Nehrer György: Vagon

 

Rendezgettem a fiókban lévő irataimat. Egy nejlonzacskóban lévő vastag fehér boríték akadt a kezembe. Már el is felejtettem, hogy mi van benne.

Na, nézzük!

Egy katonai igazolvány; a képen egy fiatalember, sovány arccal. Ha szembe jönne velem, nem ismerném meg.

Ezenkívül végzések, határozatok, munkaszerződések kerültek még elő. A munkakönyvem, a régi magyar címerrel. Már úgy a régi, hogy a búzakalász a vörös csillaggal. Aztán egy többoldalas határozat, amit kíváncsiságból elkezdtem lapozgatni. Szolgálati idő: adatlap, felsorolással. Így kezdődik: 1964.06.15. - 1964.07.16. Gyorsan számolok, még csak tizenegy éves múltam. Mi is volt ez? Mi is volt ez? Megvan! Tűzép-csúszda. Ilyenkor törnek a felszínre az emlékeim.

A lapra nézek, folytatódik a sor: ’65, ’66, aztán ’67 és ’68, kétszer is. Minden nyáron dolgoztam az iskolai szünetekben. Aztán jöttek a kötelező középiskolai gyakorlatok. Hetvenegytől már a saját lábamon álltam, és onnantól kezdve megszakítás nélkül dolgoztam, egészen a nyugdíjig. Leültem az asztalomhoz és elkezdtem írni. Nem kell tovább gondolkodnom a történeten. Fejben, már százszor is megírtam. Már ott lapult valahol, abban az agynak nevezett tekervényes valamiben.

Egy kövér, kopasz ember ült a kis ablak mögött, a homlokán izzadságcseppek csorogtak. Előtte csomagolópapíron kenyér, valami húsféle, és egy zöldpaprika. Megálltam az ablak előtt. Kezemet a kis polcra támasztva vártam, hogy elhúzza az ablakot. Kopogni nem mertem, mert éppen evett. Anyám arra tanított, ilyenkor nem illik zavarni senkit. Vártam! Aztán két nyelés között elhúzta a kis üvegablakot  és kiszólt.

– Mit akarsz, gyerek?

A fokhagymás sült hús illata megcsapta az orromat. Még nem ebédeltem, és a gyomrom nagyot kordúlt.

– Csókolom! A testvéremmel és két barátunkkal úgy döntöttünk, hogy szeretnénk dolgozni a nyári szünetben.

– Hány évesek vagytok?

– Én… tizenkettő. - füllentettem, mert már tizenegy elmúltam és ez nem tűnt akkora hazugságnak. - A testvérem meg a barátaim már tizenhárom évesek. Csak egy év van köztünk. - legyünk következetesek, ha már így alakult.

– Itt csak vagont lehet rakni! Ha jó, akkor jöhettek! - vágta oda a kövér ember.

Vasúti tehervagont már láttam, nem tűnt olyan nagynak. A Széchenyi úti hídnál szoktuk számolgatni, hogy hány vagont húz egy mozdony.

– Jó, nem baj. Megcsináljuk, ami van, mert kellene egy valódi focilabda bőrből. Olyan fűzős, amivel a nagyok fociznak.

A kövér ember csak mosolygott a zsíros szájával, és vágott egy szelet paprikát a falathoz, amit éppen majszolt. Sötétkék köpenyének ujjával végig törölte a száját, majd egy darab papírt vett elő.

– Na, mondjad a neveket, aztán hétfőtől jöhettek!

Szép sorban bediktáltam a neveket.

– Hétfő reggel hétórára itt legyetek, aztán majd meglátjuk, hogy mit kell csinálni. Iskolalátogatási igazolást hozzatok.

Húúú, mi lesz most? Lebukok az éveimet illetően!

Hazafelé útba esett az iskola, gyorsan felszaladtam az emeleti igazgatói irodába. Kopogtam.

– Tessék?

– Csókolom, iskolalátogatási igazolás kellene, négy darab.

– Mi az, hogy négy darab? - kérdezett vissza a titkárnő.

– Mert négyen szeretnénk dolgozni menni hétfőtől. Ide járunk mind a négyen az iskolába.

Mondtam a neveket, a titkárnő meg mosolyogva írogatta a kis papírokra.

– Hová mentek dolgozni?

– Ide, a vasúti tűzépre.

– Mit fogtok ott csinálni?

– Azt még nem tudjuk, majd hétfőn megmondják.

– Na, a neveket felírtam, és van rajta pecsét is, a többit ki tudjátok tölteni.

Boldog voltam. Szaladtam a négy kis cetlivel hazafelé, mert még a szülőkkel alá kellett íratni. Ezzel nem volt gond, „ha a gyerekek dolgozni akarnak, menjenek”.

A hét hátralévő része és a hétvége gyorsan eltelt. Készültünk nagyon a munkára. Mondhatnám úgy is, hogy rápihentünk. Hétfő reggel már félhétkor ott álltunk a kapuban, a kocsisokkal együtt. Akkoriban lovaskocsival fuvaroztak. A kocsik oldalán nagy betűkkel ez állt: BERSPED áruszállítás. A lovak nagyokat horkantva, a kocsikat meg-megrántva türelmetlenkedtek. Patájukkal dobbantottak a kövön, mintha már menni akarnának. Pedig csak a gyomrukban dolgozott a reggeli abrak, meg a víz. Kikívánkozott belőlük, aminek ki kell jönnie a farok alól. És jött is mindegyikből, gőzölögve a reggeli hűvösben. Átható ammónia illat terjengett a levegőben. De nem kellemetlen, az ember orrát amúgy  is tisztítja.

Dolgunk nem lévén a lovakat paskoltuk, meg a kocsisokkal beszélgettünk. Aztán jöttek a nagydarab, szívlapátos emberek régen mosott atlétatrikóban, szürke és fekete színű nadrágban. Gyanakodva méregettek bennünket. Mit keres itt ez a négy nyápic kölyök?

Az egyik, egy húsz-huszonöt éves forma azért szóba állt velünk.

– Hát ti?

– Jöttünk dolgozni!

Nem szólt semmit, de a szeme mosolygott. Aztán a vállán lévő hatalmas lapátot leengedve, a lába elé köpött. A zsebébe nyúlt, elővett egy kis fém dobozt, majd komótosan sodort egy cigarettát. Még egyet köpött, de ezt már horkantva, olyan hangot adva, mint a lovak. Gyorsan arrébb léptünk, nehogy mi is kapjunk belőle. A másik zsebében turkálva a gyufát kereste, közben a szabad kezével a cigarettapapírt a félig kinyújtott nyelvén végig húzva összeragasztotta. A gyufaszálat nem maga felé húzta, ahogy mi szoktuk, hanem a hüvelyk és mutatóujja közé fogva előre lökte, szinte csak koppant a dobozon és már égett is. A kézfejébe és a körmébe már beleivódott a szénpor, talán soha nem tudja lesikálni azt. Közben a lapát, amit eddig a testének támasztott, nagyot koppanva eldőlt. A hatalmas fémdarab, mint a cintányér, ide-oda ütődött a kövön, amíg meg nem állt: bing-bang, bing-bang. Gyorsan lehajoltam, hogy felemeljem.

– Hagyd békén, hozzá ne merj nyúlni! Ezzel keresem a kenyerem. Ez nekem olyan, mint cigánynak a hegedűje! Nem piszkálhatja más! - a szeméből eltűnt a mosoly, és láttam, hogy komolyan gondolja.

– Rendben, csak segíteni akartam! - közben arrébb léptem két-három métert.

A többi munkás helyeslően mormogott. Gondoltam, hogy a barátkozásnak akkor ezennel vége. De már amúgy is nyílt a kétszárnyas nyikorgó kapu. A munkások, mintha csak ellopnák elölük a munkát, annyira igyekeztek befelé. A kövér kopasz ember ott várta őket az iroda előterében. A helyiség berendezése négy darab régi, sötétbarnára festett karfás székből, és egy zöldre festett, négyzet alakú deszka asztalból állt. Az egyik karosszékben a kövér, kopasz ember a Sanyi bácsi ült, előtte kockás, szamárfüles irka feküdt, amiben nevek voltak az egyik oldalon, vonalak és számok a másikon. Ezen szerintem csak ő igazodott el.

– Zoli, Feri, János, István a tataihoz! A harmadik vagon a telep végén!

Aztán sorolta tovább, melyik brigád hová kerül.

– Na, gyerekek – szólt nekünk is. – Itt a sihta, ezt minden reggel aláírjátok. Kompóti, maga lesz ma a gyerekekkel. A nagy-raktár előtti vagon a maguké, az éjjel megjött a fa. Jelölje ki nekik, hogy hová rakják a gerendákat! – Kérem az iskolai igazolásokat!

Gyorsan megszámolta a papírokat, megvolt mind a négy, beledobta őket egy papír dossziéba. Pfhuuu, ezt megúsztam, nem nézte meg a születési dátumokat.

– Sanyi bácsi, mennyi órabért kapunk a munkáért?– kérdeztem.

Kikerekedett szemekkel nézett ránk. – Itt senkinek nincs órabére! Ha kipakoljátok rendben a vagont, akkor a faanyagosért kaptok kétszázötven forintot. Akkor fizetünk, amikor kész a vagon és minden rendben van.

Kétszázötven forint nagyon sok pénz volt, felcsillant a szemünk. Jó kereset egy napra, négyfelé elosztva is. Ha gyorsan kipakoljuk, mehetünk haza, és még focizhatunk egyet délután.

A hosszú, nyitott vagonban 20x20 centiméteres, hat méter hosszú fűrészelt fenyőgerendák sorakoztak, másfél méter magasan, acélszalaggal összekötegelve. Nem ekkorára számítottunk. A vagon majdnem tizenhárom méter hosszú, három méter széles és másfél méter magas volt.

Belefehéredtünk. Lázasan számolni kezdtük, mennyi köbméter is az.

– Ne számolgassatok hanem hozzatok ide három darab három méter körüli gerendát... Rakjátok le! A fa a végektől egyik oldalon se legyen messzebb harminc centinél... A harmadikat meg középre. Soronként léceket tegyetek a gerendák alá, különben itt rohad meg minden. Még valami. Ha négy óráig nem készültök el, és a vagon után kötbért kell fizetni, azt levonják tőletek. Óránként húsz forintot.

– Sanyi bácsi ezt nem mondta nekünk! - kezdtünk volna reklamálni

– Na, igyekezzetek!

Aztán komótosan keresett egy árnyékos helyet, egymásra rakott négy raklapot, és maga mellé tette a kopott bőrtáskáját, ami talán valamelyik gyerekéé lehetett egyszer. Lassan kicsatolta a táskát, elővette az újságpapírba csomagolt kenyerét és egy barna staneclit, amiben csatos üveg volt. Csak sejtettük, hogy nem víz van benne.

– Igyekezzetek, mert megy az idő és a végén még nektek kell fizetni! - jót röhögött a saját viccén.

Délidőre járt és a kezünk már ragadt a fákból csorgó gyantától, tenyerünk szálkával tele, mert kesztyűnk nem volt. És a vízhólyagok is gyötörtek bennünket. Ebédig veszekedtünk. Hol hangosan, hol csendesebben. Hogy lehettünk ekkora marhák, ezt elvállalni. De már nem volt visszaút. Csinálni kellett.

Gyorsan megettük a magunkkal hozott parizeres kenyeret. Aztán folytattuk szó nélkül. Akkor voltam ilyen állapotban, amikor kukoricát morzsoltunk a papnak. Csak akkor még nem tudtam, hogy van egy párhuzamos világ, ahová át lehet lépni gondolatban. Ahol olyan dolgokkal lehet foglalkozni fejben, melyek nem kötődnek ehhez a világhoz. De ez egy másik történet, aminek még nincs itt az ideje.

Gépies mozdulatokkal csak hordtuk és raktuk sorokba a nehéz gerendákat. Délig ketten vittünk egyet, de ebéd után már négyen, a tetőlécet keresztbe rakva. Kompóti néha felállt, gombolgatta a sliccét, aztán elvonult a barakk mögé vizelni. Egyébként ott hentergett a négy raklapon, ami nyomhatta a seggét, mert hol hátra támasztott kezekkel, hol oldalra dőlve kínlódott a nagy semmittevéstől.

Félötre végeztünk megállás nélküli munkával. Ránéztünk a hatalmas rakatra, ami a földön jóval többnek tűnt, mint a vagonon.

Bevánszorogtunk az irodába.

– Sanyi bácsi, készen vagyunk!

– Kompóti, rendben minden?

– Igen, főnök.

– Itt a pénzetek! A 20 forint levonva, meg a nyugdíjjárulék is. - nevetett

– De nem késtünk egy órát! –próbáltam reklamálni

– Az nem érdekes, mert minden megkezdett óra után kell fizetni. Na, akkor, az annyi, mint 207 forint. - és a kezembe nyomott két darab papír százast, meg egy marék aprót. Majd hozott egy kis tömböt és az ujját megnyálazva a lapok közé helyezett egy indigódarabot. - itt írjátok alá! – ott állt a négy név, meg az összeg elosztva. – Aztán holnap jöttök-e?

Elbizonytalanodtunk, de a focira, és a magasszárú tornacipőre még nem volt meg a pénz.

– Jövünk! – de menni is alig tudtunk, nemhogy jönni.

– Kompóti, azt hiszem ezeknek elment a kedvük a munkától, ahogy elnézem őket.

És jót röhögtek!

– Megérte ez a vagon! Fele pénzért ki van rakva. Majd maga is írja alá, hogy felvette a pénzt, aztán ahogy szoktuk. Tudja!?

De mi ezt már nem hallhattuk ezeket, csak a szenesemberektől tudtuk meg, mikor másnap reggel sorban álltunk a kapuban.

– Mennyit kaptatok a vagonért? – érdeklődtek.

– 207 forintot a levonások után. – mondtuk nagy büszkén.

– Az pont a fele annak, mint amennyi lenni szokott! Minden újonccal ezt csinálják, de hogy a gyerekekkel is? – morgolódtak a melósok –Nehogy szóljatok, mert akkor leshetitek, hogy mikor kaptok munkát.

Összebarátkoztunk újra a szenesemberekkel. Reggel még lehetett velük beszélgetni, de délután már nem nagyon, mert gyakran megfordultak az utca túloldalán lévő Füttyös kocsmában. Utána már csak kötekedtek.

– Kompóti! Ha mégis jönnének a kölykök... vigye őket a raktárba, van ott egy csomó deszka, ki kellene szegteleníteni, meg a raklapokat is össze kellene stócolni, hogy tudjuk, egyáltalán mennyi darab van. A deszkát meg majd apránként elpasszoljuk az építkezésekhez. Jók lesznek még zsaluzni...

Sanyi bácsi már várt bennünket reggel, tudta ő, hogy úgyis megyünk. – Na, fel vagytok véve órabéresnek egy hónapra. Az igazgató elvtárs engedélyezte. A tegnapi napotok meg már ki lett fizetve. Értjük egymást? – és összehúzta a szemöldökét

Már hogyne értettük volna, mikor a szenesemberek fél órával ezelőtt megmondták, hogy így lesz.

Mentünk a Kompótival a raktárba! De ennyi szegesdeszkát én még életemben nem láttam, mint amennyi ott volt hegyén-hátán.

Mintha a világ összes szegesdeszkáját ide hordták volna össze.

Kaptunk kalapácsot, ládabontó vasat, meg harapófogót. A szegek nyikorgása olyan volt, mintha sírnának, hogy el kell hagyniuk a fát. A nyikorgás és a kalapács kopogó hangja a mai napig a fülemben van.

Ezt csináltuk egy hónapon keresztül. A kihúzott szegeket egy nagy faládába kellett dobálni, aztán pihenésképen egyenesre kalapálni egy nagy üllőn, amit a telep végéről talicskával hoztunk oda. Aztán ha a Kompóti még mindig pihentnek látott bennünket, akkor méret szerint szétválogattatta a kiegyenesített szegeket, és kartondobozokba rakatta velünk. Azért ő is dolgozott egy keveset. A köpenyzsebéből elővett egy colstokot, majd nagy gondossággal megmérte a szegeket. Megnyalta a tintaceruzának a hegyét, majd ráírta a kartondobozokra: „'60-nas, '80-nas” és így tovább. Nem szóltunk, hogy nem jól írja, csak vigyorognunk, meg halkan röhögcséltünk rajta, hogy az orra alja, és a szája körben lila volt a ceruza nyaldosástól.

Sanyi bácsi rá is szólt délután. – Menjen már, mosakodjon meg, mert úgy néz ki, mint egy háromnapos hulla. Aztán letelt a hónapunk. A fűzős bőrfocit, amit a pénzből vettünk, augusztus végére szétrúgtuk a játszótéren, és addigra az új  tornacipő talpa is éppen kilyukadt.