Nehrer György: Majd odaát

 

 Szállásunk egy öreg vályogházban volt. Az illemhely egy deszkabódé, hátul az udvarban. Valamikor zöld lehetett az ajtaja, de a festék már rég lekopott róla. A nagy műgonddal vágott szív alakú kis szellőzőn inkább csak a legyek jártak ki és be,  a levegő ott nemigen talált utat magának.

Az udvarban volt egy ásott kút, kis fatetővel. Fala, téglából kirakva. A vízéből inni nem lehetett, csak öntözésre volt alkalmas, meg dinnyét hűteni vödörben, leengedve a vízbe. A nyomós kút egy házzal arrébb a járda mentén állt. Fürdőszobánk, egy bádoglavór a vasvázas hokedlin. Ivóvíz a zománcozott ceglédi kannában a sparhelt mellett, és néhány cseréppohár a zöld stelázsin. A szobában vaságyak matraccal, mint ahogy egy munkásszálláson szokás. A kétajtós öreg szekrény ajtaja csak akkor nyílott, ha a szekrényt a fal felé megbillentették. Így aztán zárni sem kellett, csak ugyanebben a helyzetben becsukni és elengedni az ajtót. Volt még pár darab vasvázas szék zöldre festve. A festék már pergett róluk, és a vaslábak mély nyomot húztak az öreg hajópadlóban, ami régen volt már sárgítóval beeresztve. Egy rozoga asztal állt a szoba közepén. A berendezés nem túl otthonos, de ide amúgysem azért jön az ember, hogy az otthon melegét élvezze. A ház tulajdonosa egy özvegyasszony volt, akinek a férje vasutasként dolgozott, és talán egy éve már, hogy elment a mozdony füstjével együtt oda, ahol a két sínpár a végtelenben találkozik.

Ebben a kis falusi házban laktunk Bélával. Az utca felőli szobában a két ágy között csak egy rozoga éjjeliszekrény billegett háromlábon. Éjjel a vaságy sodronyai minden fordulásnál kísérteties nyikorgásba kezdtek és a szalmazsák matracból valahogy mindig áthatolt néhány szalmaszál a vastag zsákanyagon, ami aztán a kemény vászonlepedőt is átszúrva bökte az embert hol itt, hol ott, de leginkább a hátát. 

– Nem kell kényeskedni mindenen – mondta a házinéni! Az albérlet százötven forint havonta és fejenként, a pénzt előre kell fizetni! – szögezte le Róza néni ellentmondást nem tűrő hangon. Különben is:  ha nekünk megfelelt a drága urammal negyven évig, akkor maguk se panaszkodjanak.

Nem panaszkodtunk. Akkor jöttünk haza, amikor akartunk, és azt csináltunk, amit akartunk.

– Béla, holnap a laborba kell mennünk, azt üzente a mérnök úr!

– Rendben, de mit fogunk ott csinálni?

– Szerintem kavicsot szitálni, próbakockát törni, vagy víz-cement tényező vizsgálatot végezni.  Nem tudom, majd kiderül.

Reggel jelentkeztünk a laborvezetőnél. Fiatalember volt, nemrég kerülhetett ki az egyetemről. Néhány hónapja nősült, és a feleségével az első gyereket várták, aki szeptemberben fog megszületni.

– Németh László vagyok, a labor vezetője. Szeretem a rendet, és azt, ha mindenki elvégzi a napi feladatát. Megszakadni nem kell, de a teljesítménynek meg kell lenni.

– Mi lesz a feladatunk? – kérdeztem.

– Próbakockákat kell törni! Már tele az udvar, és elmaradásban vagyunk a jegyzőkönyvekkel is. Lesz segítségük, egy gimnazista lány, a Katika. Ő már ismeri a jegyzőkönyveket, csak a mérési adatokat kell diktálni neki – Legalább százötven darabot kell törni naponta, hogy a lemaradást behozzuk. Na, munkára, fiuk! A gépet ismerik. Vigyázni rá, mert nagyon drága, és ha bedöglik, nincs másik helyette! Akkor ugrik a prémiumom is!

