Nehrer György: Vándorúton

 

Ült egy padon a szürke vászonnadrágjában és a fehér ingében, mint egy viaszfigura a rekkenő hőségben. A Nap, éppen a padra sütött. Az állomás peronján mindenki árnyékot keresve várta a vonatot. Manish megigazította a fején lévő szalmakalapot és visszamerevedett a percekkel ezelőtti pózba. Nem valódi neve a Manish, a mesterétől kapta. Az elme istenének a nevét viselni nem mindenkinek adatik meg. Illetve Indiában bárkinek, de ő, ezt kiérdemelte. Sok évet töltött tanulással az öreg jógi társaságában. Mielőtt a mester az útjára bocsátotta, órákig ültek szótlanul egymással szemben.

–Nincs jóság gonoszság nélkül és gonoszság jóság nélkül, ezt jegyezd meg jól.  mondta az öreg jógi. Szeretni, és nem gyűlölni kell. A víz a természetben állandó körforgásban van, befutja köreit majd mindig visszatér önmagához. Ugyan így fordulnak a szeretet és harag kimenő hullámai az eredetükhöz vissza. Ezért soha ne haragudj mert visszatér az, és belénk torkollik, ugyanígy a szeretet hullámai is újra bennünk fejezik be körforgásukat. Vívjad meg a harcaidat, küzdjed le a félelmeidet, és éljed meg az örömeidet. Ne feledd a tanultakat! A szemeid nem látnak, csak alárendelt eszközök. Önmagukban semmit nem érnek. Láthatsz képet, láthatsz fényt, de ha nincs összekötve a gondolattal, akkor mit sem ér. Az autók düböröghetnek az utakon, semmit nem hallasz, mert a füleid csak eszközök, amiket az agyad és a gondolataid vezérelnek. Tudatunkban a múlt, a jelen, és a jövő egy nyitott könyv, amiben olvashatsz. Ezt az olvasást te kiválóan elsajátítottad, most menj utadra Manish. Ha eljön az ideje, majd találkozunk.

Amikor még János volt, és az apja naponta részegen verte őt és az anyját, akkor egymást átölelve, minél kisebbre összegömbölyödve ültek a konyha hideg kövén, és már sírás nélkül állták a rúgásokat. Teltek az évek és szikár izmos fiatalemberré cseperedett. A tűzifát hasogatta az udvaron egy hatalmas tuskón, és számtalanszor megfordult a fejében, hogy azt a fejszét az apjába csapja. De mindig visszatartotta valami ettől. Aztán egy szép napon, amikor megint részegen jött haza és köszönés helyett arcul ütötte az anyját, akkor valami elpattant benne. Ököllel az apja arcába csapott, amekkorát csak tudott. Kiömlő vére a konyha kővére folyt. Megszédült, és beleült a bakancsával széttaposott vértócsába. János egy konyharuhát dobott felé. Aztán otthagyta a kövön ülve. Bement a szobájába, és előkereste a bőrből készült kis hátizsákját. Ausztriában vásárolta, abból a pénzből, amit szőlőmunkásként egy nyári szünetben keresett. Bárhová ment, mindig elégnek bizonyult ez a hátizsák, rövidebb és hosszabb utakon egyaránt jól szolgálat. Most hosszú útra készülődött. Az anyját átölelte, és magához szorította.

–Vigyázz magadra! Nem tudom mikor látjuk egymást legközelebb.

–Hová mész kisfiam?

–Nem tudom. Innen el, jó messzire. Ha maradok, akkor megölöm.

Aztán Indiában kötött ki hónapokkal később. Nem tartotta az otthoniakkal a kapcsolatot. Néhány év múltával az egyik barátjának írt egy rövidke levelet. Nem is
értette, hogy miért? Igazából senkire nem volt kíváncsi és mindenkit törölni szeretett volna az emlékeiből. A levélre gyorsan jött a válasz. Az anyja leesett a lépcsőn és halálra zúzta magát. Három hete temették. Az apja részegen ment a temetésre is… Próbálta felidézni maga előtt az anyja és az apja arcát. Az anyjáét tisztán látta, és azt is, hogyan taszítja le a lépcsőn az apja. Aztán próbálta az apja arcát is maga elé idézni. De rájött, hogy nem nézhet a lélek mélységeibe, amíg a felszín mozog. A folyton mozgó víztükör mélyére nem láthat csak akkor, ha a víz tiszta és a hullámok is elcsitultak. Érezte, hogy a tó fenekén lévő tamasz sötétségében, ahol a durva lelkű és idióta emberek találkoznak más gondolatnak már nem marad hely. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy hazamegy és végez az apjával…

A mestere szólította, aki mindent értett és tudott, anélkül, hogy a leveleit olvasta volna.

–Manish, amint a hullámok elcsitulnak s a tó felszíne sima lesz, az Annapurna csúcsait is láthatjuk. Így van ez valahogy a lélekkel is. Ha nyugalomban van, megismerhetjük igazi természetünket, semmivel sem téveszthetjük többé össze magunkat és megőrizhetjük a saját énünket.

Közel tíz esztendőt töltött a mesterével és tanult megszállottan. Most, hogy útjára bocsátotta, egy pillanatra megfordult a fejében, mintha hiányozna neki az öreg jógi. Ez csak néhány pillanatig tartott, és már ott is volt vele a gondolataiban, elhessegetve minden kételyét.

