Nehrer György: Szása

 

 Szása 1965

A város krónikájának szánt utolsó történetem talán kicsit rendhagyó lesz, mert a személyes történetemet mesélem el, ami amúgy hozzátartozott a város akkori életéhez és bemutatja, hogyan is éltünk.

Húsz évvel a második világháború utáni Székesfehérvár mindennapjaiba pillanthatunk be. Az én korosztályom ugyan megúszta a háborút, de nem volt túl messze tőlünk. A mindennapok rezdüléseiben még ott voltak a kegyetlen évek kitörölhetetlen emlékei. Viszont az élet az már csak olyan, hogy  megy tovább, akármi is történik. Az újságok oldalain  akciókat  hirdettek a kereskedők. Egy férfi félcipőért 157,50 - 230,30 Ft -ot kértek. Fazon egyféle, szín jóesetben barna vagy fekete. Béke volt, jólét nem annyira.

Ez a kis történet a Búrtelepen kezdődött és  a hatvanas évek közepén járunk. Ezen a telepen, én nem találkoztam egyszer sem hollandokkal, sem pedig  flamandokkal,  merthogy ez a telep  nem Dél-Afrikában van, hanem a székesfehérvári vasútállomás utcányi hosszú kerítése mentén terpeszkedik. A telepesek foglalkozását tekintve, mozdonyvezetők, mozdonyfűtők, sarusok, elvétve egy-egy kalauz, MEKOVÁLOS kovácsok, mozdonyjavítóban dolgozó szerelők voltak. Szóval; itt többnyire szegény családok laktak. Ez volt a fehérvári „nyócker.”  A Búrtelep egészen a vasúti  Tüzép- csúszdáig tartott. A Tüzéppel szemben az utca túloldalán a „Füttyös” kocsma, a kocsmával szemben az  iparvágány, az mellett pedig „BERSPED”  lovasfogatok sora, nagytestű muraközi lovakkal. Lovak alatt  vödörnyi gőzölgő lócitrom. A fogatosok úri személyzete pedig a kocsmában. Ez a telep volt gyerekkorom címzetes helye.

Amúgy: a telepen élők, és a Füttyös kocsma vendégei  igen aktív kulturális életet éltek, mert  a Szent György kórház sebészeti kapacitásának több mint felét lekötötték. Szerencsére túl messzire nem kellett menni, mert a kórház a szomszéd utcában volt. Arrafelé gyakorta láttunk hasra, vagy fejre szorított véres törölközővel közlekedő embereket. Eleinte furcsa volt, hogy csak úgy sétálgatnak vérző emberek az utcán, de ahogy növekedtünk, és anyám éppen harmadszor kísért el a sebészetre összevarratni a fejemet, ez már fel sem tűnt. A környéket színesítette még, hogy a telep szélén húzódott a szovjet laktanya, ahonnan ugyan nem nagyon járhattak ki a sorkatonák mulatozni, de a tisztek helyettük is jót álltak a Füttyösben. Végül aztán őket is szépen összevarrták az orosz kórházban, amit csak egy kerítés választott el a mi kórházunktól.

Anyám, mint kereskedő, a Fő utcai Üveg és Porcelán üzletnek volt a vezetője akkoriban. Ő, valahogy mintha oda született volna, mert tanulóként is itt, a Groszék üzletében kezdte a szakmát. Aztán jött a háború és a Groszékat deportálták. Az üzlet  a háborút követően pedig  állami lett. Anyám  a világégés után pedig boltvezető, majd ő kezdte tanítani a szakmára a kereskedők új nemzedékét. Az üzletben gyakori látogatók voltak a szovjet tisztek feleségei, akik eleinte nagyon keresték a Meisseni porcelánokat, főleg a kékmintás darabokat, vagy a színes figurákat. Annakidején nem nagyon volt belőle, mert azt csak korlátozott mennyiségben kaptak az importőrök is. Így aztán anyám rábeszélte az orosz vevőket a hazai gyártású Herendi, és Zsolnay porcelánra, aminek olyan nagy lett a keletje a tiszti feleségek körében, hogy szinte az utolsó darabig mindent megvettek. Sőt, rendeléseket is leadtak, amikre persze volt, hogy hónapokat kellett várniuk. De idejük volt, és így be-be néztek az üzletbe érdeklődni.

Történt egy napon, hogy anyámnál voltam a boltban és szíjácsba csomagolt porcelánokat segítettem bontogatni.  Az árut akkoriban fakeretekben és szijács közé csomagolva hozták, többnyire „BERSPED” lovaskocsikon. A boltoknak  a padlója nem volt olyan szép, mint manapság, hanem  olajos, és széles hajópadlóval volt burkolva. Aztán este zárás előtt meglocsolták petróleummal, majd szórtak rá fűrészport, és felseperték. Ebből állt a takarítás. Árubontáskor aztán  szíjács  édeskés fenyőillata  keveredett a padló petróleumszagával. Ez az illat valahogy nem megy ki az ember orrából, akkor sem, ha száz évig él. Szóval: bontogattam a porcelánokat, amiknek szép lassan megjegyeztem a mintáit, a formáit, a figurákat, a készleteket a hozzájuk tartozó kiegészítőkkel. Megismertem a porcelángyártókat, a minőségi árukat, és a gyenge minőségűt is. Hasznos és gyönyörű dolgokat vehettem kézbe. A mai napig is tudok örülni, ha látok egy–egy különleges darabot.

