosszú hétvége is beleessen. Így történt ez 2003-ban is. Az interneten keresgélve Eger, Szépasszony-völgye tűnt szimpatikusnak. A völgy egyik patinás szállodájában sikerült helyet foglalni. Megérkezve a szállodába, a recepciós hölgy közölte, hogy nem tudják azt a minőségű szobát a részünkre biztosítani, mint amit foglaltunk. Már kezdtem volna felháborodni, amikor is közölte, hogy egy földszinti lakosztályt tudnak csak adni.

– Nagyon köszönjük, de a felárat nem tudjuk vállalni, mert nem erre készültünk.

– Nem kell többet fizetniük, mivel a mi hibánkból történt a módosítás.

A sarokszoba közel harminc négyzetméter volt, korhű berendezéssel: kanapéval és fotelekkel, dohányzóasztallal, egy hatalmas franciaággyal, faragott háttámlával, és egy kétajtós, tükrös tölgyfa szekrénnyel, amin ugyan már látszottak az elmúlt száz év viszontagságai, de még mindig kitűnő állapotban volt. A húsz centiméter széles, barnára pácolt hajópadló selymes fényével a lépésektől recsegő hangja ellenére is gyönyörű állapotban maradt meg. Amúgy: öreg padló nincsen recsegés nélkül. Azt mondják a fa addig él és dolgozik, amíg el nem tüzelik. A bőröndök kipakolása közben megbeszéltük, hogy még bőven van idő vacsoráig, sétáljunk el a pincékhez és ha már ott vagyunk, akkor meg is kóstolhatnánk pár pohár bort. A kis gyalogos szerpentinen talán öt perc alatt elértük az első öregsori pincéket, melyeket 1774 táján kezdtek el kialakítani, a völggyel szemben lévő riolittufa domboldalaiba vágva. A völgy területe az egri püspök tulajdona volt, és pincét vágni csak a püspök engedélyével lehetett. Így alakulhattak ki a csoportos, egyidejűleg vágott, utcába rendeződött hangulatos pincék sorai.

Néhány pohár hűvös bor elfogyasztása igazán jótékony hatással van az ember gyomrára. Igencsak vártuk már a vacsorát, ami finom és bőséges volt. A térképet nézegetve a másnapi kirándulás célpontját kerestük. Egy közeli település Egerszalók keltette fel a figyelmünket. Főleg a meleg víz, és a  forrás, ami szabadon tör a felszínre. Termálfürdőben már jártunk sokszor, de olyat, ahol a meleg víz szabadon jön a földből, olyat még nem láttunk. Szóval a másnapi úti cél meghatározva.

Reggeli után nem kapkodtunk, hiszen sem az idő, sem a menetrend nem sürgetett. Fogtuk a térképet és elindultunk a nyolc-tíz kilométerre lévő Egerszalókra. Autóval kényelmesen, útközben a gyönyörű tájat csodálva talán tíz percbe tellett az út. A faluba érve tanácstalanúl kerestük a termálvizet, ami csak úgy jön a föld alól. Végül egy kerékpáros hölgyet szólítottam meg...

– Csókolom, tetszene segíteni nekünk? Van itt a faluban meleg vízű forrás?

– Van! Csak menjenek tovább, aztán kétszáz méterre lesz egy utca balra, ott kell befordulni. Az utca végében már látni fogják a murvás parkolót, addig lehet menni autóval, aztán az erdőn keresztül vezet egy kis út, annak a végén van a fürdő.

– Köszönjük!

A parkolóban hagytuk az autót majd  elindultunk gyalog a sportszatyorral, benne törölközőkkel, fürdőruhákkal, strandpapuccsal.

A murvával felszórt erdei utat kétoldalt gyönyörű fenyőerdő vette körül, melynek illatát az őszi szél hozta felénk. A fenyők vékony csúcsai a széltől bólogatva üdvözöltek bennünket. A kabátunkon nyakig húztuk a zipzárt, és elindultunk az úton. Talán kétszáz métert mehettünk már láttuk a gőzt, ami a kicsi, szélcsendes völgyben lebegett a levegőben és az enyhén kénes illatot is érezni lehetett. 

– Hol lehet itt fürödni? - néztünk egymásra, miközben tovább sétáltunk.

Aztán megláttuk a talán tíz méter átmérőjű, kör alakú medencét, ami a benne állókból ítélve nem lehetett mélyebb, mint százhúsz centiméter. Volt ott még egy bádog esőcsatorna, beton tömbökkel alátámasztva, amiből a víz csobogott a medencébe.

Elmentünk néhány vacogó, fürdőruhás ember mellett. Megkérdeztük tőlük:

– Hol lehet itt átöltözni?

