Nehrer György: Az idő fogságában

 

A tizenkilencedik század utolsó évei csiszolták egyre fényesebbre a Nádor utca köveit Ehhez a kemény munkához persze a bérkocsisok fiákereinek kerekei, és a lovak csúszkáló patái is kellettek. Karácsony havában járt már a világ, és az öreg városra kemény hideget hozott a móri árok felől az északi szél. Olyan keményet, hogy a Nagyboldogasszony templom harangjai is fázósan szóltak a város lakóihoz. Hajnalodott, de még éjszakai sötét borult az utcára. Csak néhány álmos gázlámpa rajzolt aprócska árnyékot a templom falára. Az utcakövekre fagyott ónos eső sejtelmesen verte vissza az órásüzlet ablakán át kiszűrődő lámpafényt. A városban mindenki ismerte az öreg Porászt, az órásmestert. Nádor utcai üzletében a dolgozóasztalára görnyedve, szemén lupéval, kezében csipesszel javítgatta, cserélgette a törött rugókat, kopott fogaskerekeket, forrasztotta az eltört ékszereket és véste a díszes névtáblákat. Porász Vilmos vésnök, ékszerész, és órásmester boltocskájának alacsony ablaka mögött ült. A falakon zsúfolásig mindennemű inga- és zsebórák meg vekkerek lógtak felakasztva. Vásárnapokon valóságos tolongás volt nála, ami egész nagyvárosi hangulatot kölcsönzött az utcának. A vasárnap, az piacnap, és ilyenkor a parasztok vadonatúj kék zubbonyban, kezükben ostorral, nagyokat nevetve jöttek ide a hatalmas óráikért, a javítás árát az utolsó fillérig kialkudva. Aztán a végére – mert vidám cimborák voltak – Porász mestert is meghívták egy pohár borra a szemben lévő Elite vendéglőbe. Az öreg azonban sosem fogadta el a meghívást, mert nem volt jóban Ludas Mórral, a kávéház tulajdonosával, mivel az a zárórák időpontját sosem tartotta be. Az éjszakai zajongás miatt a rendőrség többször is megbírságolta a vendéglőst, legutóbb két forintra, mely bírság miatt a vendéglős az öreg órást hibáztatta. Porásznak tiszta volt a lelkiismerete: nem ő hívta a rendőröket a szomszédra. Másrészt meg úgy vélte, az üzletet nem lehet csak úgy bezárni, amikor a legnagyobb forgalom vasárnap van. De azért a gazdák az alku sikerére a porzó gigáikat alaposan megöntözték a vendéglőben. Az öreg többnyire halkan, magában beszélve dolgozott az asztalára görnyedve. Néha azért felegyenesedett, és a lupe vastag nagyítóüvegét törölgette. Nem volt az poros, csak a háta fájt a sok görnyedéstől. Hallgatag ember volt, és senkinek sem sikerült mosolyt csalnia simára borotvált arcára. Borongós hangulatából még azoknak a jókedvű falusi lányoknak a pajzánkodása sem tudta őt kiragadni, akiket egy kis karperecbe épített óra – boltjának kuriózuma – csalogatott be hozzá. A lányok hangos csicsergésére felkapta a fejét, és az asztalától is felállt, mert még fájó emlékként éltek benne a böjtelő havában történtek.

Február utolsó napjaiban délelőtt kilenc óra táján az üzletébe két csinos, hárfázó lány lépett be. Gyűrűt, fülbevalót óhajtottak vásárolni. Persze csak óhajtottak, mert eszük ágában sem volt kifizetni. Ekkorra már harminchárom pár fülbevaló – cérnára fűzve, mintegy nyolcvan forint értékben – lapult a szoknyájuk zsebében. Porász úr csak akkor vette észre a tolvajlást, mikor a hárfázó „vendégművésznők” – illa berek nádfakerítés – elhagyták Fehérvárt, az idegenforgalomban szűkölködő ősi királyi koronázó várost. A szemfüles rendőrség azonban kinyomozta az egérutat, és rögtön táviratozott a móri csendőrségnek, mely azután a kedves vendégművésznőket illő bókfüzérek kíséretében visszaszállította városunkba. Az egyik Berse Erzsébet, dunaszentgyörgyi, a másik pedig Solt Katalin, szentgotthárdi illetőségű leányzó volt. A tisztelt hárfázó művésznők egy nagyobb tolvajbanda előkelő tagjai, kik ily módon szokták bevételeiket növelni. A lopott holmikat kézről-kézre adták értékesítés céljából. Az aranyholmik egy része hamar megkerült, de a többsége a még ismeretlen „komponistáknál” van, akiknek hollétét a rendőrség egyelőre nyomozza.

