Kínában régen úgy tartották,
hogy a selyemhernyó életciklusa az emberi életet, halált és újjászületést
jelképezi. Hatékony mikró ökológiai körforgást alakítottak ki. A falvak kis
tavaiban élő halakat a selyemhernyó hulladékával etették, és a tavakból kinyert
iszappal trágyázták az eperfákat, amelynek levelei a selyemhernyók táplálékául
szolgáltak.
A történet nem Kínáról és nem
a mikró ökológiai körforgásról, hanem a tradicionális magyar selyemkészítés
hatvanas évekbeli megújításáról szól.
Hogyan jut eszébe az embernek
egy ilyen történetet megírni?
Nos, a dolog nagyon egyszerű.
Az egyik barátunktól kaptunk két éve egy eperfahajtást, amit mifelénk csak
szederfának hívnak. Olyan méteres forma lehetett, amikor elültettem, és tavaly
már néhány szem édes lila szeder is termett rajta. Megmutatta magát, hogy mit
várhatunk tőle.
Aggódtam kicsit, hogy hogyan
bírja majd ezt a kavicsos sziklás talajt, de boldogulnak a gyökerei, mert
szépen erősödik a törzse. Erről a kis fáról, és valaha a nagyapámék udvarán
álló hatalmas szederfáról jutott eszembe ez a történet.
Hazánkban a
narancsültetvényekkel való próbálkozások nem váltak be, mert valahogy a mi
éghajlatunk nem igazán kedvez a déligyümölcsök termesztésének. Ezért kellett
találni valamit, aminek voltak hagyományai, és egykoron európai szintű sikereket
értünk el. Mi más lehetett ez, mint a selyemgyártás megújítása, amit anno
Széchenyi István, Kossuth Lajos, Wesselényi Miklós, Bezerédj István nevei
fémjeleztek.
Ezerkilencszázhatvanas évek
közepén jártunk, és magyarosan belevágtunk a selyemgyártás fellendítésébe.
Szederfák nélkül, merthogy azokat addigra szinte teljesen kiirtották az
országból.
Az iskolai tantervünket
viszont kiegészítették a selyemhernyó tenyésztés tudományával, amit biológia
órán ismertettek velünk, mint a jövő nagy selyemtermelő reménységeivel. A
belénk vetett bizalom komolyságát tanúsította az is, hogy ingyen kaptunk egy
papírzacskóban tíz darab selyemhernyó-gubót. A gubók úgy három centi hosszúak
és másfél centiméter átmérőjűek voltak úgy néztek ki, mint valami óriási fehér
cérnába csomagolt kapszulák. Kioktattak bennünket, hogy ha kikelnek a bábokból
a lepkék, akkor rengeteg petét fognak rakni, és a rengeteg petéből rengeteg
hernyó lesz. A sok hernyónak pedig szederfalevél kell, mert csak azt eszik meg.
Mással ne is próbálkozzunk, mert elpusztulnak. A mi utcánkban, de még a
környékünkön sem volt szederfa.
Hogy ki honnan szerez szederfa
levelet?— senkit nem érdekelt.
A tantervi előírásokat
teljesítették, és a kioktatásunk is megtörtént. Szóval így állt neki az ország
a selyemtermelés újraindításának.
Eltelt egy hét és a gubók még
mindig zacskóban voltak. Valami rendes helyet kellett kerítenünk nekik, ahol
otthonosan érezhetik magukat. Legalkalmasabbnak erre a célra egy régi szekrény
bizonyult, amit felcipeltünk a pincéből. Bátyámmal közös szobánk átrendezése
után a szekrénynek is találtunk helyet. Az öreg szekrény ajtaja már nem
záródott rendesen, így egy meggörbített szeggel zárhatóvá tettük. A szekrény
aljába elhelyeztük a gubókat. Eleinte naponta ellenőriztük az anyagi jólétünket
megalapozó tenyészetünket, aztán ezek az ellenőrzések egyre ritkábbá váltak.
Egy szép napon végül kibújtak a lepkék a gubóból. Kövér potrohú, nagy fehér
lepkék. Amikor kinyitottuk az ajtót rémülten repdestek a fénytől megzavarodottan. Néhányan meglógtak és
a szobai lámpa körül, kétségbeesetten cikáztak. Sikeresen összefogdostuk a
szökevényeket és szekrénybe zárva őket, vártuk a tenyészet gyarapodását. Múltak
a napok és a szekrény oldalai valamint a polcok tele lettek petékkel, lepkéink
pedig elpusztultak. Gyors számvetést készítettünk, és már gondolatban költöttük
is a több ezer selyemgubóért járó pénzt. Mivel sok minden nem történt az öreg
bútordarabban, ezért egy idő után feledésbe merült a selyemtermelésünk is. A
peték szépen átteleltek. Közben az iskolában kikerült a tananyagból a magyar
selyemnagyhatalom megújítása című fejezet. Ez eddig rendben is lett volna, csak
erről nem tájékoztatta senki azt a több ezer petét, amikben már ott fejlődött a
sok kis hernyó. Az ormótlan bútordarabot kerülgettük egész télen, és már meg is
feledkeztünk róla, hogy miért is van a szobában. Következő év májusában ide–oda
pakolgatás közben merült fel a gondolat, hogy a szekrényt lehetne valami másra
is használni. A peték már biztos elpusztultak, így egy nagyobb takarítással és
egy kis javítással használható állapotba lehetne hozni. Az ajtó kinyitása után
ért bennünket meglepetés, mert bent hemzsegtek a kicsi és szürke színű hernyók.
Az ajtót rémülten visszacsaptuk, aztán szép lassan ismét belestünk rajta, hogy
nem tévedés-e , amit láttunk. Így ismét előtérbe került a meggazdagodásunk. Már
nem is állunk olyan messze tőle, állapítottuk meg a bátyámmal. Célunk
megvalósításának mindent alárendeltünk. Így anyai nagyapámék szederfájának
néhány ágát lecsupaszítottuk. A látványnak az öreg nem nagyon örült, mert ő is
gyors számvetést végzett, hogy mennyivel kevesebb gyümölcs jut így a pálinkába.
Próbáltuk meggyőzni, hogy gyönyörű országunk selyemnagyhatalommá válása
érdekében az idei pálinkát fel kellene áldozni a selyemgyártás oltárán.
Már nem tudom, hogy az oltár
szótól, vagy a feláldozástól lett-e ideges a papa? Mindenesetre a barna
svájcisapkáját földhöz vágta és még bele is rúgott egy nagyot, aztán néhány
cifra szóval felvázolta, hogy ki , mit, és hogyan áldozzon fel... Majd leparancsolt bennünket a fáról. A leveleket
visszaragasztgatni már úgysem lehetett, így azokat egy zsákba összeszedtük és
vittük haza a leendő tenyészetünkbe. A levelek egy részét összetépdestük és
beraktuk a szekrény polcaira. A hernyóink napról napra növekedtek, a levél
pedig egyre fogyott. Reményünk sem volt utánpótlásra, mert a papa valami okból
kifolyólag teljes mértékben elzárkózott a hernyók élelmezésének biztosítása
elől. Úgyhogy drukkoltunk, nehogy éhen pusztuljanak, amíg be nem gubózódnak,
hogy aztán eladhassuk őket. Az utolsó adag falevelünket is felzabálták, és már
négycentis, szinte ujjnyi vastag hernyók mászkáltak a szekrényben. Ezt anyánk
meg ne lássa, mert szekrényestől kidobnak bennünket. A hernyóink szépen
elnyugodtak és elkezdték bebábozni magukat. Ezzel le volt róluk a gond, most
már csak ki kell várni, amíg eladható állapotba kerülnek.
Sajnos közbejött a szünidő.
Nyáridőben többnyire Agárdon
voltunk apai nagyanyánkkal, vagy a szüleinkkel, így aztán a gazdagodásunknál
fontosabb volt a pecázgatás, a fürdés és a szomszéd kölykökkel való
zsiványkodás. A mama szokás szerint hetente hazament , kiszellőztetett és
összeszedte az ajtó nyílásán bedobált postai küldeményeket.
A szekrényben lévő
tenyészetről megfeledkezvén, a gubókból időközben kikeltek a lepkék, és a
természet rendje szerint, ismét petéket kezdtek rakni.
A vagyonunk innentől kezdve
gyakorlatilag szárnyra kelt, és semmivé foszlott. A mama egy darabig kíváncsian
hallgatta, hogy honnan jönnek a furcsa hangok, míg végül kinyitotta a
szekrényünk ajtaját. Szerencsére már átélt két világháborút, így kevés dolog
volt az életben, amitől megijedt volna. Konyhából gyorsan előkerítette
gumilapos légycsapóját, és nekiállt, a szerinte gigantikus méretű molylepkék
kiirtásának. Az ablakot szélesre tárva a lepkék egy részét kihessegette, a
maradékot pedig légycsapóval a szoba falain likvidálta. Mama vérengzését
követően egy tenyérnyi hely sem maradt a falakon, ahol ne lett volna egy-egy
lepkehulla. Ennek az lett a következménye, hogy újra kellett festetni a
szobánkat. Mama a délutáni vonattal ért vissza Agárdra, holtfáradtan a
lepkegyilkolástól.
Leroskadt egy székre, és
anyánknak rögtön javasolta, hogy nézessen meg bennünket pszichológussal, mert
az nem normális dolog, hogy serdülő gyerekek molylepkéket tenyésztenek
ruhásszekrényben.
Anyánknál elég nehezen
magyaráztuk ki ezt a dolgot, hogy tulajdonképpen mi csak önállóságra, anyagi
függetlenségre való törekvés áldozatai vagyunk, akiket amúgy államilag és
tantervileg is helytelen irányba befolyásoltak.
Ezek után jólétünkbe vetett
hitünk, ugyanúgy elszállt, mint az a gondolat, hogy kis hazánk
selyemnagyhatalom lesz ismét…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése