Egyszer megígértem egy hosszú autóút során, hogy megírom ezt a kis történetet, amit akkor vezetés közben a barátaimnak meséltem. Most jött el az ideje. Talán a karácsonyi "ajándékozási láz" juttatta eszembe. Olvastam valahol, valakitől , hogy csak azok szeretnek a gyerekkorra emlékezni, akiknek az nem védtelenséget és kiszolgáltatottságot jelentett, hanem egy szerencsés véletlennek köszönhetően puha biztonságot, örökös babusgatást... Ez egy hülyeség! De menjünk sorba.
Úgy kezdődött, hogy karácsonyra, névnapra, születésnapra sosem kaptunk se villanyvasutat, se játékokat, se kerékpárt, se focilabdát ajándékba, hanem flanelpizsamát, flanelinget, zoknit, Csehszlovákiából származó fehér Tetra alsót és Tetra trikót. Attól függően, hogy éppen mire volt szükségünk. A játék nálunk a felesleges pénzkidobás kategóriába tartozott. Eleinte nehezményeztük a dolgot mert az iskolában mindenki azzal büszkélkedett, hogy ki milyen játékot kapott. Persze, gyerekként ez rosszul esett nekünk. Mi hárman voltunk testvérek, és a szüleinket nem vetette fel a pénz. Így beláttuk, hogy olyan dolgokra kell fordítani, ami hasznos. Merthogy a cipő és a ruha, az gyorsan elkopott rajtunk. Mondjuk úgy, hogy gyerekként is intenzíven éltük az életünket, szerettük kihozni magunkból a maximumot, már, ami az ötleteinket és a zsiványságot illeti. Első próbálkozásunk a meggazdagodás felé vezető úton hatalmas kudarccal végződött. Ez a selyemhernyó tenyésztés volt. De azt már leírtam egy másik novellában.
A második próbálkozásunk a galambtenyésztés. Természetesen, mi nem röptetésre szántuk a galambokat, hanem kizárólag konyhai hasznosításban gondolkodtunk. Ebből a célból leástunk a mama udvarán egy jó nagy oszlopot, aminek a tetejére eszkábáltunk egy többszintes galambházat. Persze csak azért ilyet, mert másmilyent még sosem láttunk. Akkoriban a mama még a Toldi Miklós utcában lakott. Anyánknak pedig volt egy kolleganője, a Teca néni, akit csak „vénlánynak” hívtak. Nemcsak vén volt szegény, de szépnek sem volt nevezhető. Talán ez is közrejátszott abban, hogy nem ment férjhez sokáig. Vagy ment volna, csak nem vitték. Teca néni a kihívásokkal küszködő szépségét viszont kompenzálta a kedvességével. Végül egy öreglegény elvette feleségül. Mi köze ennek a galambokhoz? Nos, az öreglegény galambászott a Fürst Sándor utcai házában. Mi kaptunk a kínálkozó alkalmon, és vettünk tőle a spórolt pénzünkön egy galambpárt. Volt ám olyan is, hogy spórolt pénz! A húsvéti locsolópénzünket összedobtuk a bátyámmal és vásároltunk két galambot a tenyészetünk induló készleteként. Egy hímet, és egy tojót. Fogalmunk sem volt róla, hogy milyen fajta galambok az új szerzeményeink. Így aztán a galambdúc alatt kényeztettük a madarakat kukoricával, meg mindenféle finomsággal, hogy megszokják a helyüket. Egy jó nagy létrán felmásztunk a galambházig, ahová szintén szórtunk kukoricát. és betettük a galambjainkat a házba. Mire lemásztunk az oszlopnak támasztott létrán, addigra éppen haza is értek a madaraink a Fürst Sándor utcába. Másnap aztán reklamáltunk a galambok miatt, hogy megszöktek. Nem nagyon akarózott az öreglegénynek, hogy visszaadja a pénzünket vagy a galambjainkat. Teca néni közbenjárására, végül kaptunk két másik madarat. Ezek nem voltak olyan szépek, viszont jó kövérnek néztek ki. Rögtön eszkábáltunk egy ketrecet hulladék deszkákból egy maréknyi kiegyengetett szeg felhasználásával. Találtunk a kacatok között két rozsdás zsanért is, ami pont megfelelt a ketrecajtóhoz. Ajtókeretre apró „U” szegekkel rögzítettünk egy darab bontott dróthálót, hogy a madaraink meg ne lógjanak. Na, így indult a galambtenyészetünk. A galambjaink aztán szépen párba álltak, mert nagyon nem válogathattak amúgy sem. Olyanok voltak, mint a Teca néni meg az öreglegény. Végül két kicsi galambbal szaporodott az állományunk. Vettünk galambász könyvet és tudományos alapokra helyeztük a tenyésztést. Lestük mindennap, hogy van – e már begyteje a galambjainknak? A hím és a tojó is „szoptatja” a fiókákat. Nem sokáig talán két hétig aztán puhított magokkal etetik őket. Szépen fejlődtek és a tenyészetünk is gyarapodott. Egyre-másra gyártottuk a ketreceket. Már három sor magasan voltak egymás felett a szomszéd kerítése mellett. Adtunk el, és vettünk is új párokat, főleg vérfrissítés miatt. Akkoriban kezdett divatba jönni a nagytermetű King galamb. Ez egy amerikai fajta volt és elég drágán lehetett hozzájutni. Viszont meghozta az árát, mert elkezdtük szaporítani, és eladni a fiókákat. Egy idő után viszont meguntuk a sok galambevést, meg a vesződést ezekkel a jószágokkal. A fő gond az volt, hogy elég lassan szaporodtak. A takarmányozásuk viszont egyre költségesebbé vált. Akkoriban még nem volt tápos takarmány. Végül aztán új befektetés után néztünk, miután megettük az utolsó galambot is.
Adódott a lehetőség, hogy az üresen lévő ketrecekben tartsunk nyulakat. Az jobb üzletnek tűnt, mint a galamb, mert azok szaporák, és a mama kertjében volt annyi hely, ahol lehetett lucernát termeszteni. Csak annyit, amennyi a nyulaknak kell. Gyorsan beszereztünk egy nyúl tenyésztésről szóló könyvet. Miután ismételten tudományos alapokra helyeztük a tenyészetünket, a két lábon állást választottuk. Tartunk húsnyulat, meg szőrmenyulat. Mindjárt vettünk egy belga óriás párt, meg egy pár csincsillát. Nem olyan beltenyésztett csincsillákat, amiket manapság látni akváriumba zárva. Szóval, ezek rendes, normálméretű nyulak voltak. Csak a szőrük színe olyan, mint ezeknek a szerencsétlen akváriumi „korcsoknak.” Nyúltenyészetünk a vártnál gyorsabb fejlődésnek indult, ami rengeteg munkával járt. A nyulak kérem, olyan szaporák, mint a nyulak. Úgyhogy ketrecgyártásba kellett fogjunk, mert sokasodtak. Néha szabadon engedtünk párat és olyankor választottak maguknak vőlegényt vagy menyasszonyt. Volt, amikor nem jött ki egymással a bak és az emse nyúl, hiába válogattuk össze őket tenyésztési szempontok alapján. Megtépték egymás bundáját, és olyan is előfordult, hogy megölte egyik a másikat. A nyúl, az nem egy szelíd jószág. A kezedbe simán beleharap, ha védi a kölykeit. Akkoriban voltak szőrmefelvásárlók, akik járták a városokat, és ahol szép szőrme volt oda gyakrabban visszamentek. Nekünk szép csincsilla szőrméink voltak, csak előbb meg kellett tanulni , hogyan kell a nyulat levágni és úgy megnyúzni, hogy a szőrméje ne menjen tönkre. Az első szőrméket nem is vette át a felvásárló. Aztán kikérdeztük, hogyan kell csinálni, mert olyan könyvünk nem volt. Megmutatta, és utána már ment a dolog. Öregapánk borotvája, amire neki már amúgy sem volt szüksége, pont megfelelt a célnak. Vigyáztunk is rá, meg a vastag bőrszíjra is, amin megfentük. Tizenéves gyerekként nyulat leütni, és megnyúzni nem egyszerű feladat, főleg a belga óriás nagy kihívás a maga hat-hét kilós súlyával. Úgy kell csinálni, hogy az állat ne szenvedjen. A nyúl, az nagyon tud sírni és olyankor nincs az az ember, aki ne sajnálná meg. Úgy kell megölni, hogy ne legyen hangja. Harmadikra már sikerült. A háziállatoknak sajnos ez a sorsuk. Az áruházak polcain lévő tyúknak, kacsának, disznónak ,nyúlnak is ez van megírva. Ha valaki esetleg nem tudná ezek a jószágok sem maguk vetettek véget az életüknek. Na, ennyit az állatok leöléséről. A szőrmékért szép pénzt kaptunk. Aztán a pénzből focilabda, horgászbot, peremfutós orsó lett, vagy egy új bicikli. Ahogy jöttek a nyulak úgy mentek is. Miután az utolsó belga óriás után kitörölgettük kenyérgyürkével a tepsit, hegesztettünk egy akváriumkeretet lakatos ismerősünkkel. Vágattunk bele üveget, és míniumos gittel beleragasztottuk. Vettünk akvarisztikai szakkönyveket, ami alapján ismét tudományos alapokon próbálkoztunk a díszhal tenyésztéssel. Nem