Nehrer György: Rongyszőnyeg

 

Samu kutyánk helyét takarítottam, ami a terasz alatt van. Egy raklapon lévő gyékénykosárban húzza meg magát télen-nyáron, mert a kutyaólba nem hajlandó bemenni. A gyékénykosárban rongyszőnyeg, olyan egyméterszer ötven centi, összehajtogatva szolgálja Samu kényelmét. Kiráztam a szőnyeget, és megállapítottam, hogy még egész jó állapotban van, persze a körülményekhez képest. Nézem a színes csíkokat, amelyekben fellelhető a családunk története. A mama virágmintás köténye, mint egy mezőből kiszakított darab, úgy virít a csíkok tengerében, éppen csak a méhek zümmögése nem hallatszik. Anyám halványkék selyem kombinéje, majd egy darabka éjszaka is felismerhető: apám csíkos pizsamája és gyerekkorunk rózsaszín flanelpizsamái. Öregapám posztókabátja és a sötétkék ünneplőruhák néznek velem szembe. Szakadt lepedők fehér foltjai, mint téli havas táj, úgy díszítik a szőnyeg közepét. Ez a történet is, mint a többi, megkerülhetetlenül szembejött velem, ezért gondoltam, hogy megírom. Ehhez vissza kell lépnem a múltba, nagyjából a hatvanas évek közepéig.

Nagymama ült a fotelban, és egy halom ócska, ronggyá hordott, szétfoszlott, kirojtosodott, foltozhatatlan holmit éles ollóval ujjnyi szélességű csíkokra szabdalt. Vágta a kinyúlt és szétfeslett zöld, kék, rózsaszín női pamutbugyikat, ezeket a jellegzetesen combközépig érő fehérneműket, amiket mi csak pargett bugyinak vagy bundabugyinak hívtunk. Aztán jöttek sorban a fehér, krémszínű és mintás ingek, meg a hosszú jégeralsók, amit apám és mi hordtunk télen. A csíkokat összebogozta, és gyermekfejnyi gombolyagokat tekert belőlük, majd nagy vászonzsákba rakta őket. Ahányszor összegyűlt egy adag kinőtt, kopott vagy a mama által javíthatatlannak minősített ruhanemű, leült a fotelba és fáradhatatlanul gyártotta a gombolyagokat. Kezében a fényes nagyollóval ült csendben, csak az éles fémlapok súrlódó hangja hallatszott. Nagyjából egy méter hosszú csíkokat vágott. Mikor végzett egy-egy csíkkal, akkor pihenésképpen csomózott. A bőre alól átkéklő erek kidudorodtak az ollózástól megfáradt kezén. Műszálas dolgokat még nem nagyon használtak akkoriban. A felvágott holmi mind gyapjú, len, kender, csupa természetes anyag. Akkoriban még szó sem esett az újrahasznosításról, az idősek ezt tudták kormányprogramok nélkül is: genetikailag beléjük épült, ha jómódban, ha szegénységben éltek. Ez olyan mindennapi dolognak tűnt, mint a gyertyamerítés és az asztalterítő-készítés.

– Volt nekem is esztovátám – mondta nagyot sóhajtva a mama. – Azt nem lehetett elhozni, csak a néhány bőröndöt, amivel átjöttünk. Odaadtam egy román asszonynak. Sok gyerek volt náluk. Aztán a ruha már csak olyan, hogy tönkremegy, és rongy lesz belőle. A rongyból meg szőnyeg. A vászonzsákot, amiben a mama összegyűjtötte a gombolyagokat, a „pajtásbicikli” csomagtartójára erősítettük, és elbicikliztem vele a Hunyadi utcába, Kiss bácsihoz. Ahhoz a Kiss bácsihoz, aki a mamával kertszomszéd volt, és aki majdnem főzött nekünk csigapörköltet. Talán emlékszik még valaki erre a történetre. Nos, igazából Kiss bácsi feleségéhez, Margit nénihez mentem, akinek volt egy jó nagy békebeli esztovátája (szövőszéke), amit sikerült megóvniuk a háború viszontagságaitól. Szerettem nézni, ahogy dolgozott rajta. leült a szövőszék elé, és én ámulva figyeltem, hogy milyen jól ért ehhez a bonyolult szerkezethez. Mindenféle keretek, borda, kifeszített vastag cérna esőszálai, aztán a lábítónak nevezett pedálok. Működés közben az esztováta csattog, csikorog, kopog, és közben nő a sokszínű rongyszőnyeg. A színes csíkok egymás után falják fel az erős cérnaszálakat. Margit néni a kezét és lábát összehangolva, bonyolult ritmusban dolgozott. Egy köteg rongyszőnyegen ülve néztem a csomós, visszeres lábát, amint a pedálokat nyomja. Megállt néhány percre, felállt, sétált egyet a szobában, majd folytatta. Néztem, amint a tömörítő fa egybesimítja a csíkokra szabott bugyik, ingek, jégeralsók, nadrágok és kabátok sorát. Egy egy kész darabot fekete bélésanyaggal beszegett a két végén, hogy fel ne bomoljanak a sorok, majd feltekerte és összekötözte a kész szőnyeget. Végül vászonzsákba kerültek, én pedig a kis biciklire kötözve hazavittem őket. Aztán sok évig a köves előszobában és a konyhában szolgáltak. A szebb darabok közül került a mi szobánkba is. Ezekért úgysem kár, mondta anyánk, ha rácseppen a tinta a tollból vagy a vízfesték. A szőnyegekből magammal vittem néhány darabot, amikor önálló életet kezdtem. Van az úgy, hogy hozzánőnek az emberhez a tárgyak, mintha a testünkből valók lennének, és nem tudunk szabadulni tőlük, kísérnek bennünket mindenhová. A beléjük égett porszemekben hordozzák az életünket. Végül túladunk rajtuk, de jól meggondoljuk, hogy hogyan, mert ezek a tárgyak, amíg a formájukat őrzik, nem végezhetik a kukában. Az én rongyszőnyegem ezért került Samu kutyához immár tíz éve, hogy őt szolgálja tovább az emberöltőnyi időt megélt kelme. Így legalább nem kellett lemondanom róla, mert úgy adtam ajándékba hűséges szolgálómnak és társamnak, hogy mégis megtartottam. Remélem, van még pár szép évük a közös szolgálatban. Samu már öt éve, hogy elhagyta a szőnyegét és végleg kiköltözött az almafa árnyékába.

Samu nagykabátban és nyári öltözetben. Napközben mindig az ajtó előtt a lábtörlőn, nehogy elcsavarogjunk az engedélye nélkül.