Nehrer György: Kalandvágyók

 

 

Gyerekként még nem nagyon jutnak eszébe az emberfiának olyan gondolatok, hogy feladja az álmait.  Mi az álmainkat és az ábrándjainkat a lehető legrövidebb idő alatt megvalósítottuk, anélkül, hogy azon túlsokat morfondíroztunk volna. Az álmok megvalósítására a legalkalmasabb idő a nyári iskolai szünet. Akkor az összes zsivány kölyök ráér, és a nem zsiványok is, de azok nem számítottak sosem. Ők szófogadó kisfiúk voltak, akik ülve pisiltek a vécén, mint a lányok, és az anyukájuk gumit varrt a klottgatyájuk szárába, nehogy véletlenül kikandikáljon valami a gatyaszárán. Ők a történet szempontjából nem fontosak. Illetve csak annyiban, hogy az álmaink megvalósításában nem vettek részt, viszont a lehető leggyorsabban kikotyogták a terveinket  a felnőtteknek. Mi, kalandvágyók az életről viszont úgy gondolkodtunk, hogy könnyebb bocsánatot kérni utána, mint engedélyt előtte. Azon az állásponton voltunk mindig, hogy  „Ember küzdj, és bízva bízzál!” De ha nem megy, legalább bennünket hagyjál békén!

   Reggeli után szokás szerint összeverődtünk a szőnyegporolónál, úgy nyolcan tízen, és eldöntöttük, hogy elmegyünk Pákozdra a Bella-tóhoz.  Találtunk egy régi térképet, és kiszámoltuk, hogy hány kilométerre lehet a Lenin úttól az úti célunk. Túl sokat nem tévedtünk. Nagyjából tizenöt kilométerre saccoltuk.  Néhány óra oda, és néhány vissza: délutánra itthon is vagyunk. Sárpentelére  gyakran kimentünk gyalog, róka meg borz-lesre. De, ez már nem volt túl izgalmas elfoglaltság. Bella-tóban fürödni is lehet, ez volt a döntő érv. A végén csak négyen indultunk útnak. A Sanyi, a Feri, a Miki, meg én. Egy szatyorba  tettünk konyhakést, négy csúzlit, egy maréknyi gömbölyű kavicsot, térképet, gyufát, és néhány szál Fecske, Munkás és Kossuth cigarettát. A cigarettát azt  otthonról, apáink készletéből gyűjtöttük be. Ne kerülgessük a forró kását,–  elcsórtuk. Tizenkét évesen mi mást tehet az ember. Élelmet és vizet nem pakoltunk, hiszen nem készültünk hosszabb távollétre. Vizet találunk útközben, hiszen minden utcasarkon volt egy nyomós kút így biztos, hogy nem halunk szomjan. Nekiindultunk nagy lendülettel  a Béketér felé, majd végig a Mártírok útján  a vasút mellett,  aztán az  Adonyi úton, a Rác-hegynek fordultunk. A hatvanas évek  derekán, itt még csak keskeny, szőlőhegyi földes, jobb esetben murvás utak voltak. A rác-hegyi bánya már nem üzemelt, talán csak murvát vittek innen, de követ már nem fejtettek. Szőlők, és gyümölcsösök ölelték a dombot, néhány kicsi présházzal. Azok is távol egymástól. Csak a nádtetők szürke sziluettjei látszottak a présházak mellé ültetett hatalmas diófák  árnyas lombjai alól. Aztán Sanyinak eszébe jutott, ha már erre járunk akkor nézzünk be a bányába. Keresztül vágtunk a szőlőkön, mert akkoriban kerítések nem nagyon voltak, csak néhány nagyobb karóval jelezték a gazdák a telekhatárokat. Akkor, már érett szőlőfürtöket is találtunk szép számban, amikből azért dézsmáltunk, nem sokat  csak ami belénk fért. Na, meg-aztán a vándoroknak kellett némi útravaló a szatyorba  szilvából , és az édes fürtökből is.   Az éber gazda, talán a csámcsogásunkra, talán az ágak mozgására felfigyelve,  a  hosszú szíjú ostorával, amivel a seregélyeket ijesztgette, most minket vett célba. Korához képest nagyon fürgén, és nagyon pontosan csapkodta a lábainkat.  Én ezzel úgy voltam mindig:  ha én félek, az óvatosság, de ha más fél, az gyávaság. Én ezért  óvatosságból inkább futásnak eredtem. A többieket az öreg, még egy darabig körbe-körbe  terelgette az ostorát hangosan csattogtatva. Aztán elunhatta, mert hamarosan ők is megérkeztek nagy lihegések közepette a bánya bejáratához. Valahogy ez, az „átvágunk a szőlőkön”, kicsit gyorsabbra sikerült, mint ahogy terveztük.