A boltba belépett egy orosz nő, és érdeklődött a megrendelt porcelán után. Volt vele egy hasonló korú gyerek  mint én, olyan tizenkét éves forma.

– Menjél játsszál valamit a gyerekkel, amíg körülnéz az anyja. – szólt rám anyám.

– Mit játsszak vele? Nem beszél magyarul –válaszoltam kicsit ingerülten.

– Mutasd meg neki a pincét.– mondta anyám

Hatalmas boltíves pince volt az üzlet alatt, és jó sok lépcsőn kellett lemenni.

– Gyere! – intettem az orosz gyereknek.

Bementünk a raktárba, ahonnan a pincelejáró nyílott. Közben dünnyögtem magamban, hogy minek sózta rám anyám ezt a kölyköt?

– Na, gyere! – megmutatom a pincét.

 

Erre magyarul, és elég rossz kiejtéssel, de folyékonyan elengedett egy anyámat említő   káromkodást. Amire válaszul gyorsan adtam a fejére egy jó nagy kokit, hogy az ujjam is belesajdult. Kergetőzés lett a dologból, aminek a végén  néhány, nem túl drága porcelántányér és pohár is áldozatul esett. Aztán a csörömpölésre,  anyám és az orosz nő megjelent a raktárajtóban és véget vetettek a rohangálásunknak.  Minket poroszosan neveltek gyerekkorunkban.   Azonnal konstatáltam, hogy ez nem állhat  túl távol – nem csak az egy betű híján – az oroszos neveléstől, ugyanis mindketten kaptunk egy hatalmas fülest anyáinktól.  A nézeteltérés ezzel el is volt intézve. Nem szükségeltetett további magyarázat az ügyben sem, hogy a porcelánraktár  az nem játszótér. Nem volt semmiféle ejnyebejnye  meg, hogy „legközelebb ilyesmit nem szabad csinálni” Merthogy a továbbiakban meg sem fordult a fejemben, hogy a raktárban rohangáljak. 

Talán két hét múlva, amikor éppen az Erzsébet úton az Aszal-völgyi árok partján játszottunk, és többnyire azzal voltunk elfoglalva, hogy a házilag barkácsolt fahidakat hogyan lehetne leszakítani? Persze, csak akkor amikor éppen nem mi vagyunk rajta, merthogy annak idején még elég sok víz volt az árokban. Korszakalkotó ötletem támadt, amiben komoly szerepet kapott egy fűrész is, amikor megjelent  Szása, az orosz gyerek. Az anyja bement a városba, és rábízták az apjára. De az apjának  meg sürgős dolga akadt a Füttyösben, és oda meg mégsem akarta vinni a gyereket. Mert oda a belépés biztos, a távozás pedig akár bizonytalan is lehet. Így aztán a gyereket kicsapta játszani az Erzsébet úton. Végül is, a laktanya ott volt kétszáz méterre, olyan

nagy baj nem lehet belőle –gondolta.

Miután megjelent Szása, én is kedvesen köszöntöttem  egy akkor divatos orosz káromkodással, hogy folytathassuk a félbemaradt „játékunkat.”

Szása rögtön elégtételt kívánt venni ököllel. Gyorsabb voltam, és rendesen orrba vertem.  Az orrából folyni kezdett a vér, de nem sírt, és nem is állt le, és ezt mi mindig értékeltük, mert a Búrtelepen csak a lányok sírnak, meg szaladnak el, a fiuk  küzdenek.  Szása is küzdött rendesen, és volt  adok-kapok, aminek a vége az lett, hogy Szása szemei alatt  két szép naplemente keletkezett, és az orra alatt „piros vasút” ahogy ő mondta. Az én arcom sem úszta meg. Egymás mellett hanyatt fekve, az árokparton pihentük ki a fáradalmainkat. Anyámmal, aztán másnap átballagtunk a sebészetre, és kaptam egy csinos gipszet. Azt mondták, hogy zöldágtörés Én nem tudom a mai napig sem, hogy mi az, de a kezem bedagadt és fájt is egy darabig. A gipsz az veszélyes eszköz tud lenni, ha összetűzésre kerül a sor, és összetűzésben a Búrtelepen nem volt hiány. Viszont Szásával békében váltunk el egymástól, és nagyjából tíz évig nem is találkoztunk.

Elszaladt az idő, és már a hetvenes évek elején jártunk amikor  hívott a kötelesség. Bár nagy lelkesedés nem dúlt bennem a honvédség vendégszeretete  iránt. Az MHSZ-es hivatásos jogosítványomnak köszönhetően nem kerültem túl messzire  katonának. Egészen a Zámoly útig, a Nagysándor József laktanyáig vezényelt  a sors. Nagyon gyorsan letettem a katonai esküt, még mielőtt a kötelező kiképzéseken túlestem volna.  Az ok teljesen hétköznapi volt, ugyanis többek között egy labdarúgópályát kellett építeni a laktanyában. Ekkor szerettem, és utáltam  meg a focit. Szerettem, mert a bevonulásom után három nappal jelentkeztem anyámnál a boltban, aki rémülten fogadott.

– Megszöktél kisfiam? Azonnal menjél vissza! – mondta kétségbeesve.

– Dehogy szöktem, csak a „Jákyba” megyek egy szintező műszerért, meg néhány  dologért, amire szükségem lesz az építési munkákhoz.

Aznap este már otthon aludtam a megszokott ágyamban. A kiképzést viszont nem úsztam meg, mert az egyéb feladatok mellett gázálarcban, rekkenő nyári melegben  egy húsztonnás teherautót  nem  leányálom vezetni. Hogy erre miért volt szükség?– azt sosem tudtuk meg. Mindenesetre a tisztek jól szórakoztak rajtunk.

Közben épült a focipályánk, ahová a pálya megnyitójára már meghívták a hazánkban ideiglenesen állomásozó székesfehérvári szovjet alakulat labdarúgócsapatát. Ez ilyen hagyományos sörmeccs volt, oda-vissza alapon. Katonai mentőkkel, orvosokkal, szanitécekkel, és természetesen vodkával és sörös rekeszekkel a pálya szélén. Az ügyeletes tiszt, ilyenkor az oldalfegyvereket összeszedte a tisztektől. Nem a bizalmatlanság miatt, hanem előrelátásból.

Az ezredparancsnok helyettes, Pákozdi alezredes hosszú szabadságból visszatérvén a  munkába, magához hívatott.

 

Szerette volna megtekinteni az épülő pálya zöld gyepét. Gondoltam, hogy ebből baj lesz, mert amint meglátta, hogy a pálya nemhogy nem zöld, hanem olyan, mintha most szántották volna fel…

– Ez meg mi?– kiabált kivörösödött arccal

– Jelentem, a Kertész őrnagy a helikopterével tett egy kört a pálya felett, majd leszállt rá, éppen akkor, amikor a fűmagot elvetettük. Azóta még nem hozták meg az újabb adag magot.

– Nem azt kérdeztem, hogy mi volt az oka, hanem azt, hogy miért nem zöld a pálya?

Aztán elkérte a nadrágszíjamat, és a surranóból a fűzőmet, majd elkísért az ügyeletes tiszthez, ahol kiszabott rám egy hét fogdát. Na, ekkor már nagyon utáltam a focit. Mentségemre legyen mondva, a focipályához vezető út mentén, és a pálya háromszáz méteres körzetében olyan szép zöld pázsit sosem volt, mint abban az évben.  Aztán mire kipihentem magam a fogda műbőrrel bevont deszka ágyán, addigra meghozták a fűmagot is. Újra elvetettük, és locsoltuk éjjel nappal, hogy erősödjen, és zöld legyen, mire eljön a nagy nap. Az őrnagy is el lett tiltva a repkedéstől. De ezt csak laktanyai pletykaszinten hallottam. Meg azt is, hogy a szőnyegszélén állt egy darabig a parancsnoki épületben.

Eljött a nagy nap. Mint kivitelezőnek kötelességem volt a focicsapatban részt venni hátvédként, mert a foci olyan nagyon nekem sosem ment. Kialkudtam, hogy csak egy félidőt játszom. Még tébláboltunk a pálya mentén klotgatyában, félmeztelenül napozgatva, amikor valaki teli tenyérrel a hátamra csapott. Már fordultam volna egy nagy fülessel, amikor megszólalt mögöttem. Megismertem a hangját…

– Szása, a fene essen beléd. – Csak nem, hogy te is focizol? – kérdeztem tőle.

– Da, da, jatszom en is!

– Ha megrúgsz beverem azt a duda orrodat a meccs után. – figyelmeztettem.

Szásának szerencséje volt, hogy a sorkatonai szolgálatát Magyarországon tölthette. De az is lehet, hogy az apja keze volt a dologban.

Mindenesetre a meccs viszonylag békésen zajlott. Nyolc- tíz alkalomnál többször nem volt szükség az orvosra. Ezeken a meccseken nem volt divat a szabálytalanság miatti kiállítás. Szabadfogású barátságos mérkőzés lévén kötelessége volt mindenkinek az utolsó vérig küzdeni. Aztán az ápolási időket a bíró hozzáadta a játékidőhöz. Ha nem is tudtunk revansot venni a Donkanyar miatt, azért a meccset nagy  nehezen döntetlenre kihúztuk. A pálya szélén lévő söröket és egyéb italokat a szovjet–magyar barátság jegyében közösen megittuk.

Aztán az  évek ismét gyorsan repültek, és gyerekkori haveromból „Bye-bye Szása” lett. Fehérvár Krónikájához ezek az évek is hozzátartoztak, de én csak a saját szemüvegemen keresztül tudom bemutatni azt, ami történt. Valószínű, hogy ennél sokkal bonyolultabb és szerte ágazóbb volt a valóság.