– Ott, a paraván mögött.

Néztük a paravánt. Az alja térdig nyitott, na és persze a teteje is, így aztán a szél ki-be járt benne. Egymásra néztünk. Biztos, hogy mi itt fürdeni szeretnénk? Átöltözni még csak rendben, de vizesen kijönni ebben az időben már nem annyira tetszett.

– Tudod mit, annyira szép itt minden - az időjáráson kívül -, sétáljunk egyet! Nézzük meg a só dombot! 

A só domb keletkezése 1961-ben kezdődött, amikor is kőolaj és földgáz után kutatva végeztek itt fúrásokat, azonban a keresett ásványok helyett termálvizet találtak. Azóta folyik végig a domboldalon a 65-68°C-os, ásványi anyagokban igen gazdag hévíz. A forró vízből kiváló sók folyamatosan építik a csipkézett, fehér mésztufa képződményeket. Az évek során a só domb egyedülálló jellemzői miatt a környék szimbólumává vált, melyhez hasonló természeti képződmény a világon csak két helyen található, Pamukkale-ban, Törökország ázsiai részén, valamint az amerikai Yellowstone Parkban. Európában egyedülálló.

A kis gyalogösvényen felfelé bandukolva, a fa korlátba kapaszkodva, a földbe vájt lépcsőfokokon felérve egy kicsi vízszintes területen három fürdőruhás, az ötvenes éveikben járó hölgyet pillantottunk meg. Hol magyarul, hol szlovákul beszélgetve, nevetgélve kenték egymásra a meleg iszapot, és jókat vigyorognak egymás kinézetén. Már csak a szemük környéke világított és combjuk belső fele, ami nem volt lekenve sárral. Megálltunk, és beszédbe elegyedünk velük.

Mint kiderült ők, és a medencében lévők érkeztek azzal a busszal, amit a parkolóban láttunk. Egy kis kikapcsolódásra, és fürdőzésre jöttek egy napra Egerbe és ide Szalókra.

– Maguk ide valósiak? - kérdezték

Nekem már ettől a kérdéstől is elindult a rosszaság a fejemben, amit már nem tudtam visszatartani. És ha esetleg ezt a kis írást egyszer ők is elolvassák, akkor itt és most, nyilvánosan elnézést kérek.

 – Igen! - válaszoltam határozottan.

Az igen természetesen nem a kérdésre, hanem arra vonatkozott, hogy mi magyarok vagyunk, tehát nem mondtam valótlant. Aztán beszélgettünk még arról is, hogy már tervben van itt egy melegház megépítése, ahol az elfolyó víz hőjét hasznosítani lehetne.

Ekkor a feleségem rám nézett, úgy, ahogy akkor szokott, amikor nem tetszik neki valami, de nem szólt egy szót sem. Tudta, hogy felesleges szólnia, mert nekem ilyenkor már nem csak a szemeimben van a huncutság. Úgysem tudna megállítani a rosszalkodásban. Inkább sarkon fordult és elindult lefelé az úton. Én folytattam a beszélgetést az asszonyokkal.

– Aztán miért kenik magukra ezt a sarat?

– Azt mondták, hogy szép lesz tőle a bőrünk, és hogy eltűnnek a ráncaink.

– Valóban így van! Csak az a gond, hogy egypár napig szürke lesz a bőrük, mert földpát festéket tartalmaz az iszap.

– Ezt nem mondja komolyan?

– Dehogynem! Nálunk az asszonyok itt a faluban csak hétvégén, vagy ha szabadságra mennek, akkor kenik be magukat vele.

Egymásra nézett a három hölgy és egymást taszigálva, lélekszakadva rohantak le a medence irányába vezető lejtős földúton, majd ugyanazzal a lendülettel vetették bele magukat a medencébe.

Az asszonyok ijedségét megtapasztalva elsiettem a másik irányba, a felségem után. Mire utolértem, már hallani lehetett a medencében lévők magyar és szlovák nyelvű káromkodását.

– Mit mondtál nekik?

– Azt, hogy szürke marad a bőrük pár napig!

– Te nem vagy normális!

– Figyelj, szerintem szaladhatnánk is!

Azóta gyönyörű szálloda, gyógyfürdő és élményfürdő, vagy ahogy mostanában hívják, wellness épült hatalmas parkolóval, ahol azt a háromszáz métert is kisbusszal lehet megtenni a fürdőig. Az út kétoldalán lévő fenyőerdő már eltűnt, és helyette szállodák vannak. Csakhogy már pont azok nem tudják igénybe venni, akiknek igazából szüksége lenne erre a gyógyvízre. Számukra ez már megfizethetetlen luxus.