Ült a padon és a forró szél az ingébe kapott, néha púposra fújta a mellkasán, mint a vitorlavásznat, majd megnyugodva odébb állt. Várta a vonatot, ami elviszi Ausztriába Lajtaszentgyörgyre, ahol kamaszkora nyarait szőlőmunkásként töltötte. Sok év eltelt azóta, és ő semmit nem tud a családról, akiknél akkoriban dolgozott. Mindegy, odamegy és megkeresi őket. A Hauptstraßen laktak. Ha még áll az öreg ház, akkor biztos megismeri. Munkáért cserébe szállást, élelemet, meg némi pénzt csak adnak. Kevéssel is beéri, hiszen az öreg mesternél sem vetette fel a pénz. Néha, az élelem is szűkös volt. Munka meg annál több.

Ült a vonat lépcsőjén, ahogy Indiában szokta, de most kényelmesen, mert itt nem lógnak fürtökben az emberek a vonaton. Itt még a peronon sem áll senki. Jól érezte magát, mert a mozdony nem füstölt, és nyugodtan nézhette a száguldó tájat, s nem kellett hunyorogni a füstből kiszabadult parázs miatt sem.

–Bahntickets bitte!

Szakította félbe a nézelődését a kalauz, majd szigorúan beparancsolta a lépcsőről. Hangosan becsapta az ajtót, és egy kilincsszerű kulccsal lezárta. Aztán Kismartonban egy másik vagonon keresztül tudott csak leszállni a vonatról. Az állomás szinte semmit nem változott. Innen gyalog kell menni. Talán három kilométer Lajtaszentgyörgy, ami Indiai léptékkel mérve csak annyi, mintha a szomszéd házba ugrana át tojásért.  Nem kellett sokat keresgélnie a házat, ahol Hans lakott a családjával. Nem ismerték meg. De hogyan ismernének fel egy kamaszgyereket tizenöt év után? Aztán elmondta Hansnak, hogy több nyáron át náluk dolgozott. A helybéli munkásasszonyokat is jól ismerte név szerint is. Hans felesége is nagyon elégedett volt a munkájával. De őt hiába kereste, mert néhány éve meghalt. Hans is megöregedett. A gyerekei pedig beköltöztek a városba. Az unokájával élt a nagy házban, aki talán tizenhat éves lehetett. Végül megállapodtak a szállásban, kosztban, és a pénzben is. Régen is jó sora volt, amikor itt dolgozott. Bár, akkoriban a Mária néni odafigyelt rá, és étkezéskor repetákat is kapott, és ha nem kellett már neki több étel, akkor is kapott. Mindig kigömbölyödve ment haza, és némi pénzzel, amit többnyire az anyjának adott. Most is szépen teltek a nyári napok. A szőlőben ilyenkor is van munka. A hajtások válogatása, ritkítása. És ha éppen nincs munka, akkor ott a gyümölcsös, amit permetezni kell, és a fákat is muszáj gondozni. Teltek a napok és János jól érezte magát ebben a nyugodt környezetben. Néha besétált a városba és vásárolt magának ezt-azt. Ő, itt és most nem Manish, hanem János volt, aki dolgozik a szőlőben és a gyümölcsösben. Esténként a szerény bútorzatú szobájában az ágya mellett lévő szőnyegen ülve meditált. Egyik este furcsa gondolatok cikáztak a fejében és vacsora után behívta magához Hanst.

–Holnap ne engedd el az unokádat a barátaival, akárhogy is könyörög, vagy veszekszik veled.

Furcsán nézett rá az öreg. A tekintete mintha azt sugározta volna, hogy mi közöd neked az én családomhoz? Nem szólt semmit, hanem sarkon-fordult és kiment a szobából.
Másnap, aztán nagy kiabálás és veszekedés volt, amikor megérkeztek a barátok Johanhoz, az unokához. Dudálással és ordító zenével állt meg az autó a ház előtt. Hans határozott volt, és ellentmondást nem tűrő hangon rendreutasította Johant és a barátait is.

–Johan, ott a tűzhelyen a forró víz, az állatoknak enni kell adni! Tessék azzal foglalkozni, és nem a bulizással. – Hétvégén neked kell ellátni a jószágokat mert szabadságra mennek az emberek.

A barátok erre nagy kelletlenül távoztak, Johan pedig duzzogva csapkodta az ajtókat. Már vörösen izzott a nap, mielőtt a Lajta menti dobokból készült vánkosára hajtaná a fejét. Aztán hatalmas, és fájdalmas ordításra futottak össze a házban lévők. Johan kezében megcsúszott a fazék füle és magára öntötte a forróvizet. Lábszárát hólyagok borították. Hans azonnal hívta a mentőket és az unokájával bement a kórházba. Későre járt az idő mire hazaért. Az első dolga az volt, hogy szinte feltépte János szobájának az ajtaját, és ordítva közeledett felé. Kezét ütésre emelve, egyre közelebb lépett hozzá.

–Te mondtad, hogy ne engedjem el! – tajtékzott dühében az öreg. – Mit csináltál te szerencsétlen? Hetekig kell ápolni, mire rendbejön a lába. Ment volna inkább mulatni a barátaival.

János nem szólt egy szót sem, aztán Hans is lecsendesedett, de az ajtót hangosan csapta be. Másnap reggel szótlanul ültek az asztalhoz és kerülték a másik tekintetét. Így telt a délelőtt.  Aztán János, délután bepakolta a kevéske holmiját a hátizsákjába

és elindult kifelé. Hans jött vele szemben az udvaron.

–Te meg hová mész?  

–Dolgom van, Hans.

–Nem mehetsz el!  Az Isten áldjon meg, hogy nem engedtem el a gyereket tegnap a barátaival. Az éjjel egy fának csapódtak az autójukkal, és mindhárman meghaltak.

–Sajnálom Hans, csak ennyit tehettem a gyerekért. Isten veled, és jobbulást kívánok neki.