Porász Vilmos emlékeiből nem fog egykönnyen távozni ez a kaland, ennek ellenére továbbra is egyedül dolgozott a boltjában, amitől aztán az a hiedelem kapott szárnyra a városban, hogy az öregnek bizonyosan valami szerelmi bánat gyötri a szívét. Az órás még az óesztendő utolsó napján is dolgozóasztalánál ült a kis lámpa világánál, melynek ernyője minden sugarat eléje gyűjtött, míg az üzlet többi része homályban állt. Porász azonban nem dolgozott, csupán hallgatta a falra akasztott órák monoton ketyegését; hallgatta, mint ereszkednek a rugók a folytonos feszülés közben néha-néha kis zörejt keltve. S életében tán most gondolt először arra, hogy mily gyorsan múlik az idő. Ismét vége egy esztendőnek, dünnyögte magában, tekintetével az előtte függő ingaóra mutatóját kísérve. Az arannyal futtatott óralap fiatal pásztorlegényt ábrázolt, amint virágot nyújt a mosolygó pásztorlánynak. Ez a kép felidézte lelkében az elmúlt idők álmait. Fájó szívvel, elmerengve tekintett az asztalán lévő óra darabjaira, melyet éppen most szedett széjjel. A csavarokat, mutatókat, szegeket fehér papírlapra helyezte, a kerekeket, rúgókat alkoholba áztatta.

– Ó! – sóhajtott fel fájdalommal. – Ez Katalin órája.

Katalin már éppen olyan öreg, mint ő, meg mint az óra, amit javításra hozott, s melynek rozzant, elnyűtt részeire többé nincs orvosság az ő műhelyében. S mégis, egyedül ő miatta lett azzá, ami: öreg és magányos emberré. Egymagában, barátok és rokonok nélkül lévén, azon a napon, melyen nem láthatná Katalint, sötét boltjának egyik szegletében meg is tudna halni.

Szerette Katalint kislányként, amikor mosolygó ajakkal ablaka előtt elhaladt nagy szemeit a kirakatra szegezve, amikor a templomba ment. Szerette, mint özvegyet, mikor gondolataiba merülten komoly arccal viselte a gyászöltözetet, aztán később is szerette, mint öregasszonyt. Mindig szerette őt. Egy szép költemény szavai jutottak eszébe: „Nem érte ő meg engem!” S mégis hébe-hóba azt gondolta, hogy Katalin szemeiben a rokonszenv sugara, mint a bátorítás egyik neme, ragyog. Végtére is, sohasem volt bátorsága közeledni felé. Mert az öreg Vilmos kissé gyáva legény volt. Mindig csak várt, remélt, miközben az órák tik-tak, tik-tak ketyegtek, az évek elrepültek, s most mindennek vége, vége…

Egyszerre csak nagy zakatolás támadt a boltban, a kis kakukkosórák egymásnak felelgettek, a nagy óra egyet hortyant, s elverte a tizenkettőt. Éjfél van, vége az óévnek.

Vilmos egyre jobban elkomorult, és a megmásíthatatlanság gondolata szállt a lelkébe. Élete hanyatlóban… S jövője? Neki a jövőhöz joga már nincs…

Hirtelen az ablaktábla koppanása riasztotta fel az ábrándjaiból. Ajtót nyitott: egy öreg, barna köpenybe burkolózott nő lépett be a boltjába. Katalin volt.

– Még mindig munkában, Vilmos? – tudakozódott. – Majd megbetegszik, hideg van, jöjjön el velem!

Az öreg tagadólag rázta a fejét, Katalin pedig folytatta:

– De, igen! Nálunk fogja tölteni az estét. Ott jó meleg van s lesz egy kis enni- s innivalónk.

– Magam jöttem el – mondta, és a kezét az órás vállára tette –, hogy meg ne tagadja kívánságunkat, mert higgye el, öreg barátom, fáj az nekünk, hogy ön mindig szomorú.

Az öreg hirtelen felemelte a fejét s Katalin szemébe nézve, így szólt:

– Kedves asszonyom, szeretnék valamit megtudni öntől. Egykor… hiszen emlékszik rá… nagyon régen, mikor még mindketten fiatalok voltunk... én szerettem, nagyon szerettem önt… És Katalin?

Az öregasszony ajkain mosoly játszadozott.

– Szegény barátom, minek kérdez ilyesmit tőlem? Nem emlékszem már rá.

– S mégis, ha mondtam volna – folytatta az öreg –, meghallgatott volna engem?

– Talán – felelte révedező tekintettel –, azt hiszem, igen.

Egy pillanatra mindketten elhallgattak gondolataikba süllyedve, majd Katalin megpillantva óráját az asztalon, hogy valamit mondjon, így szólt:

– Nos, készen van az órám?

– Az ön órája – felelte búsan a mester –, olyan, mint maga, mint én: elnyűtt ruha… Az már nem fogja a szerelem idejét mutatni soha… soha...

Katalin könnyes szemmel távozott, az öreg Porász pedig újra végig hallgatta az órák ütéseit. Éjfél után egy óra volt.