– Rendben! – válaszoltuk egyszerre – bár, a mérnök úr prémiuma nem nagyon érdekelt bennünket.

Katika nyolc órára járt dolgozni, így addig az udvarról behordtunk úgy hetven-nyolcvan darab betonkockát, csak annyit, hogy azért még mozogni lehessen a laborban.

– Sziasztok! - szólt egy csengő hang, amire felkaptam a fejem.

Olyan hang volt ez, mint a szomszéd lányé, csak a gesztenyebarna haja nem rövid, hanem a vállánál is lejjebb ért. A lánynak a haja nem volt összekötve, talán azért, mert még nem száradhatott meg a reggeli gyors hajmosás után. Itt a laborban hamar poros lesz az ember hacsak be nem köti a fejét egy nagy kendővel. De melyik nő kötné be a fejét nyári melegben?

Katika alakja, magassága, szeme, és mozdulatai teljesen az otthon hagyott szomszéd lányt idézték. Torkom elszorult és dadogva köszöntem.

– Szia.

Hogyan fogok így dolgozni egész nap, ha itt van ez a lány mellettem? Legalább csúnya lenne! Sokkal jobb lenne! – morfondíroztam magamban. Béla is felkapta a fejét, és a szeme ragyogott; neki is tetszett a lány. Beszélgetett vele egész nap, be nem állt a szája. Persze, ez a munkáján is meglátszott.

– Figyelj Béla, ez nem lesz így jó! Nem tudjuk megcsinálni a százötven darabot, ha így folytatod. Le fognak minősíteni bennünket, ne csessz már ki velem! Már elmúlt dél, és még a fele vissza van!

Gyors talicskázás után bekerült az összes betonkocka a laborba, már csak törni és jegyzőkönyvezni kellett

A mérnök úr is benézett, úgy három óra felé.

– Látom nem állnak túl jól! Addig maradnak, amíg a százötven nincs kész!

Aztán már viharzott is el, az ajtót nagy lendülettel becsapva. A könnyűszerkezetes épületnek még a falai is beleremegtek.

– Mondtam, hogy balhé lesz!  – Itt rohadhatunk legalább hat óráig, mire végzünk.

Félhatra járt az idő, mire az utolsó kockával is végeztünk.

– Na gyerünk haza, leszakad a derekam a sok betoncipeléstől! Még le kellene zuhanyozni a fürdőben, akkor már otthon nem kell a lavórban!

Béla toporgott egy darabig, mint aki zavarban van aztán csak kinyögte…

– Figyelj, megbeszéltem a Katikával, hogy szerdán elmegyünk moziba, a nyolcórásra! – mondta, a zuhany zaját túlkiabálva - Van egy barátnője, a Zsuzsa, azt mondja egy kicsit duci a leány, de neked jó lesz! Hahaha -  nagyot nevetett.

Gyorsan teltek a napok, és a kiadott munkamennyiségeket is sikerült megcsinálni minden nap. Eljött a szerda.

– Béla, milyen filmet nézünk?

– Én nem tudom, valami olasz énekesről szól.

– Jézusom! Csak nem a Gianni Morandi – „Térden állva jövök hozzád” ?

– De, azt hiszem az! Miért?

– Már vagy háromszor láttam! A család összes nőtagját el kellett vinnem a moziba, erre a filmre. Csak tudnám, hogy mit esznek ezen a félbevágott óriáson? A hangja az jó! De negyedszerre?! Már egy is sok volt. Na mindegy, úgysincs más dolgom, csak odahaza henteregnék, mert itt hová menjen az ember? Kocsmába, templomba, meg moziba lehet. A kocsmához meg a mozihoz pénz kell, templomba meg nem igen jártunk, mert oda csak az öregasszonyok járnak.