egyszerű dolog. Más gyönyörködni bennük, és más szaporítani őket. Ebben a bátyám járt élen és ő a mai napig is műveli, de már csak hobbi szinten. Az akvarisztika is nagyon munkaigényes, ha profi módon akarja valaki csinálni. Mindenekelőtt el kellett döntenünk, hogy milyen fajta halakat akarunk tartani, vagy tenyészteni. Mindenfajta halnak más és más keménységű, vagy éppen lágyságú, hőmérsékletű, sótartalmú víz kell. Nos, így jutottunk el a tubifexig, nagyjából tizennégy éves korunkra. A díszhalazás is egy költséges foglalatosság. Részben mert a díszhalak drágák, és az élelmezésük sem olcsó dolog. Szüleink bennünket sosem gátoltak az őrültebbnél őrültebb dolgaink megvalósításában, viszont pénzt sosem adtak hozzá. Már hozzászoktunk, hogyha valami extrát szeretnénk a flanel pizsamán, zoknikon, és ingeken kívül, azért dolgozni kell. Ezért aztán a Lakocsai bácsival az Ady Endre utcai díszhalassal kezdtünk nagy üzletelésbe. A vágóhíd alatt húzódó Jancsár csatorna vértől és húscafatoktól bűzlő vizében találtuk meg az üzleti vállalkozásunk egyik elemét, nevezetesen a csővájóférget, hivatalos nevén az annelida törzsbe tartozó tubificidaet. Szerintem maradjunk a tubifexnél. Szóval, Lakocsai bácsitól kaptunk díszhalakat cserébe a férgekért. Azt tudni kell, hogy ezek az örökmozgók az árok iszapjában kolóniákban élnek, viszonylag rejtetten. Kifogásukhoz kell egy vödör, a mamától elcsórt aprólyukú de nagyméretű szűrő, és egy magasperemű lapát. Ezzel a cájggal a vágásnapok alatt kellett kimenni a csatornához. Amikor a vér vörös színűre festi a vizet, akkor a cipőt nadrágot le kell venni, beleállni térdig, vagy combig ebbe a szennyvízbe. Aztán lapáttal kiemelni az iszapot, ahol ilyenkor bújnak csak elő a vérre szomjas férgek. Az iszapot a szűrőbe kell rakni és a vízzel lemosni a tubifexről a sarat. A szűrőben maradt férgeket pedig a véres vízzel félig töltött vödörbe kell tenni. Nem bonyolult, ha valaki kibírja hányás nélkül. Így indult a díszhal tartásunk és tenyészetünk. A tubifexezés mellett ráálltunk az akváriumi növények termesztésére is, mert azért jó pénzt fizetett a Lakocsai bácsi, és nem utolsósorban nem kellett térdig vérben állni. Akkoriban nem volt ennyifajta akváriumi vízinövény, mint mostanában. Vizi páfrány, tócsagaz, fodros vízikalász, tündérhínár, valiznéria, ezeket egy külön akváriumban szaporítottuk. Aztán jött a nagy találmány a szilikon- kaucsuk. Mi pedig nekiálltunk akváriumokat ragasztani. Saját célra, és volt, hogy rendelésre is. Már a huszadik akváriumot ragasztottuk, és a szobánk már úgy nézett ki, mint a díszhal üzlet az Ady Endre utcában. Akkor anyánk sírógörcsöt kapott, apánk pedig a kezében lóbált egy kalapácsot. Végül tíz akváriumban állapodtunk meg. Így is csak lapjával lehetett közlekedni, az amúgy sem nagyméretű szobánkban. Továbbra is jókat üzleteltünk az öreg boltossal. Halkat, dísznövényeket, tubifexet adtunk el neki, vagy néha elcseréltük egy-egy különleges halra. Nyáron, aztán lecseréltük a régi bicikliket, focilabdát, amihez persze néhány vagon kirakására is szükség volt, hogy stabilizáljuk anyagi helyzetünket. Mivel volt saját pénzünk, így az akvarisztikával majdnem egy időben belevágtunk a foxterrier tenyésztésbe is. Mondjuk, ettől már a szüleink kiakadtak, mert amúgy egy kétszobás lakásban laktunk a Lenin úton, ahol a mamával együtt éppen hatan voltunk. A bátyámmal közös szobában az akváriumok miatt egy kutya már semmiképpen nem fért volna el. Bár Florettka szerette nézni hogyan úszkálnak a halak az üveg mögött, és néha megnyalta az üveget is. Szóval vettünk egy kutyát a „halpénzből”, nem nagyot, csak egy drótszőrű foxit. A kijelölt helye az előszobában volt. Egy foxi azért nem az a fajta, aki elül a seggén egész nap. Cipők hamarosan felkerültek a fogas kalaptartójára, miután anyánk cipőjét egyik reggelre Florettka darabokra rágta.
