Nehrer György: Hanna és a főhadnagy

 

A történet a Trianon előtti békeidőkből való. Pajtás Julianna, magyar nagyanyám mesélte, aki a németek között néha furcsán érezte magát, ugyanis nagyapám és családja erősen követte a német hagyományokat. Ez nem akadályozta őket abban, hogy szívvel lélekkel magyarnak vallják magukat, hiszen itt születtek, ez volt az ő hazájuk. Ez a kis történet is rámutat arra, hogy a német precízség és megfontoltság a mindennapokban nem mindig állta meg a helyét. Ha lenne elég tehetségem hozzá, akkor írnék ebből a történetből egy kosztümős víg-operettet, vagy egy vidám színdarabot. Ez most elmarad. Talán valaki egyszer majd kedvet kap hozzá. Most, csak egy novellával szolgálhatok. 

Történetünk helyszíne: Freidorf, Temesvár városrésze. Korábban önálló község volt. Apám szülőhelye és lakhelye. Itt többnyire németajkú római katolikusok éltek. Volt postája, távírója, vasútállomása, téglagyára, fatelepje és még népbankja is. Arrafelé akkoriban Volksbanknak hívták. Ezzel el is értünk a történet kezdetéhez.

Siegfried Waldemar úr a Volksbank nagyhatalmú igazgatója volt Freidorfban. Hosszú szakállú, csaknem kopasz, nagy vagyonú tekintélyes férfiú, vármegyei bizottsági tag, elnöke a polgári körnek, továbbá tagja vagy egy tucatnyi tiszteletreméltó társaságnak. Siegfried Waldemar úr mindezen felül boldog családapa is volt. Derék feleséggel áldotta meg a jóisten – a német feleségek többnyire jó és házias asszonyok –, és egy szép lánnyal, Hannával.

Tehát Hanna kisasszony jó is volt, szép is volt, nőtt és fejlődött, és mert az idő ő fölötte sem állt meg, elérte életének huszonkettedik évét. Vagyis azt a kort, amikor, ha a lányt faggatják, akkor világfájdalmas sóhajtással azt mondja:

– Oh, én már sohasem megyek férjhez…

Ha meg az apát vagy az anyát kérdezik, azok könnyedén úgy vélekednek:

– Még ráér.

Tudniillik, a férjhez menésre a lány.

De nem így vélekedett Siegfried Waldemar úr és neje, született Hoffmann Krisztina úriasszony. Mikor Hanna kisasszony huszonkét éves lett – némely szülő számára már-már kritikus kor ez a dupla kettős –, egyikük sem mondta, hogy még ráér. Hanem egészen komolyan szemlét tartottak a vármegye és a szülőváros fiatalemberei fölött, nem, de facto, persze. Fontolgatták, vizsgálgatták, lányuk számára ki lenne a legjobb, legalkalmasabb férj.

Egyelőre férjjelölt, később azután valóságos férj. És mint alapos németekhez illik, akik a világon mindent rendszerbe foglalnak a filozófiától a kabaréig, ők is rendszerbe foglalták a megfontolni valókat. Elsősorban: milyen nemzetiségű legyen a kiválasztandó személy? Magyar legyen, német legyen? Hát persze, hogy lehetőleg német. A német legtöbb esetben jó és odaadó férj. A magyar lovagias ugyan, de könnyen párbajozik, és ebből esetleg baj származhat. Másodsorban: milyen vallású legyen? Ágostai? Helvét? Római katolikus? Mert a Siegfriedek és a Hoffmannok igaz lutheránusok már ősidők óta. Hát, ha csak lehet, lutheránus legyen. De a helvét és a római katolikus ellen sem lesz kifogásuk. Nem is lehetne. Tiszteletreméltó és szent vallás ez is, az is. De ha római katolikus a vőlegény, akkor esküvő előtt jelentse ki, hogy a születendő gyermekek lutheránusoknak kereszteltessenek meg.

Harmadjára: ha már találtunk olyan embert, aki az első két pontnak megfelel: milyen kereseti osztályhoz tartozzék? Hivatalnok legyen? Vármegye embere, városi tisztviselő vagy tanárféle legyen? Vagy pedig magának kereső ember legyen? Gyógyszerész, ügyvéd, orvos, mérnök, földbirtokos, kereskedő?

Krisztina asszony itt közbeszólt, azaz különvéleményt jelenlett be. – Kérdezzük meg Hannát – mondta. – Utóvégre neki keresünk férjet, nem pedig magunknak. A célszerűség keretén belül bátran engedhetünk az ő egyéni ízlésének. Ha egyformán jó a kereskedő és a tanár, de ő inkább tanár felesége szeretne lenni – Frau Professorin –, mint kereskedő felesége, akkor nem látom be, miért kényszerítsük a kereskedőhöz és ne adjuk őt a tanár úrhoz?

Waldemar úr helybenhagyta – jó férj mindent helybenhagy, amit a felesége őnagysága mond. Így másnap délben formális kérdést intéztek Hanna kisasszonyhoz, milyen férjet szeretne. Hivatalnok legyen? Vármegye embere legyen? Kereskedő, tanár, ügyvéd, orvos legyen? Hanna kisasszony nem mondta, hogy fölösleges a kérdés, mert ő már sohasem megy férjhez, hanem szemlesütve azt mondta, hogy ő bizony csak katonatiszt felesége akar lenni; máshoz nem megy, csakis katonatiszthez. Katonatiszthez? Siegfried Waldemar úr nagyot nézett, kedves neje nemkülönben. Katonatiszthez? Aki az ő felfogásuk szerint mind prédatermészetű, adósságcsináló? Aki a pénz értékét semmire sem becsüli? Aki pénz dolgában olyan, mint a bohém? Aki a pénzről csak annyit tud, hogy abból telik a kaució meg a havi apanázs? No, olyan nincs! A katonatiszteket ők teljesen számításon kívül hagyták.

Siegfried Waldemar úr nem vitatkozott Hanna kisasszony katonai javaslatát illetően. Nem is illik a gyermekével való vitatkozás, hanem egyszerűen azt mondta:

– Még ráér.

És ugyanazt mondta kedves élete párja, született Hoffmann Krisztina úriasszony is. Ő sem tartotta helyénvalónak a lányával való vitatkozást. És ezzel le is tárgyalták, el is vetették a Hanna kisasszony katonai javaslatát. A családi körben, íme, mennyivel simábban megy valamely katonai javaslat letárgyalása, mint például a parlamentben.

De honnan vette Hanna kisasszony a bátorságot kereken kijelenteni, hogy ő csakis katonatiszt felesége akar lenni? Kiszámítottan katonatisztté? Bizony egyszerű ennek a magyarázata. Tudniillik megszeretett egy katonatisztet. Kitalálták kedves olvasóim.

Ménesi Gábor magyar királyi honvéd főhadnagyot szerette, akinek zászlóalja Temesváron állomásozott. És hol, hogyan és miként volt alkalma Hanna kisasszonynak, hogy Ménesi Gábor főhadnagy úrral megismerkedjék? A sétatéren? Vagy talán a Deutsches Gesangshaus, a német daloskör mulatságain? Nem. Itt is, ott is a szigorú mama gardírozta, aki dehogy is nézte volna jó szemmel, ha Hanna kisasszony olyan emberrel kötne tartós ismeretséget, aki minden lehető kombináción kívül esik.

Hogy a föltett kérdésre felelhessünk, előbb meg kell ismerkednünk özvegy Csákváry Andrásné, született Siegfried Antónia úriasszonnyal, Siegfried úr rokonával. Ott lakott ő is Temesváron az ősi kúriáján. Siegfriedékkel némi haragot tartott, ezért nem járt a házukhoz, de Hanna kisasszony rendes látogatója volt, és Tóni néninek szólította. Ménesi főhadnagy meg unokaöccse volt a Tóni néninek, és mert majd minden harmadnap meglátogatta, elég sokszor volt alkalma, hogy Hanna kisasszonnyal ott összetalálkozzék. A gyakori találkozásoknak azután kölcsönös szerelem lett az eredménye, amit Tóni néni dehogy is nézett rossz szemmel. Sőt! Nos, Hanna kisasszony elmondta Tóni néninek is, Gábor főhadnagynak is, hogy szülei milyen véleménnyel vannak általánosságban a katonatisztek felől. Tehát egyelőre jó lesz titokban tartani a szerelmüket, mert nem hiszi, hogy a szülei egyhamar beleegyezésüket adják az ő házasságához. Azaz ahhoz, hogy Gábor főhadnagy úrhoz menjen nőül.