– Figyelj Béla, a fürdés után lépjünk el a mozijegyekért!

– Rendben, de azért ihatnánk gyorsan egy sört, úgyis útba esik a kocsma.

Nem volt nehéz meggyőzni erről a fontos feladatról, mivel egész nap rettenetes meleg volt, és a védőitalként adott szódától már béka nőtt a hasamban.

A kocsma egy sarokházban volt, a vasúttól talán száz méterre. Látszott, hogy tele van vendéggel, mert a sok ütött kopott kerékpár alig fért el a ház falába rögzített rozsdás acélcsőnek támasztva. A kerékpárok vastag lánccal, és Tutto lakattal gondosan lezárva. Záróra felé nagy nyüzsgés és lökdösődés szokott lenni, mert a lakatkulcs ilyenkor már nehezen passzolt a zárba. Mintha mindegyik berozsdásodott volna álltó helyében. Ilyenkor a dohányfüstre már kabátot lehetett  akasztani, de ez a bennlévőket nemigen zavarta, mert így folyamatosan szívhatták egymás füstjét. A füstszűrő nélküli Kossuth és Munkás dohányárut én is kipróbáltam, de csak egyszer, mert az olyan volt, mintha egy ló rúgott volna mellbe.

– Két korsó sört kérek. - szólt Béla a csaposnak, akinek a szeme sem rezdült. Sörhabos kezét a koszos, sötétkék kötényébe törölte mielőtt új korsót vett volna elő.

– Kinizsit vagy Kőbányait?

– Kinizsit, kevés habbal!

– Annyi habbal kapják, amennyivel adom. Itt nincs arra idő, hogy csőrigéljem maguknak! Nyolc forint lesz, de aprót adjon, mert nem tudok visszaadni.

Béla a pultra dobta a gyűrött, zöldhasú papír tízest.

– Köszönjük az úri kiszolgálást meg a félkorsó sört! Ne adjon vissza, de legközelebb rendesen mérje, mert baja lehet belőle! Na, menjünk kifele, aztán majd ott megisszuk. Ez a füst meg a bűz nekem is sok.

A mozi öt perc sétára volt, majdnem szemben az iskolával. A bejárata egy kiugró, előtetővel, két beton oszlopon, hogy ne ázzon a rossz időben, aki jegyet akarna venni. A falban egy kis ablak, JEGYPÉNZTÁR felirattal. Az ablak mögött egy ötvenes matróna ült vörösre rúzsozott szájjal, a Krasznaja Moszkva kölni illata dőlt kifelé az ablakon.

– Mintha csak otthon lennénk az Orosz Magazinban. - nevettem.

Oda húsért jártunk, ami csak egy héten egyszer volt.

Itt a moziban talán százötven ember jó ha elfér a nézőtéren. De ez pont elég, sokszor még annyian sincsenek. Drága a mozijegy. A vasárnapi matiné a gyerekeknek kettő forint, az esti előadások felnőtt filmjére öt-hat forint.

– Ugorjunk haza! – mondtam Bélának - Még van időnk nyugodtan megvacsorázni, aztán visszasétálunk.

– Rendben! Háromnegyed nyolcra beszéltem meg a Katival, hogy itt a mozi előtt találkozunk.

A falu elején laktunk, talán húsz perc sétára a mozitól. A gyors vacsoránk egy májkonzerv volt kenyérrel, paradicsommal és paprikával. A házinéni megengedte, hogy a kertből paradicsomot, és paprikát szedjünk.

– Elvinni nem lehet, csak annyit szedhetnek, amennyi enni kell!

A lányokra egy kicsit várni kellett, mert a lányok már csak ilyenek. De aztán jöttek egymásba karolva. Zsuzsa enyhén szólva is duci volt, és ráadásul még alacsony is. Amint néztem a két lányt, azon morfondíroztam magamban, hogy miért van az, hogy egy szép lánynak mindig csúnya barátnője van?

– Béla, hallod… én azért nem ilyenre számítottam. Na mindegy, egy mozi erejéig kibírom.

A gyors bemutatkozás, és jegyosztogatás után elfoglaltuk a helyünket, örültem, hogy Kati legalább mellém került. Jó illata volt a lánynak. A film az nem igazán érdekelt, gondolataim otthon jártak, egy reménytelen szerelem körül, amit én rontottam el, aminek úgy lett vége, hogy el sem kezdődött. Közben a légypiszkos megsárgult filmvásznon Gianni csak énekelt, énekelt, könnyeket csalva a lányok szemébe.

Aztán Kati egyszer csak megfogta a kezemet, ujjait az ujjaimba kulcsolva megszorította azt, és közben a fejét a vállamra támasztotta. Így maradtunk a film végéig. Még akkor is így ültünk, amikor a lámpákat felkapcsolták.

Mikor Béla észrevette, a szemeivel ölni tudott volna a haragtól. Kati kacarászva, a barátnőjével csevegve belém karolt és így indultunk el a moziból.

– Most akkor mi van? Már megint le akarod csapni a kezemről a csajomat? – kérdezte Béla magából kikelve.

Zavarban voltam, mert nem én kezdeményeztem, de így alakult, amit annyira azért nem bántam. Próbáltam megmagyarázni a helyzetet, de Bélával már nem lehetett beszélni.

– Figyelj Béla, majd a lányok eldöntik, hogy kivel akarnak randizni.

–Te senkivel nem fogsz, az biztos, mert lecsaplak, aztán ballaghatsz haza! - válaszolta; az ökleit  fenyegetően felemelve.

– Béla, én nem akarok verekedni, és főleg nem veled! Az nem igaz, hogy ennyire értetlen vagy! – Ha egyszer nem akarja, hogy te kísérd haza, akkor azt miért nem lehet megérteni?

Béla már semmit nem értett, verekedni akart, már mindegy volt, hogy miért, csak valakin elégtételt akart venni, talán az összes eddigi sérelméért. Hátrább léptem, hátha meggondolja magát a felbőszült barátom. De az nem gondolta meg magát, csak jött tovább. Elszaladni nem fogok. Ha verekedni akar, akkor legyen. Nem vártam meg még megüt, mert Béla magasabb, és testesebb is volt nálam, ennyit nem kockáztathat senki. Még egy fél lépést hátra léptem, majd ütöttem egy rövid jobbost az utolsó borda alá, ahogy az öreg Hunnál már megszoktam, nem kisebbet, és nem nagyobbat annál, hanem pont akkorát.

Béla megállt, és csodálkozó szemekkel meredt rám. Majd szép lassan eltűnt a szeme bogara, és már csak a fehér része világított az utcai lámpa fényénél.  Közelebb léptem hozzá, és a hóna alatt megtartva, lefektettem a földre, nehogy beverje a fejét.

– Segítsetek egy kicsit, fordítsuk meg, hadd húzzam ki, mielőtt nagyobb baja lesz. Tudjátok, úgy, mint amikor sót törünk játékból a hátunkon. Felemeltük Bélát. - Addig tartsátok, amíg belekarolok háttal, aztán elengedhetitek.

A lányok ijedtek voltak, de azért segítettek. Kétszer-háromszor előrehajoltam Bélával a hátamon, hogy a görcsbe rándult hasizmok kiengedjenek. Kezdett visszatérni belé az élet.

– Jól vagy? - kérdeztem tőle - Tudsz állni egyedül?

– Azt hiszem igen. Ez most mi volt? - kérdezte Béla.

– Verekedni akartál, és kaptál egyet.

– Ha tudom, hogy ekkorát tudsz ütni…

– Tudhatnád, hogy én nem szoktam verekedni. Csak az öreg Hunnal néha, de az ló, ő meg bírja, nem úgy, mint te.

– Te nem vagy normális! Én nem vagyok ló!

– Ló nem vagy, csak hülye, és értetlen. De én nem haragszom rád.

– Egy darabig elkísérlek - szólt Zsuzsa -, arra lakunk felétek.

Átkaroltam Kati vállát, a lány pedig a derekamat fogta és a fejét a vállamnak támasztotta. Elindultunk hazafelé a sötét falusi utcákon. Minden kerítésnél megugatták bennünket a kutyák, de némelyik mintha csak üdvözölt volna bennünket, ők megelégedtek egy-két halk vakkantással. A templom előtti kis park mellett mentünk volna tovább a gyöngykaviccsal felszórt úton, ami minden lépésnél nyikorgott.

– Nem ülünk le? - szólalt meg Kati - Még amúgy sem kell haza mennem. Itt egy pad, gyere! - és már ült is le.

Fordítva ült a padra, lábait az ülőkén áttéve, szemben a háttámlával. Leültem mellé, átöleltem és megcsókoltam. Nagyon tetszett ez a lány, és élveztem minden pillanatát az ölelésének. Kati végig  kigombolta az ingemet, és puha kezeivel, hol a hátamat, hol a mellkasomat simogatta, közben csókolta a nyakamat, a számat, és a fülcimpámat. Olyan érzés kerített hatalmába, amire eddig még gondolni sem mertem. Én is kigomboltam a lányon lévő kockás inget, majd a melltartóval babráltam egy darabig a lány hátán. Masnira volt kötve, mert egy bikini felső volt rajta. Természetesen rossz irányba húztam meg a masnit, így aztán egy kioldhatatlan határozott csomót sikerült létrehoznom idegességemben a ruhadarabon. Na igen, a gyakorlat hiánya. Egy kicsit próbálkoztam még a kioldásával, aztán feladtam. Mint minden melltartó ez is működött elölről is, bár nem annyira elegáns. Kicsit magam felé húztam majd felfele a ruhadarabot. Mint kiderült ezt is elrontottam, mert lefelé kellett volna húzni a melltartót, ha már hátul összecsomóztam. A lány mellei szinte kiugrottak. Nem voltak nagyok, éppen csak egy kicsivel nagyobbak, mint amekkora a tenyeremben elfér. A sötétben szinte világítottak a hófehér keblei. Kati felállt, de csak annyira, hogy szemből az ölembe ülhessen. A bőrünk összeért, és őrülten csókoltuk egymást. Mielőtt a folytatásba bárki beleélné magát…

– Katikám, nem kéne neked már otthon lenni? - szólalt meg mögöttünk egy női hang.

Összerezzentünk, és szinte vágni lehetett volna a levegőt a feszültségtől. A lány gyorsan visszaült a padra, még mindig háttal ülve a hangnak; válaszolt.

– De, mindjárt megyek, csak moziban voltunk.

– Azt látom! - szólt gúnyos hangon a fejkendős idős hölgy, aztán ment tovább.

– Ki volt ez? – kérdeztem, még mindig lihegve az előbbi hevülettől.

– Az öreganyám testvére. Még képes, és bemegy apámékhoz.

Kapkodva igazgatta magán a melltartót, és gombolta az inget, közben hangosan morfondírozott.

– Mit keres ez ilyenkor erre? Csak nem ide jár leskelődni, vagy irigykedni a fiatalokra? Biztos őt is megszorongatták már párszor ezen az öreg padon, - lehet, hogy az hiányzik neki? A fene egye meg a vénasszonyt!

Összeszedtük magukat, aztán hazakísértem a lányt. Sokat nem kellet menni, mert a park túloldalán lévő utca egyik házában lakott.

Éjfélre járt már, mire hazaértem. Béla még nem aludt, várt rám. Láttam kintről, hogy még ég a lámpa a szobában, reméltem, hogy már megnyugodott az a dilis. Kinyitottam az ajtót és beléptem a szobába…

– Na, mi a helyzet? - kérdezte Béla.

– Semmi különös. Csókolóztunk, aztán jött egy öregasszony, valami rokon, és hazaküldte a Katit.

Rosszabb fogadtatásra számítottam, de láttam, hogy a barátom lenyugodott és belátta, hogy hülyén viselkedett.

Csütörtökön és pénteken is találkoztam a lánnyal és egy félreeső folyosón, ahol senki sem járt, lopva néhány csókot is váltottunk. Esti találkozásra nem engedték el a szülei. Pénteken aztán a következő heti beosztásunkat is megkaptuk. Munkahelyi gyakorlat lesz a hídépítésnél. Jól hangzott és érdekes feladatnak tűnt. 

– Hétfőn, már az új helyen kezdtek! A tervek alapján betonvasat fogtok szerelni- mondta a főépítésvezető.

 Érdekes, de nehéz munka. Napon voltunk, és már kezdtünk barnulni is. A hét közepefelé jutott eszembe, hogy az építési napló meg a munkafüzet ottmaradt a laborban, az asztalfiókban. Na, nem baj, majd munka után belépek érte.

A laborépület lengőajtaja hangosan csapódott hátam mögött. Egy hét után sem tudtam megszokni, összerezzentem. Éppen a férfi fürdő és öltöző előtt mentem volna el, amikor női hangot, és vízcsobogást hallottam kiszűrődni. Csak nem a takarítónők zuhanyoznak?

Megálltam és hallgatództam. Ez nem lehet! Kati hangja és nevetése szűrődött ki a zuhanyzóból. Aztán egy férfihang hallatszott, - a laborvezető mérnök úré.

Egy világ omlott össze bennem. Berohantam a laborba, aztán kirántottam a fiókot, de annyira, hogy az a földre zuhant, és szanaszét hullott belőle minden. Felkaptam a két füzetet, otthagyva minden mást a labor közepén.

Béla észrevette, hogy milyen feldúltan értem haza.

– Mi van, mi történt?

– Nem is tudom, hogyan mondjam. A Kati bent van a férfi fürdőben a Németh Lacival és együtt zuhanyoznak, meg ahogy hallottam, mást is csinálnak. Szóval kivagyok! – Azt hittem, hogy ez egy normális csaj. – Már majdnem belé szerettem, annyira jó volt vele minden.

– A Laci biztos nem fog vele járni, mert pár hónap múlva jön a gyerek, Kati meg még kiskorú is ráadásul. - szögezte le Béla a tényeket -Hagyd a fenébe, gyere, lemegyünk a kocsmába aztán jól berúgunk.

Így is történt; aztán a pénteki nap nagyon nehezen indult.

– Azt hiszem, hajtok a betonvasból valamilyen abroncsot a fejem köré, mert úgy érzem, hogy kétszer akkora, mint normál állapotban szokott lenni. - panaszkodtam a barátomnak.

– Majd elmúlik, igyál vizet!

– Már kiittam a szódás-ballont, a fenébe is.

– Béla, a Józsi bácsi, a főépítésvezető szólt, hogy lesz kispuska lövészverseny a cégnél. A jövő szombaton tartják  a homokbányában!  Megyünk?

– Persze, hogy megyünk! Legalább nem punnyadunk itt a hétvégén.

Aztán jött a szombat és készültünk a céges bulira. 

– Van egy kis maradék cseresznyém a stelázsiban. Egy deci lehet. Lenyomjuk?

– Le hát! – mondtam Bélának.

Aztán elballagtunk a homokbányához, amit már nem használtak csak MHSZ lőtérnek. Sokan összejöttek erre a céges bulira. Volt, aki hozta a feleségét, és a gyerekeket is. A versenyzőknek ki kellett tölteni a nevezési lapot, aztán rövid oktatás következett fegyverhasználatból, amit egy hadnagy tartott.

Három feladat volt. Álló helyzetből, fekvő helyzetből, és térdelő helyzetből való lövészet, a huszonöt méterre lévő céltáblára.

Három tábla volt kint, így egyszerre hárman lőhettek a lővonalról.

A sorsolás úgy hozta, hogy Katival egymás mellé kerültünk. Az adatlapok kitöltése után váltottunk néhány szót. Nem kértem számon a lányon a zuhanyzós dolgot, csak annyit kérdeztem:

– Mi együtt vagyunk még? Vagy vége?

– Ezt elég bonyolult lenne most elmagyaráznom. De ha már megkérdezted; már nem!

– Azért megpróbálhatnád elmagyarázni, hogy miért?

– Nem hinném, hogy lesz rá alkalom. - és tovább ment.

A nevetését innen-onnan, a csoportokba összeverődött beszélgetők felől hallottam még. Aztán mi kerültünk sorra. Három-három lövést kellett leadni mindegyik helyzetből. A hadnagy kiosztotta a kilenc darab lőszert és kisétált a lővonal szélére.

Álló helyzet! Csattogtak a fegyverek. Kati nagyon jól lőtt, nem csoda, lövészklubtag volt, és rendszeresen járt ide.

Táblaellenőrzés! Kati, huszonhét az enyém huszonöt, Laci bácsié, huszonhárom.

Új lőlapokat ragasztottak a táblára. Térdelő helyzet!

A második lövés után jobbra nézetem, Katira.

– Te nem lősz? Még üres a táblád.

– De, mindjárt.

A célzás közben, a szemem sarkából valami furcsát láttam, ami miatt ismét a lány felé fordultam. Kati a jobb lábán térdelt, bal könyöke a felhúzott bal lábán, és bal tenyerében a cső vége. A puska előtte negyvenöt fokban, a tus az oldalán feküdt. A  jobb kezének nagyujja az elsütő billentyűn.

Tekintetünk összetalálkozott. Mosolygott, de szemeiből valami furcsa elszántság tükröződött.

Suttogva, lassan beszélt: - M a j d  o d a á t!

Nem értettem, hogy mi ez az egész, aztán egy pillanat alatt átvillant az agyamon, hogy mire készül.

– NEEEEE! - ordítottam, és már léptem volna felé, hogy kiüssem a fegyvert a kezéből.

A csattanás valahogy tompább volt, mint amit eddig hallottam. Nem mozdult, ugyanúgy térdelt, mint eddig.

Megkönnyebbültem, talán mégsem történt tragédia.

Aztán, mintha egy lassított filmben lenne; lassan előre dőlt, fegyvere keresztben feküdt a teste alatt.

Odaugrottam. A lába még rángatózott. Megfordítottam, de nem látszott rajta semmi, sem a fején, sem az arcán, csak egy kis vércsík, ami a szájától a nyakáig tartott, majd eltűnt a kockás ing alatt.

Aztán nagy futkosás és kiabálás kezdődött. Lassan megjöttek a mentők is, megvizsgálták.

– Még él! Bevisszük, aztán majd meglátjuk.

A lövészetnek és a céges bulinak vége lett. Mindenki elindult haza. Zsuzsa jött szembe velünk az úton. Megállt előttünk.

– Mekkora egy szemét vagy te!

– Én? És miért, ha szabad kérdeznem?

– A Kati terhes volt!

– De nem tőlem, hanem a Németh Lacitól! - és elmeséltem a lánynak a férfi öltözőben történteket.

– Ne haragudj! Én azt hittem, hogy ti jártok még.

– A mozi utáni este volt az első, és egyben az utolsó randevúnk – mondtam...

Megmentették. Tolókocsiban, mozgássérültként élte az életét. Az arca semmi érzelmet nem fejezett ki, csak nézett maga elé még jó pár évig. Talán valakit vár azóta is, odaát.