Mindent csak nagyban érdemes… Igy aztán Florettka szerelembe esett Pilgrimm nevű fiúval, aki egy díjnyertes angliai foxi volt. Néhány hét múlva aztán hét kutya uralta az előszobát, illetve a lakást. Mama többször érdeklődött anyánknál, hogy van e-pszichológus ismerőse, ahová elvihetne bennünket, vagy esetleg a család többi tagját? Anyánk csak legyintett.
Kotorékkutyák kiképzése rókára és borzra, című bekezdésből a kiképzést nem írnám le, mert akinek nincs, vagy nem volt kotorékozó kutyája az úgysem értené meg azt, hogy a kutyát is tanítani kell arra, hogy ne legyen egy borz vagy egy hím róka áldozata. Erre a célra pedig a macska a legalkalmasabb. Ezt a részt inkább kihagyom. A kotorékozás, az nem a vadonélő állatok megölésére irányult, hanem azok befogására, ami igen kemény, emberpróbáló munka, nem csak szórakozás. Volt, amikor hat-nyolc köbméter föld kilapátolása után fértünk hozzá a borzhoz, vagy a rókához, meg a kutyáinkhoz is. Balesetek azért itt is előfordultak. A tapasztaltabb harcedzett kutyáktól tanultak a fiatalabbak. Az öregebb kutyák már nem akarták megölni vagy megharapni a vadat, csak egyhelyben tartották, amíg leástunk a kotorékig, aztán hurkos-bottal kiemeltük a rókát vagy a borzot, a kutyákat pedig lenyugtattuk egy-két vödör hidegvízzel. Ezek a vadonélő állatok kerültek aztán nemzetközi kotorékversenyekre műkotorékba, ahol szintén nem a megölésük volt a cél. Ez egy komoly nemzetközi sport volt, múltba nyúló hagyományokkal. A vadászat egy speciális fajtája. Aztán a kutyák eladásra kerültek, mi pedig hobbi szinten, csupán kikapcsolódásként belevágtunk a horgászatba. Sok sikerélménnyel gazdagodtunk, főként az engedélynélküli horgászat terén. Nem nagyon értettük, hogy három napkárász miatt, minek kell gyerekeket feljelenteni? Ilyen ügyekben aztán mindig egyenlítettünk, merthogy az igazságérzetünknek igyekeztünk érvényt szerezni. Így aztán a halőrnek gyalog kellett Agárdtól Fehérvárig a biciklit tolni, mert abból valahogy eltűntek a szelepek. De ez egy másik történet. Később, azért lett engedélyünk is. A horgászbotok után, egy szép zöldszínű csónakra kezdtünk gyűjteni, ami a Kossuth utcai sportbolt kirakatában virított. Aztán nem lett csónakunk, mert közbe szólt a középiskolai tanulmányok befejezésére ösztönző szülői szigor…Nos, így teltek a mi gyermekéveink egészen a felnőtt korig, nagyon sok hasznos ismerettel gazdagodva. Most nézem az unokáimat, akik már mind iskolába járnak. Ha azt mondanám nekik, hogy ne a telefont nyomkodjátok , hanem süssetek paprikáslisztbe forgatott halat a papának! Valószínű, hogy furcsán néznének rám…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése