Kuti Márton úr harmincnégy éves volt mikor 1866-ban megválasztották Székesfehérvár, Felsőváros plébánosának. Fiatal ember lévén nagy elszántsággal vetette bele magát a munkába. Szegény családba született a Tolna megyei Györkönyön, még a szabadságharc előtt. A gimnáziumot Székesfehérváron végezte éppen, amikor kitört a forradalom. Elég embernyi még nem volt arra, hogy huszárrá legyen , de annyira sem volt már gyermek, hogy otthon maradhasson így aztán beállt honvédnek. A sok fáradság és a bánat annyira megviselték, hogy belebetegedett. Így amikor az osztrákok kezeibe került, azok megakarván kímélni magukat a temetési költségektől inkább hazaküldték meghalni. Aztán úgy adódott, hogy addig-addig ápolgatták a szülei, akik már Velencére költöztek, hogy három év múlva a vizsgáit kitűnő eredményekkel tette le a gimnáziumban. Még ebben az évben a fehérvári "papnöveldébe" vétette fel magát. Egy évet Bécsben a Farmaneumban töltött, s azután betegsége miatt haza kellett jönnie. Utána egy évig Sztankovics Imre Tolna megyei főispánnál nevelősködött, ahol a francia, angol és olasz nyelveket tökéletesen megtanulta. De vágyai újra visszacsábították őt a félbehagyott papi pályára: Miért ? mert (mint ő maga írja) „igen sok hajlamot érzett a szegények és elhagyatottak védelmére, a nép felvilágosítása és erkölcseinek megszilárdítására!“
Ez a kis történet Mária-Magdolna
napján esett meg, amikor egy bűnös asszonyt szeretett volna megdorgálni nyilvánosan. Prédikált Mária-Magdolnáról, eme szent asszonynak a hibás életmódjáról és az azt követő
szép megtéréséről. Ennek alkalmával mindenféle jelzőkkel illette.
– Sokan vannak közületek is, akik
nem Isteni félelemből, hanem inkább időtöltés végett jönnek ide a templomba.
Nem tudom, hogy az én fehérnép hallgatóim közül akad-e egy is aki, mint
Mária-Magdolna igaz penitenciát tartana, vagy csak a legkisebb megbánást
mutatná vétkeinek?
Néma csend lett, a légy
zümmögése is hallatszott.
– Én ezt nem mindenkire értem,
hanem kiváltképpen és különösen egyről
beszélek, aki itt a gyülekezetben jelen van. Aki méltatlan arra, hogy becsületes asszonyok
között megjelenjen. Sok esztendője már annak, hogy ígéri gyóntató papjának,
hogy megváltozik és tisztességes életet kezd. – Mivel őt a vétkei meg nem
szégyenítik, így én kénytelen vagyok megpirongatni nyilvánosan.
A padsorokban nagy suttogás kezdődött
az asszonyok között.
– A szentírás azt mondja: ha felebarátod vétkezik,
intsd meg őt egyszer-kétszer, de harmadszor, ha magát meg nem javítja, mutasd
meg a gyülekezetnek. – Mivel ezen bűnös asszony oly sok atyai intésemnek nem
engedelmeskedett ezért kötelességem hozza magával, hogy itt az egész gyülekezet
előtt leleplezzem.
Döbbenet és félelem ült az asszonyok
arcára, hogy vajon kire gondolhatott a plébános, aki háromszor is belekezdett a
mondókájába.
– Igenis megcselekszem, most
mindjárt megnevezem… Nem, most mégsem…De bizony mégiscsak megnevezem, talán ez a hasznos gyalázat
megtéríti őt a vétkeiből.
Megállt és a bibliát a két
kezében fogva gondolkodott, hogy mitévő legyen.
– Mégsem nevezem meg, de meg kell, hogy ismerjétek! Nos, vigyázzatok mert az lészen, akire a szentírást rádobom.
Amikor a plébános felemelte a
kezét és úgy tett mintha a könyvet el akarná dobni az asszonyok mind lehajoltak
és eldugták a fejüket.
– Ó, micsoda idők! Ó, micsoda
erkölcsök! – Én azt gondoltam, hogy csak egy van, de látom, hogy számotok sok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése