Nehrer György: Vidám barakk?

 

Csukaszürke  köpenyében dolgozott a konyhában.  Honnan volt ez a ruhadarab? – talán már maga sem emlékezett rá.  A köpeny anyaga a sok mosástól szinte már átlátszóvá vált. Csontos teste átsejlett  az egyre vékonyodó szöveten. Amint a fazékról lekapta a fedőt a gőz felcsapott, de rutinosan hárította, mint egy bajvívó a pajzsával.  Sovány volt, mint egy agár és olyan szívós is.  A három gyerek mindig az ételért nyúzta, leették volna a haját is. Néhány évet dolgozott varrónőként, de aztán jöttek a gyerekek és már nem ment vissza a vállalathoz dolgozni.  A férje sem akarta.

– Neveld a kölyköket! – mondta. 

Nevelte, ahogy gondolta. Valahogy mindig volt, és valahogy mindig lesz alapon. Erősen dohányzott, mint ahogy az ötvenes években szinte mindenki. Fogait már fiatalkorában kezdte elveszíteni, aztán a gyerekek után már csak néhány maradt elől. Ritkás fogazata megbarnult a sok nikotintól. Nem volt még öregasszony mert a harmincas éveinek a végén járt.  Néha még eszébe jutottak a régi szép idők, amikor még élt az apja.  Az egyre távolodó gyerekkora, amikor mindenük megvolt. Konyhalányt és szakácsnőt is tartottak. Hintó is volt kocsissal, még ha nem is nagyon fényűző, de polgári jólétben éltek. Tanulhatott, mert annakidején a polgári családokban a lányok is jártak iskolába. Szabászat és a varrás mellett három nyelven beszélt folyékonyan. Aztán jött a háború, és minden megváltozott. Minden elveszett. Az apja meghalt, a testvéreitől távol sodorta a világégés. Az anyjának nem volt munkája, és már-már kicsúszni látszott a talaj a lábai alól, amikor jött ez a  Feri.  Szép nagy marha ember volt, ahogy akkoriban mondták. Gépész egy vállalatnál.  A cég teherautóit javították, illetve próbáltak autót varázsolni a háború után még megmaradt járművekből.  Rendes embernek tűnt a Feri. Munkáscsaládból származott, és  a Piac-tér közelében laktak egy hosszú düledező házban.  Ezekben a hosszú házakban a  háborút követően  sokszor öt-hat család élt gyerekestől társbérletben,  jó esetben két szobában, de többnyire csak egy szoba-konyhában. Fürdőszoba a lavór, és a vécé  is csak pottyantós, az udvar végében. De legalább a Ferinek volt munkája. Aztán megkérte a kezét. Ő meg igent mondott.  Más gavallér nem nagyon akadt akkoriban, aki nősülni szeretett volna. A korban hozzáillő férfiak, többnyire meghaltak a háborúban, így aztán a  jelentkezők vagy jóval idősebbek, vagy jóval fiatalabbak voltak. De azoknak meg nem a nősülés járt az eszükben.  Maradt a Feri.  Eleinte próbálta nevelgetni a gyerekek mellett a Ferit is, de nem nagyon ment. Aztán lecsúszott az ő szintjére, és már nem is nagyon érdekelte. Néha azért fellángolt benne az akarat, de ilyenkor egy pofon mindig lehűtötte a lázadozását. Elfogadta és bele is törődött, hogy ilyenné vált az élete. Már nem adott sem az öltözetére sem magára és beleolvadt abba a közegbe, ahonnan a Feri jött. Nem volt se jobb, se rosszabb, mint a férje családja. Aztán kaptak lakást is, mert a Feri a cégnél jó munkásnak számított. Még a pártba is felvették, előbb csoportvezető lett, majd hamarosan a műhely vezetését is rábízták. A konyhára is több pénz jutott volna, ha a Feri adott volna. De a Feri az nem adott, mert beleszeretett egy IZS motorkerékpárba. Neki az kell és kész!. Két pofon között ezt is megbeszélték. Ha kell, hát kell. Férjének az otthoni öltözete nyáridőben, egy szál fekete klott gatya volt, ami jó nagyméretű.  A hasa miatt kellett is, mert mindig a köldöke fölé húzta a gatya derekát. A lábán egy széjjel taposott szandál, aminek a sarokpántját levágta. A téli öltözete ugyanez a klott gatya fehér trikóval kiegészítve és a szandál helyett egy félcipő, papuccsá átalakítva.  Kopaszodó nagy kerek fején a haja mindig fényesre olajozva és lenyalva, mintha tehén nyalta volna végig. Kék szemei dülledtek, mint a békáé. Ez valami családi örökség lehetett, mert az apja is pont úgy nézett ki. A bajusza, az csak egy vékony kis csík,  ami csupán néhány ritka szőrszálból állt. Nem is értette az ember, hogy minek az a bajusz neki?  Szóval ő volt a Feri, a háromgyerekes, családfenntartó műhelyfőnök.  Aztán a Feri, valami okból azt gondolta, hogy ő színpadra termett és istenadta tehetség rejlik benne, mert a vállalati színjátszó körbe is belépett. Gyakran próbáltak munkaidő után, így aztán későn ért haza, és többnyire ittasan. Hogy miket próbáltak, arról csak elképzelése volt a feleségének, mert  az asszony kevés olyan darabot látott, ahol a színészek valódi alkoholt isznak. Egyik este aztán Elvira, miután a gyerekeket lefektette elment a vállalathoz, ami nem volt a lakásuktól túl messze. A portás megismerte és  beengedte. El is magyarázta, hogy merre van a nagyterem, ahol a színpad van, és egy hatalmas asztal vörös zászlóval leterítve. Az igazgató elvtárs ünnepi beszédeket szokott itt mondani. De most a Rómeó és Júliát próbálják a kollégák. Elvira halkan nyitott be a terembe, nehogy megzavarja a próbát. Lábujjhegyen tipegett  a kövön.  Félhomály volt,  és a színpadon a függöny behúzva.  Furcsa, halk beszédet hallott a függöny mögül. Csendben odalopakodott  és a függönyt résnyire félrehúzta, majd bekukucskált rajta. 

Feri ( mint Rómeó) hófehér feneke, fel s alá járt  a vörös drapériával letakart asztalon.

– Beszélj!  Ó, beszélj még, te fénylő szárnyas angyal.

Weisz Mari (Júlia)  Széttárt lábakkal  nyögdécselt.

– Jaj, Rómeó, mért vagy te Rómeó? Tagadd meg apád, változtass nevet. Vagy hogyha nem, csak tudjam, hogy szeretsz.

Elvirában még a levegő is bennakadt. Aztán a művészi előadás látványát felülírta a harag.

– Majd mindjárt csinálok én neked ebből a cafkából szárnyas angyalt. Úgy fog repülni, mint a sólyom, meg vele együtt te is – ordította magából kikelve Elvira.  

Aztán a Weisz Marit kirántotta a hajánál fogva Rómeó alól, a vörös drapériával együtt. A Feri színészi karrierje azon az estén mintha derékba tört volna. Elvira, viszont nem kapott több pofont. Ha szóváltásra került köztük a  sor, akkor Elvira csak Rómeónak hívta a férjét. A békességhez elég volt ennyi. A Feri azért mégsem változott meg teljesen. Nem zavartatta magát, ha a gyerekek barátai netán ebédre ottmaradtak, mert ebéd után, az előszobában sétálgatva eldurrogtatta akár a Rákóczi indulót is. Olyankor a fekete klott gatya mintha elrepedt volna rajta, olyan hangok követték a járását.

– Büdös paraszt vagy Feri! – mondta ilyenkor Elvira. De a Feri, csak hangosan nyerítve röhögött.

Teltek az évek és az évtizedek. Elvirának már egy szál foga sem maradt, és az egyik cigarettát a másik után szívta. Kizárólag füstszűrő nélküli Kossuthot, vagy Munkást, naponta két dobozzal. Elvira és Feri a hosszú évek alatt összecsiszolódott de, inkább csak beletörődtek a sorsukba és elfogadták  egymást. Az unokáikat viszont  rajongásig szerették. Feri nyugdíjba ment és néhány évre rá rákos daganatot találtak a gyomrában. Megműtötték majd hamarosan hazaengedték. Elvira, ápolta az utolsó napjáig. Rokonok mentek hozzájuk látogatóba, hogy a Ferivel  még utoljára beszélhessenek.  Nem tagadta meg valódi énjét, mert az  utolsó erejével  még felült az ágyban.

– Az anyátok úristenit takarodjatok innen! Azért jöttetek, hogy megnézzétek hogyan döglök  meg?

Visszazuhant az ágyba és meghalt. Elvira egy konyharuhával felkötötte az állát és lecsukta a szemeit, majd átment a másik szobába. Leült a süteménnyel és üdítővel megterített étkezőasztalhoz. Elővett egy szál Kossuthot és ahogy szokta, a cigaretta végét odaütögette az asztallapjához, hogy tömörödjön a dohány. A kihullott néhány szál vékony dohányt a tenyerébe seperte, majd beledobta a hamutartóba. Mélyen letüdőzte az első slukkot és a füstöt lassan fújta ki az orrán. Nem sírt. Nyugodt volt, talán már várta is ennek az egésznek a végét…

Elvira, kilencvenkét éves volt amikor meghalt. Azt mondják, hogy az utolsó nap is elszívta a két doboz Kossuthot. Aztán álmában megállt a szíve.