Gábor főhadnagy egy darabig gondolkodott, azután felkapta a fejét. Valami nagyszerű ötlete támadt. Katonatiszt volt, és a katonatisztek többnyire ötletes emberek,

– Nincsen semmi baj – mondta. – Fogadok veled, Hanna – már tegeződtek a szerelmesek, tehát már jó szoros volt közöttük a kötelék –, fogadok veled, Hanna, hogy egy esztendő múlva édesapád maga fog engem a házába bevezetni, mégpedig azzal a titkos óhajtással, hogy szerencsés lenne, ha mi ketten egymásba szeretnénk.

Erre Hanna kisasszony nagyot kacagott. Ez február közepén történt. Február hó utolsó napján Ménesi Gábor főhadnagy elment a Volksbankba és hatvan koronára takarékpénztári betétkönyvet váltott. Ez még a boldog békeidőben volt. Ez e havi fizetésem megtakarított része – mondta úgy mellesleg, azután távozott. Március hó utolsó napján hetvenhárom koronát tett az előbbi hatvanhoz, április hó utolsó napján pedig ötvennyolcat.

– Ez a hónap rosszul ütött ki – mondta sajnálkozással a pénztárosnak, mikor az átvette tőle a pénzt. – Nem takaríthattam meg annyit, amennyit szerettem volna. Itt volt a kerületi parancsnok úr tavaszi szemlére, a tisztikar bankettet adott a tiszteletére, és így előre nem látott kiadásaim voltak.

Áprilisban aztán a Hanna kisasszonynak komoly kérője akadt.

Doktor Schultz Leó, a helybeli gimnázium tanára volt a kérő. Fiatalember volt, német származású, ágostai hitvallású. tehát mindenképpen megfelelő. Tetszett is Siegfried úrnak és élete párjának, Krisztina úriasszonynak is a fiatal Herr Professor, de Hanna kisasszonynak semmiképpen sem tetszett. Hiába volt szőke és kékszemű a tanár úr, és hiába énekelte oly szépen és érzelmesen a Gesangshaus házi estélyein a Der Trompeter von Säckingent vagy Schubert  Heine-dalait.

Ami a szőkeségét és kékszemű mivoltát illeti, hát Hanna kisasszony színvakságot tettetett, kijelentve, hogy a Herr Professor rőthajú és savószemű, ami tudvalevőleg éppenséggel nem ideálja a férfias szépségnek. Ami pedig az énekét illeti, arról úgy vélekedett, hogy annál mégiscsak szebben hangzik a kardcsörtetés és a sarkantyúk pengése. Vagyis, száz szónak is egy a vége: az ő elhatározása megmásíthatatlan. Ő csakis katonatiszt felesége akar lenni, holmi Herr Professorokkal tehát neki ne jöjjenek. No, ilyen renitenciát még nem hallott Siegfried úr! Rázta is a fejét és simogatta hozzá hosszú, gondozott szakállát.

Május hó végén aztán hetvenhat koronát íratott be a betétkönyvbe Ménesi Gábor főhadnagy úr. Helyrehoztam a múltkori túlkiadást – jegyezte meg mosolyogva. – Kevesebbet szivaroztam, és csak minden negyednap mentem kávéházba, és akkor is csak egy pikoló feketét ittam. Ja, sparen muss man, spórolni kell, hangoztatta magyarul is nagy meggyőző erővel, amikor Siegfried Waldemar úr, mint a Volksbank igazgatója, aláírta a betétkönyvet. Az ő aláírása nélkül a bank nem ismerte el a betéteket. Nos, az igazgató bizony nagy szemeket meresztett. Egy katonatiszt, aki havi gázsijából rendszeresen félre is tesz: no, ilyen tisztet ő még sohasem látott. Ez unikum. Szándékosan ki is jött az igazgatói szentélyből, hogy jól szemügyre vegye ezt a ritkaságot. Valósággal meg is hökkent, mikor Ménesi Gábornak személyesen adta vissza a betétkönyvet. Egy magyar királyi honvédfőhadnagy, neve és külsője után ítélve színmagyar ember, aki garast garasra rak! Egy ilyen katonatiszt sehogyan sem illett bele az ő saját külön világába. No, de ne hibáztassuk ezt a rendszert gondolta, magában, és ne dicsérjük előre a főhadnagyot. Majd meglátjuk, meddig tart nála ez a takarékossági perverzitás. Minden csoda három napig tart, ezt a közmondást Siegfried úr is jól ismerte. De Ménesi Gábor főhadnagy úr ezentúl is minden hó utolsó napján hűségesen megjelent a Volksbank pénztáránál, hogy fizetésének megtakarított részét „gyümölcsöztetőleg” elhelyezze. Sőt augusztus végén, mikor zászlóaljával valahol Kolozsvár környékén gyakorlatozott, postautalványon küldte be a megtakarított összeget, szám szerint hatvanhárom koronát.

– Ein rarer Vogel… ritka madár! – mondta Siegfried Woldemar úr, mikor a postautalványt megkapta, egyre csóválva a fejét, annyira csodálkozott.

A gyakorlatról hazatérve, Ménesi Gábor megkérte egyik bajtársát, hogy kérjen ötszáz korona váltókölcsönt a Volksbanknál és őt nevezze meg kezesének.

– Elment az eszed? – kérdezte nevetve a bajtársa. – Miért kérjek én kölcsön, mikor nincs rá szükségem?

Ménesi beavatta bajtársát a tervébe, aki jót nevetve és szigorú titoktartást fogadva meg is tette neki a baráti szívességet. Kért ötszáz korona váltókölcsönt, és Ménesi Gábor főhadnagy urat nevezte meg kezesének. Ez szeptember hó vége felé történt. Mikor Ménesi Gábor szeptember hó utolsó napján ismét látogatást tett a Volksbanknál, Siegfried Waldemar úr nyájasan beinvitálta őt magához az igazgatói szobába.

 – Van-e tudomása róla – kérdezte –, hogy egyik bajtársa, Juhász főhadnagy úr, ötszáz korona kölcsönt kér az intézetemtől és önt nevezte meg kezesének?

– Tudok róla – válaszolta Ménesi szárazon –, de előre ki is jelentettem Juhász főhadnagy úrnak, hogy engem hiába jelent be kezesnek. Én senki fiáért ezen a világon nem vállalok kezességet, még a tulajdon ezredesemért sem.

Siegfried úr helyeslőleg bólintott.

– Derék elhatározás, dicsérendő irányelv – mondta és nyájasan elbeszélgetett Ménesivel.

Az igazgató, közlékeny természetű ember lévén, kikérdezte hol született, ki az atyja, ki az anyja, és amikor kiderült, hogy Ménesi ágostai hitvallású, s hogy anyja részéről szegről-végről még rokona is a Siegfriedeknek, akkor egyszerre nagyon is barátságossá vált. Sajnálja, hogy mindezt csak most tudja meg, különben már régen házába invitálta volna a tisztelt főhadnagy urat. No, de helyrehozza ő még ma, amit eddig elmulasztott. El sem engedi, pénztárzárás után magával viszi, bemutatja feleségének és a lányának. Ami meg is történt, Krisztina úriasszony nem kis csodálkozására. Nem azon csodálkozott, hogy férje vendéget hozott a házhoz, mert hiszen vendégszerető ember a magyarországi német is, hanem azon ámult-bámult, hogy maga a férje ura vezet be a házába egy katonatisztet. Különös, nagyon különös. De nyomban nem találta különösnek, amint férje azzal mutatta be Ménesi Gábor főhadnagyot, hogy az neki vér szerint való rokona, anyai ágról, második unokatestvére.

– Allso! No, akkor willkommen: Gott zum Gruss. Isten hozta! – A finom tapintatú háziasszony a tiszt urat és vendéget nemcsak németül, de magyar nyelven is üdvözölte, ami a tiszt úrnak nagyon jól esett. Ménesinek és Hanna kisasszonynak nagy megerőltetésébe került, hogy el ne árulják, ők már régen ismerik és szeretik egymást, de zavarukat senki nem vette észre. Még Siegfried élesszemű hites felesége sem, pedig ugyancsak erősen mustrálta őket. Különösen Hanna kisasszonyt vizsgálgatták, vajon milyen benyomást tesz rá a kedves és feszes tartású deli főhadnagy úr.

Hát persze hogy igen jó benyomást tett. Mikor Gábor főhadnagy elbúcsúzott, azt mondták neki az öregek, hogy csak legyen máskor is, és minél gyakrabban szerencséjük hozzá, nagyon szívesen fogják látni. Nos, miután Gábor főhadnagy elment, és a család asztalhoz ült, Hanna kisasszony a hozzá intézett kérdésre azt válaszolta, hogy a főhadnagy úr ein ganz charmanter junger Mann, magyarul: egészen elragadó fiatalember, amely megjegyzésre Waldemar úr jelentőségteljes pillantást vetett élete párjára, az meg Hanna kisasszonyra, aki hirtelen arra ébredt, hogy elszólta magát. Olyan lett, mint a „hajnal ujja". Amely Homérosz szerint tudvalevőleg rózsaszínű.

– Mondanék valamit – szólt férjéhez Siegfriedné, született, Hoffmann Krisztina úriasszony ebéd után, mikor Hanna kisasszony a szobájába vonult. – Azt hiszem, kezdem sejteni – így az asszony –, miért is van az, hogy Hannánk csakis katonatiszt férjet akar. Jó lenne tehát, ha tudakozódnánk, milyen ember ez a Ménesi Gábor? Nem kicsapongó-e, lump-e, aki minden este szilveszterestét csinál, azaz mindennap csak másnap jön haza. Ha jóravaló szolid ember ez a főhadnagy úr, akiből a jó erkölcsöt és a háziasságot még nem ölte ki a katonatiszti hivatás, akkor Isten nevében: történjék meg, amit a jó mennyei atya elhatározott.

– Fölösleges minden tudakozódás – mondta Waldemar úr meggyőződéssel. – Tudod, fiam, hogy engem, mint minden németet, minden elhatározásomban a legszigorúbb logikus gondolkozás vezet. Én készséggel elfogadom Ménesi Gábor főhadnagy urat úgy, ahogy eddig is. Egy katonatiszt, aki fizetéséből havonta hatvan-hetven koronát a takarékba rak, és legjobb barátja, bajtársa mellett sem vállal kezességet: akarsz-e még többet, édesem?

– Nagyszerű – kiáltott fel az asszony.

– Csak jöjjön mennél gyakrabban – folytatta Waldemar úr, és nagyon elégedetten simogatta jó másfélarasznyi hosszú szakállát. – Csak jöjjön mennél gyakrabban, és vasárnaphoz egy hétre hívjuk is meg ebédre a tiszt urat. Azt hiszem, hogy Hannánk is szívesen látja majd házunknál vendégül.

Ahogy a csónak az utolsó evezőcsapások után magától is partot ér, és utasai kiszállhatnak a pázsitra, hogy illatos virágokat szedjenek, úgy Ménesi Gábor főhadnagy úrnak és Hanna kisasszonynak sem kellett többet erőlködniük, hogy partot érjenek.

Úszott velük a csónak, a boldogság csónakja magától is, és három hónap múlva szerencsésen a házasság révébe értek, ahol aztán annyi virágot szakíthattak, amennyi csak jól esett.

– Mondjad csak, Gáborom – kérdezte a vasúti kocsiban a nászutazás első órájában Hanna kisasszony, azaz bocsánat, Ménesi Gáborné őnagysága –, hogyan tudtál te hónapról hónapra hatvan-hetven koronát a takarékba rakni? Én úgy tudom, hogy a főhadnagyi fizetésből nem igen telik arra, hogy betétkönyveket vásároljatok.

Ménesi főhadnagy nevetett.

– Hát a mi édes jó Tóni néninkről megfeledkeztél? – kérdezte válaszul a boldog férj. – Ő volt, aki hónapról hónapra hatvan-hetven koronát rendelkezésemre bocsátott, hogy az ő neve helyett a magaméra tegyem be a takarékba. Így állíthattam a magam pártjára a te szigorú elvű édesapádat, akit csakis ezzel a jámbor csalással nyerhettem meg magamnak. Látod, édesem – folytatta nevetve –, ilyen logikátlan sokszor a ti híres német alaposságotok. Elismerem szívesen, hogy a németek alapos emberek és logikusan gondolkodó fők, de sokszor bizony benneteket is hamis útra lehet vezetni.