    A bánya alján, akkor is, mint ahogy mostanság is, megáll a víz kicsi tavat képezve.  Térdig belementünk, hogy a lábunk szárán lévő vörös  hurkáinkat hűsítsük. A nagy ijedtségre  aztán előkerültek a cigaretták és a gyufa. Kerestünk egy lapos sziklát, aminek a tetejére kipakoltuk a zsákmányunkat. Mint a nagyok, haditanácsot tartottunk, miközben gyakoroltuk a füstnek orrlyukon keresztüli kifújását, meg a karika pöfékelést. Ezek, olyan menő dolgok voltak. Ez már valami volt, nem úgy, mint a jófiúknak az  ülve-pisilés. Aztán megvitattuk az öreggel történt csatavesztésünk okait is, melynek lényeges eleme az volt: hogy megsajnáltuk az öreget, és inkább hagytuk magunkat megfutamítani, minthogy elővegyük a csúzlikat, amivel az öreg felett biztos győzelmet arathattunk volna. A törzsi tanácskozásunkat egy-egy utolsó füstkarikával fejeztük be, majd folytattuk  az utunkat. Buda felé poroszkáltunk az aszfaltos út füves padkáján. Aztán ahol az út kettévált, ott elfordultunk.  A harcedzett csapatunk úgy döntött, hogy letérünk az útról és inkább, hegyen-mezőn keresztülvágva keressük meg a Bella tavat.  Az első nagy akadályunk a csúcsos hegy volt, ami inkább csak egy jó nagy domb. Ki is kerülhettük volna, de abban meg nincs semmi kihívás. Úgyhogy nekivágtunk megmászni a meredek falú murvás, sziklás dombot, amin a fű is csak elég gyéren nőtt. Nem volt ott még annak idején sem az Aranybulla emlékmű, sem a T-34-es szovjet tank.  Csak egy nagy kopár domb, amin tavasszal meg ősszel, a gyakoribb esőzések hatására kizöldült a fű.  Az iskolában tanultunk már róla, hogy állítólag ennek a dombnak a tetején hirdette ki II. András magyar király az aranybullát 1222-ben. Ezt mi el is képzeltük felfelé mászva, többnyire négykézláb, mert ott, sem gyalogút, sem kocsiút  nem volt. Szegény II. András is így mászhatott, mint ahogy mi, szájában a tekercsbe gömbölyített aranybullával, miközben  szolgák hada a seggénél tolta kézzel és vállal. Ezen aztán jókat vigyorogtunk, persze  mindez ok volt a pihenésre is.  A dombtetőről  körbe nézve alattunk volt a város.  Balra a Könnyűfémmű szürke épületei, távolban  a Prohászka templom hatalmas kupolája!  Szőlőlugasok  zöld tengere, és az apró présházak felett  szépen kirajzolódtak a belváros templomtornyai is.

– Onnan jöttünk mutogattuk egymásnak!  

A dombtetőn kajla szél fújdogált, bár a nap, már hétágra sütött. A velencei-tó zöldülő nádasai felett remegett a meleg levegő. Kisfalud kastélyának bástyatornyai egész közelinek látszottak már, de a tó feletti  meleg levegőtől úgy nézett ki, mintha gyűrött celofánon keresztül néztük volna  a tájat. A dombról leereszkedve a kastélynak vettük az irányt.  A hányattatott  sorsú  Simay-Holczer kastély, akkoriban a termelőszövetkezet irodájaként működött.  Aztán ahogy a szövetkezet bővült,  az épület szomszédságába sertéstelep épült.  A  jobb sorsra érdemes kastély, mára ablaktalan épületének egykori báltermét, könyvtárát és szobáit trágyaszag járja át. Pusztulófélben lévő,  eladhatatlan rommá silányult.  Elhagyva a kastélyt és Kisfaludot, úti célunk  utolsó állomása, Pákozd felé  baktattunk a kocsiút mentén. Unalmas séta következett. Az unalom nem jó tanácsadó, így aztán ismét rágyújtottunk, és közben a szatyorban lévő zsákmányunkból csemegéztünk. Sanyi, talán kicsit többet, mert hamarosan furcsán szedte a lábait, és gyakran tekintgetett az útnak hol a jobb, hol a bal oldalára, valamilyen bokros területet keresve szemeivel, ahová nyugodtan leguggolhatna. Nem volt ezen a részen, csak egy alacsony árok, ami azért mégsem túl nagy fedezék, még egy tizenkét éves gyereknek sem. Más lehetősége nem lévén, maradt az árok. Kicsit távolabb mentünk, hogy ne zavarjuk a görcsökkel tarkított meghitt magányában.  Aztán Sanyi kétségbeesett kiabálására lettünk figyelmesek.

   – Van a szatyorban papír?

   – Nincs! – kiáltottuk kórusban, hangosan röhögve.

   – Akkor tépjétek széjjel a szatyrot!

   – Szó sem lehet róla, ez öreganyám bevásárló szatyra!

Az út túloldalán lévő lapulevelekből egy csokornyit levágtunk egy nagy késsel. Ez eddig rendben is volt, de sorsot kellett húzni a gyufaszálakkal, hogy ki viszi oda a Sanyinak, aki már kétségbeesetten sürgetett bennünket, hogy rászárad a matéria a fenekére, ha nem sietünk. Végül én húztam a legrövidebbet. Odaballagtam a még mindig guggoló Sanyihoz.  A látvány, ami felett Sanyi kuporgott, nos, azt a mennyiséget két tehén is megirigyelte volna. De a bűz, ami az árokból jött, az még a látványt is felülmúlta.

   – Mit esztek ti otthon? – csirkebelet? Az biztos, hogy a szilvától meg a szőlőtől, egy normális emberből nem jön ki ilyen!

Orromat befogva, Sanyi kinyújtott kezébe adtam a lapuleveleket amibe, nem mondom, hogy nem szándékosan, valahogy belekerült egy kevéske csalánlevél is a vékonyka szárával együtt. Visszaszaladtam a többiekhez, akik már könnyezve fetrengtek a nevetéstől. Vártuk a csalánlevél hatását. Úgy látszott, hogy a Sanyi valami miatt immunis  a csalánra, vagy az is lehet, hogy a csalán elhervadt az árokban terjengő mérges gázoktól. Mindenesetre a Sanyi már elindult felénk, de a járása felettébb furcsa volt. Mint, aki a focipályán éppen ollózó cseleket akarna bemutatni. Hol lassabban, hol gyorsabban váltogatta a lábait.

   – Milyen  jó higanymozgásod van Sanyi!  – dicsérgettük kórusban.

   – Valamibe beleültem.– mondta.

   – Majd a Bella-tóban lemosod.

Három kilométernyi gyaloglás után megérkeztünk úti célunkhoz, a Bella tóhoz. Ott már nagy zsivaj fogadott bennünket, mert a tó,  az inkább egy falusi strand  volt kőfallal körbe véve. Az egyik végén a hideg vízű Bella-patak folyt bele  a másik vége magas kőfallal és egy zsilippel volt leválasztva, meg  egy kis túlfolyóval. Így aztán a patak vizét felhasználva alakították ki ezt a nagyjából százméteres mesterséges tavat az erdő szélén, árnyasfák tövében.  Furcsa idegen hangok ütötték meg a fülünket. Amint közelebb értünk és a zsivaj, már kivehető beszéddé formálódott...

   – Ezek ruszkik állapítottuk meg egyöntetűen.

Amint a tó partjára értünk és már láttuk, hogy  szovjet katonák vannak a vízben.  Valahol a tó feletti hegyen állomásoztak egy elkerített laktanyafélében. Botokból kapukat csináltak maguknak  és vízilabdáztak. Gondoltuk , hogy mi is lemoshatnánk az út porát magunkról. Hamarjában gatyára vetkőztünk. A víz az csábítóan tiszta volt, mert a patak bőven ontotta a medencébe, ami aztán a túloldalon szépen elfolyt a kis csövön a zsilip felé. Távol a katonáktól, gyorsan belegázoltunk a vízbe, előbb csak térdig, aztán meg is álltunk gyorsan. A víz, az zsibbasztóan hideg volt. Hidegebb, mint a Fehérvári strand. Pedig az, talán Közép-Európa leghidegebb strandja. Hozzá voltunk szokva, de ez, most túltett rajta. Lassan próbálkoztunk az alámerüléssel, amikor nagy kiabálásra lettünk figyelmesek.

   – выходить !

   – выходить !

Tanultunk már oroszt és azért annyit megértettünk, hogy éppen kizavarnak bennünket, az amúgy sem nagyon meleg vízből.  Nagy duzzogva kimentünk. Miki ötletelt egy darabig, hogy hogyan lehetne legyőznünk a szovjet hadsereget? Van négy csúzlink  így két lövés jut mindenkire és már le is győztük őket. Az ötletet elvetettük, mert  Sanyinak sokkal jobb jutott eszébe.

– Biológiai hadművelet! Napalmunk nincs, de nekem megint görcsöl a hasam.

Így aztán feljebb mentünk a patak partján, ahol már bokros, erdős területen csörgedezett a Bella. Sorba álltunk a vízparton, majd meleg, és sárgás színű folyadékot eregettük a vízbe, aztán a Sanyi a lába közé kapta a keskeny kis patakot letolt gatyában.

Mi, közben elindultunk  felfelé, mert úgy döntöttünk, hogy hazafelé nem az úton megyünk, hanem hegyen és mezőkön keresztül toronyiránt. Futva utolért bennünket a Sanyi.

– Na, ha ez odaér hozzájuk akkor ettől egy hétig harcképtelenek lesznek, az biztos – mondta vigyorogva. Nézegettük a térképet, hogy merre is kellene menni toronyiránt? Csakhogy, az erdőben nincs torony és út sem, illetve út az volt, de  nem jó irányba vitt. Hol jobbra, hol balra mentünk, de hogy nem hazafelé az biztos, mert amire kikeveredtünk az erdőből már erősen szürkült az ég és néhány halvány csillag is látszott a magasban. A  holdnak a karimája is, de ő még szégyenlősen  egy felhőcske mögé bújva várta az estét. A hegyoldalon lefelé menet láttunk a mezőn egy birkanyájat, amit éppen  hazafelé terelgettek. A kutya észrevett bennünket és éles hangon csaholva, felénk szaladt. Aztán a gazdája visszahívta, és  megvárta  amíg odaérünk.

   –Ti meg hová mentek? – érdeklődött a juhász.

  – Mi, Fehérvárra, de eltévedtünk. Merre van a Pákozd és Kisfalud közötti út?

  – Arra, mutatott a kezével balra. Úgy, öt kilométerre innen. Ha igyekeztek, akkor sötétedésig odaértek. A lőtér mellett fogtok kiérni a köves útra. 

  – Köszönjük! Onnan, már ismerjük a járást hazáig.

Majdnem futva, néha megpihenve, de sötétedésre kiértünk az útra. Fáradtak és csapzottak voltunk, Sanyi még éhes is, mi csak szomjasok.

  – Sanyi  szólj anyádnak, hogy vigyen el orvoshoz! – Nem vagy te gilisztás?

  – Hülyék vagytok! Sanyi részéről a dolog, ezzel le is volt zárva.

Alig vártuk, hogy beérjünk Kisfaludra az első nyomós kútig.  Fogalmunk sem volt róla, hogy már elmúlt tíz óra. Vánszorogva baktattunk az út szélén hazafelé, ahogy jöttünk, de most nem mentünk be sem a bányába, sem a szőlőskertekbe. Feri az Erzsébet úton lakott, így ő ért haza elsőnek. Nem vártuk meg, amíg kinyitja neki valaki a kaput. Tovább álltunk. Miki, a Sanyi meg én, egy háztömbben laktunk. Mikinek és nekem a nagy seggű  Kovács nénit,  a  házmestert kellett felcsöngetnünk, hogy nyissa ki a bejárati ajtót.

   Régen úgy volt, hogy este tíz után bezárták, és csak a házmesternek volt kulcsa a kapuhoz. De el lehetett tőle kérni egy másolatot, persze  némi pénzért cserében, ha valaki előre tudta, hogy későn ér haza.  Netán valaki tíz után ért, és nem volt kulcsa, annak tíz forintja bánta, amiért beengedték. Ez volt, az amúgy alacsony házmesteri fizetésbe belekalkulálva, na, meg a jelentés, hogy ki, és hol járt, és mikor ért haza. Házmesternek lenni abban az időben, bennfentes bizalmi állás volt, ingyen lakhatással. Aztán egy idő után megszűnt a kulcsozás, mert valaki elkérte a kulcsot és egy lakatossal készíttetett belőle vagy húsz darabot. Így a Kovács néninek ugrott a borravalója. Nem is tetszett neki. Zárcserével fenyegetőzött,  meg, hogy bemegy a rendőrségre meg a tanácshoz panaszt tenni. Aztán a lakók lekiabálták.  Sajnos, mi még a régi rend szerinti időben értünk haza, így nyomtuk a házmesteri csengőt, mint süket az ajtót. Jött is Kovács néni, szokásához híven feldúltan. Mikor meglátott bennünket, akkor kicsit megenyhült, na, nem azért, mert megsajnálta a két fáradt és csapzott gyereket, hanem a húszas miatt, ami neki járt a két ajtó kinyitásáért. Mint később megtudtam, már éjfél is elmúlt mire hazaértünk, így aztán anyám kellőképpen ideges volt, hogy merre tekergek. Állítólag már a rendőrséggel is kerestettek bennünket. Mondjuk,  mi egy rendőrrel sem találkoztunk a hosszú utunk alatt. Mindenesetre, anyám aggodalma, még másnap is látható nyomokat hagyott rajtam. A többiek sem úszták meg kevesebbel. Ezt később kiértékeltük a szőnyegporolónál tartott haditanács alkalmával, miután, a rajtunk kajánul vigyorgó jófiúkat gondosan megfenyítettük. Ők azok akik felnőttként sem értik azt, hogy a felfedező kíváncsiság, az, hogy tudni akarjuk, mi van a dombokon túl, az, hogy meg akarjuk kóstolni az almát, mert ez tesz emberré bennünket.