Kék spirálfüzet Kellemes idő
volt, a fehér bárányfelhők lustán nyújtózkodtak a kék égen. A szél kissé feltámadt.
Huszonnégy fokot mutatott a hőmérő. Szeretem ezeket a napokat. Gondoltam,
elmegyek Agárdra a szüleimhez. Két hete nem láttam őket. A tópart elcsendesedik
szeptember közepére. Ilyenkor meg kora tavasszal szeretek idejárni. Nincs
tömeg, csak hozzám hasonló, fotózgató, csendre és nyugalomra vágyó tekergők meg
néhány békésen úszkáló hattyú. A víz habot vetve csapódik a parti sziklákhoz.
Játszom vele. Hátrébb lépek egyet, hogy rám ne fröccsenjen. A néptelen zöld
parton fenyőfák ritka sora, engedve az északi szél nyomásának, kissé megdőlve
várják a telet. A fenyőtűkön lévő apró gyantacseppek illata néha belopózik az
orromba. A pár napja levágott fű, valamint a tó hal- és nádszagú levegője
elnyomja a fenyők illatát. A partról belátok az utcába, és már látom a házat
is. Lassan sétálok. Az ajtó kicsit nyikorogva nyílik, de nem is tűnik fel. Ez
valahogy hozzátartozik a házhoz. Ha nem nyikorogna, akkor nem is érezné magát
otthon az ember. Apám mindig tesz-vesz valamit a ház körül. Szerencsére nincs
hozzá nagy telek, így aztán akaratlanul is csak annyit tud dolgozni rajta, amit
még elbír. Délután általában a ház mögötti kis füves területen, a műanyag
kerti asztalnál pihennek. Ezért mindjárt oda[1]indultam, de az épület hátsó sarkánál
megálltam, mert az asztalnál lévő székek üresen árválkodtak. A háttámlás
hintaszékben ült valaki, és lassan billegett. A magas támlától senkit nem
láttam, csak a szék felett lebegő fehér dohányfüstöt, amibe bele-belekapott a
szél. Talán vendég lehet náluk? Ők nem dohányoznak. Halkan visszafordultam.
Akkor csak a konyhában lehetnek, vagy valamilyen sorozatot néznek a televízióban.
A konyhában anyám fogadott.
– De jó, hogy jöttél! Éhes vagy, kisfiam?
Nem tudom, ez máshol is így
van? Nekem menekülnöm kell anyám elől, mert mindenáron meg akar etetni, ha
kell, ha nem. Nem tudok szabadulni tőle addig, amíg valamit nem eszem. A
probléma áthidalására van több módszerem is. Nálunk a minimális elvárás: egy
alma vagy egy szelet zsíros kenyér elfogyasztása. Ez a szabadulás kulcsa.
– Köszöntél már öreganyádnak? – jött a
következő kérdés.
Így az előző kérdésre adandó
választ szerencsésen elsumákoltam.
– Nem! – feleltem kérdő szemekkel nézve
anyámra.
– Nem találkoztam vele. Hol van?
– Kint van a ház mögött.
– Ott voltam már, de a mama nincs ott. Valaki
van a hintaszékben, de nem akartam odamenni és megzavarni a hintázásban meg a
dohányzásban.
– Nincs ott más, csak a mama –
mondta anyám határozottan.
– Az nem létezik! A mama soha nem
cigarettázott.
– Akkor most cigarettázik, és
kész! – válaszolt ingerülten.
Hátra mentem a ház mögé, még
mindig ott lebegett a füst a hintaszék felett.
– Szia, mama! – köszöntem
anyai öreganyámra. – Jól nézel ki!
Pár éve még bronzvörösen
tündöklő haja már inkább fehér színűre váltott, de még csillogott varkocsba
font hajkoronája. Zavarba jött, mint egy kamaszgyerek, mint akit meglepnek
valamilyen csínytevés közben. Olyan erővel gyűrte a félig elszívott, parázsló
cigarettát a kis műanyag széken lévő hamutartóba, hogy a szék lába
beleremegett.
– És mióta? – intettem kérdőn
a fejemmel a hamutartó irányába.
– Néhány hete.
– Kell ez neked?
– Nem! De megnyugtat, és
legalább nem gondolok a hasamban lévő és egyre növekvő daganatra.
– Már mindent meggyógyítanak!
Miért nem fekszel be a kórházba?
– Öreg vagyok már, és az orvos
azt mondta, a szívem amúgy sem bírná a műtétet. Akkor meg minek? Ez ugyan nem
segít – mutatott a cigaretta dobozára –, de már nem is árt. Rászoktam, de nem
szívok sokat, hetente úgy két-három dobozzal.
– Mi az a kék spirálfüzet? –
kérdeztem tőle, mert annyira szokatlan volt az ő kezeiben. Gyerekként csak
fakanalat, kerti szerszámot, vödröt, vesszőseprűt láttam nála.
– Verseket írok – mondta,
miközben előrehajolt, és a háta mögül elővette az újságot. Beküldtem nekik három-négy verset, és most hétvégente
egy-egy megjelenik. Írtak levelet is, hogy nagyon jókat írok – mutatta büszkén
a hírlapot. – Képzeld, küldenek mindegyik vers után százötven forintot. De nem
a pénz miatt írok, hanem csak úgy, magamnak. Mit csináljak ott a panelban
egyedül? Mióta elment a papa, nem találom a helyemet. Eljárkáltam a
nyugdíjasklubba. Voltunk busszal a komáromi meg a zalakarosi fürdőben, de
meguntam azt a sok nyavalygó öreget, inkább írogatok, meg kijövök ide
anyádékhoz. Jó levegőn vagyok, és cigizek – mosolygott kajánul. – Na, nyújtsd a
kezed! Ebbe a hintaszékbe még csak-csak beleülök. De kiszállni belőle? Egyedül
már nem megy.
Nyújtottam a kezem, és
kisegítettem a székből. Ott állt velem szemben. Még fogtuk egymás kezét. Sudár
termete megtört az élet sodrásában és vad viharok forgatagában, de még így is
olyan magas volt, mint én. Szikár testének nagyra nőtt árnyéka nyújtózott egyet
a zöld pázsiton.
– Kísérjél be! Gyere! – mondta. A hóna alá
csapta a kék spirálfüzetet meg az újságot, majd belém karolt. Kicsit billegve,
mint a matrózok a szárazföldön, elindult a keskeny betonjárdán.
– Mama, nekem bevallhatod.
Iszol is?
– Bolond vagy te, mindjárt
kapsz egy pofont – nézett szigorúan azokkal a tengerkék szemeivel.
– A forgóim is elkoptak, de
már így marad minden, amíg elindulok a papa után.
– Ugyan már, Mama!
– Nem, nem, már kész a leltár,
itt van a füzetben, már várom a napot… Isten elé állni, és a papát megtalálni,
csak ez van hátra. Harmincöt éve már, hogy Isten elé állhatott…
A kapu hangtalanul csukódott mögötte. A kerti
köveken azóta is a lábnyomait keresem. Most már nagyon távol jár, és vissza
többé nem talál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése