Nehrer György: Magyar rapszódia

Apám ült a fotelban kezében a friss Népszabadsággal és olvasta a híreket a román forradalomról. Anyám tüsténkedett a konyhában és néha magához rendelt, hogy segítsek neki.

–Tartsd már egy kicsit a szűrőt, amíg leöntöm a tésztáról a vizet. Csak ültök a szobában, mint a grófok és azt hiszitek, hogy az ebéd az magától készül el.

Zsörtölődött egy darabig aztán megnyugodott. Visszamentem apámhoz aki még mindig az újságot lapozgatta. A konyhában úgyis csak láb alatt lennék.

– Nem tudom mi lehet velük? – kérdezte, inkább csak magától.– Mindjárt itt van a karácsony és hiába hívom őket telefonon mindig megszakad a vonal, vagy megszakítják.

– Ne aggódj, szerintem nincs semmi bajuk. Már idősek ők ahhoz, hogy tüntetni menjenek. Otthon meg nem érheti őket baj – próbáltam nyugtatgatni.

– Kimehetnénk hozzájuk! Kifizetem a benzint – mondta bizonytalankodva.

– A benzin ára a legkevesebb. Mit szól hozzá anyám, meg a feleségem? Mindjárt karácsony, készülődnek, sütnek-főznek. Szerintem ebből veszekedés  lesz az biztos. Ráadásul a gyerekek is nagyon várják már az ünnepet.

– Jó, ha nem akarsz jönni, akkor megyek egyedül, vonattal.

– Te ezt már eldöntötted, akkor meg minek kérdezgetsz?

– Mert autóval gyorsabb lenne, mint vonattal. Vinnék nekik ezt-azt az ünnepekre. Üresek náluk a boltok. Ők is segítettek nekünk ötvenhatban, hogy ne haljatok éhen.

– Azért ezt beszéld meg anyuval, de csak akkor, amikor már nem vagyok itt. Előre borítékolom, hogy nem teszed zsebre, amit kapsz.  

–Te is megbeszélhetnéd a feleségeddel.

Megbeszéltük. Nem mondom, hogy kitörő örömmel fogadták az ötletet, hogy mi éppen karácsony előtt akarunk Temesvárra menni. Decemberben építőipari munka amúgy sem volt, és az év többi hónapjában se nagyon. Úgyhogy ráértem. Még a fülembe csengett Szűrös Mátyás október 23-i beszéde, a harmadik Magyar Köztársaság kikiáltásáról, amit az Országháznál mondott el az akkori megbízott államfő. Az októberi euforikus hangulat még javában tartott, amikor a temesvári események tovább erősítették a nemzeti érzéseket. Tőkés László temesvári református lelkészt a nagyváradi püspök felfüggesztette az állásából, és el kellett hagynia a parókiát. Az eseményeket a hazai televíziók adóin folyamatosan követtük. Főként a Tőkés melletti szimpátia tüntetésekről számolt be a nemzetközi média is. Mivel a telefon nem működött rendesen  mi is csak annyira voltunk képben mint bárki más a romániai helyzetet illetően. Aztán megpakoltuk az autó csomagtartóját konzervekkel, egy tábla szalonnával, meg néhány rúd téliszalámival. Apám valahonnan szerzett egy háromkilós kovászos kenyeret. Én meg gyorsan vásároltam négy karton piros Marlboro cigarettát. Ebből egy kartont a román vámosok és határőrök megvesztegetésére szántunk. Ez mindig bevált. Nem mintha bármi olyan dolgot vittünk volna, ami tiltott lenne. Csupán megelőzési szándékkal pakoltuk oda a cigarettákat. Elsősorban az autó indokolatlan  szétszerelésének megelőzése miatt.  Voltunk már szemtanúi ilyen esetnek, amikor egy házaspár csak rokonlátogatásra ment át. Gyakorlatilag semmi nem volt náluk a személyes dolgaikon kívül. A román határőrök lebontották az ajtókárpitokat, kiszerelték az üléseket, és mindent, amit még lehetett, aztán otthagyták őket nagy kiabálva, hogy ne tartsák fel a sort. Szerencsétleneknek segítettünk eltolni az autót a parkolóig. Ott leültek a járdaszegélyre és sírtak.  De akkor legalább nyár volt. Most meg csikorgóan hideg tél.  Autóba ültünk és egy ködös hideg hajnalon elindultunk Romániába. Még nem volt autópálya Szegedig, így aztán Dunaföldvár, Kecskemét, Szeged, Makó, Nagylak útvonalon poroszkáltunk az egyre sűrűbb ködben. Az út mentén sorban magunk mögött hagytuk a szunnyadó mezőket, apró falvak  fehér füstbe burkolódzó háztetőit. Aztán Nagylaknál a magyar oldalon gyors útlevélellenőrzés, és csomagtartó kinyitása, valamint szemrevételezése után mehettünk tovább. Román oldalon ez sosem volt zökkenőmentes. Az első kérdésük mindig az volt, hogy hová mennek. Engem emiatt, már majdnem leszállítottak egyszer a vonatról, pedig akkor még gyerek voltam. Merthogy nekem Perjámos az nem volt, és soha nem is lesz Periam – ahová apám középső nővéréhez, jártam nyaranta. A határőr azt mondta, hogy olyan település náluk nincs. Mondtam neki, hogy adjon egy térképet és megmutatom neki, hogy hol van. Erre vörös lett a feje és talán azért nem dobott le a vonatról mert még csak tizenkét éves voltam és egyedül utaztam. A kérdés most is elhangzott, amire udvariasan válaszoltam magyarul, hogy a rokonokhoz Temesvárra. Apám gyorsan kiugrott az autóból a kabátja alatt a karton cigarettával. Köszönt nekik románul, és az időjárásról kezdett velük cseverészni. Azért kinyittatták a csomagtartót, majd gyorsan a zubbony alá rejtették a karton cigarettát. Intettek, hogy mehetünk. Aradon egy kis kerülővel keresztülvergődtünk. Minden út fel volt bontva, de békésnek tűnt a város. Az alig több mint négyszáz kilométert közel kilenc óra alatt tettük meg. Aztán kicsit eltévedtünk Temesváron, mert itt is úgy nézett ki  minden, mintha útépítés lenne. Az utcák lezárva, vagy a forgalom másik irányba terelve. Temesvár nagyváros, és én nem jártam  túl gyakran erre. Apám a belvárost és a régi kerületeket ismerte, hiszen itt gyerekeskedett. Aztán megtaláltuk a lakótelepet a szürkére festett négyemeletes kockaházakkal, amit a "Kárpátok Géniusza" teremtett. Szürkék voltak kívül, és  belül is. Talán még a lakók lelke is szürkére volt festve.  Az ablakok viszont zöldek és a lépcső acélkorlátja is zöld.  Lehet, hogy csak ezt a két szint sikerült kikeverniük nagy tételben? Felmentünk a második emeletre, annyi csomaggal, amennyi a kezünkben elfért. Bekopogtunk, mert a csengő nem szólt. Némi várakozás után Szandi bácsi nyitott ajtót. Szandi bácsi, apám nővérének a férje, Sanyi unokatestvérem apja. Az öreg lengyel származású, így aztán csupa mássalhangzóból állt a neve. Nagykabátban, egy kopott prémes sapkában és a nyaka köré tekert  vastag kockás sálban nyitott ajtót.

– Mész valahová? – kérdezte tőle apám.

– Nem, nálunk most ez az itthoni divat.

Azt hittem viccel az öreg, de aztán előkerült Etel néném is, szintén nagykabátban, sapkában, rajta kesztyű is volt.

– Miért nem telefonáltatok, hogy jöttök? – kérdezte, miközben ölelgetett bennünket.

– Gyertek már be, mert kihűl a lakás – mondta vigyorogva Szandi bácsi, aki akkoriban már nyolcvan volt. Etel néném pedig hetvenöt.

– Még le kell mennünk a maradék csomagokért.    

– Megyek veletek, segítem felhozni  – mondta Szandi bácsi.

Korához képest fürgén mozgott. Nézegette az autóm ablaktörlőjét. Nem gondoltam, hogy az öreget ennyire érdeklik az autók.

– Mond csak fiam, ezeket a lapátokat le lehet szedni?

– Persze, hogy le lehet. Csak egy pattintás és lenn is van.

– Na, akkor pattintsd le gyorsan, mert holnapra már nem lesz meg.

Lepattintottam mindkét lapátot és bedobtam a csomagtartóba őket, majd felballagtunk a maradék csomagokkal.

– Aztán hoztatok valamit inni is? – kérdezte az öreg.

– Bégára vizet? – Minek?

– Itt már víz sincs, nemhogy pálinka. Na, majd mindjárt rendezek valamit.

Azzal felállt az asztaltól és átment a szomszédba. Egy kucsmás, középkorú román emberrel alkudozott valamit, majd a kezébe nyomott egy maréknyi leit, meg egy literes csatosüveget. Elfáradtam az út alatt, és jólesett volna egy  forró zuhany, de aztán rájöttem, hogy  nem csak fűtés nincs, hanem víz és villany sincs.

–Tíz óra körül lesz meleg víz, de hideg az nem lesz. Akkor fürödhetsz, ha elég vastag a bőröd. Előbb forró gőz jön hörögve, majd rozsdás forró víz. Olyan forró, hogy disznót lehetne vele pörzsölni. Nem értettem, de aztán megmutatta a rozsdás víztől vöröslő csíkot a kádban.

– Bedugjuk, és folyatjuk amíg jön. Megvárjuk míg kihűl, meg leülepszik utána óvatosan le kell merni. Kicsit vasas, savanykás íze van, de iható. Eta ebből főz, már, amikor van mit főzni.

Korán fekszünk, mint a tyúkok. Hamar sötétedik, úgyhogy jó lesz, ha megveti az ágyatokat, amíg látunk. Gyertya az van még, de az is hamarosan elfogy. – Hozhattatok volna.

– Majd legközelebb hozunk!

– Csak egy franciaágyunk van, meg egy kanapé. A nagy ágyon kényelmesen elfértek ketten is – mondta Etel néném.

Aztán vastag pokrócokat terített az ágyra, meg hozott nagy-vánkosokat és két hatalmas dunyhát.

– Ha rám hallgattok, akkor nem vesztek pizsamát, hacsak nem akartok megfázni.

Kopogtak, megjött a román szomszéd a cujkával. Szandi bácsi kirakott az asztalra négy darab kétdecis vizespoharat, majd félig öntötte mindegyiket. Csak néztem,  hogy mit csinál. Aztán felkapta az egyiket.

– Na zdrowie! – és felhajtotta a deci pálinkát.

Megittuk mi is. Nagyon gyenge lőre volt. A cujka, az mifelénk szilvapálinka, és az legalább negyvennyolc fokos. Békeidőben a románoknál maximum harmincöt fokos. Ez meg nem volt több huszonötnél. De most nincs béke, úgyhogy nemsokat morfondíroztunk a dolgon. Aztán Etel néném megterített és megkóstoltuk a füstölt szalonnát  a kovászos kenyérrel. Erős paprika, sajnos, nem volt. Csendben ettünk. Figyeltem őket. Nem kapkodtak az evéssel, pedig mostanában nem nagyon juthatott ilyesmire nekik. Mintha minden falatot kiakarnák élvezni mielőtt elfogyna az étel. Este tízkor aztán megjött a forróvíz nagy dübörgéssel és gőzzel, amitől bepárásodtak az ablakok is. Ideje volt, mert le kellett önteni a vécét, hogy használni lehessen. A fürdésről már lemondtunk. Etel néném gyertyát gyújtott, és ültünk a hideg szobában az asztalnál. Beszélgettünk, főként Irénről, apám középső nővérének a haláláról, aki két éve már, hogy elment. Aztán levetettük a cipőnket, majd  nagykabátban és sapkában bebújtunk a dunyha alá. Utoljára katonakoromban aludtam kabátban meg sapkában, de az már rég volt. Elszokik tőle az ember. Most meg visszaszokik. Nem aludtunk jól, apám is forgolódott egész éjjel. Aztán már csak füleltem, mintha lövéseket hallanék a távolból. Próbáltam elhessegetni ezt a gondolatot. Lehet, hogy valamelyik közeli gyár zaja ez az ütemes kattogás. Vártam a hajnalt, a világosságot, ami talán megváltoztat mindent. Lehet, hogy  még fűtés és meleg víz is lesz. Nem lett. Gémberedetten kászálódtunk ki a dunyhák alól. Mosdatlan, borotválatlan arcomat néztem az előszobai tükörben. Számban még a tegnapi szalonna, és az ócska cujka íze keveredett. Fogat kéne mosni, meg borotválkozni sem ártana. Belenéztem a piros vízzel félig telt kádba. A víz tetején halványkékes olajfolt úszkált. Szandi bácsi jött egy nyeles lábossal aztán az olajfoltokat kerülgetve lemert egy jó nagy, lekvárfőzésre használt  fazékba, vagy húszliternyi vizet.

– Na, a többi elég lesz a vécét leönteni. Etus mindjárt főzi a kávét. Szerencsére gáz az van, de néha elveszik, aztán újból visszakapcsolják. Nemrég a szomszéd tömbben meghalt egy egész család mert a sütővel fűtöttek. Elvették a gázt egy-két órára, aztán visszakapcsolták. Reggelre meg halott volt mindenki a lakásban. Azóta nem merünk fűteni vele.          

Megborotválkoztunk a hideg és piros vízben, és reggelire ettünk az ajándékba hozott  téliszalámiból. Szokatlanul hangosan kopogtak az ajtón. Én voltam a legközelebb hozzá, így aztán kinyitottam. Egy fiatal nő állt az ajtóban és zokogott, arcán folytak a könnyei. 

– Köszöntem neki románul, és megkérdeztem, hogy miben segíthetek.

Aztán magyarul válaszolt, miközben megtörölte az arcát és kifújta az orrát.

– Te a Péter vagy, vagy a Gyurka?

Hasonlítunk egymásra, így aztán gyerekkorunkban is gyakran összekevertek bennünket.

– Én a  Gyurka vagyok! – de gyere be. – És te ki vagy?

– Mihaela, Perjámosról.

– Ne haragudj, nem ismertelek meg. Talán húsz éve is van már annak, hogy utoljára találkoztunk.

           –Te semmit nem változtál – mondta, már mosolyogva.

Mihaela apja román volt, az anyja meg magyar.  A perjámosi iskolában tanítottak mindketten. Az anyja németet, az apja meg  biológiát. Az apja volt az iskolának az igazgatója. Gyerekkori jó barátság kötött össze bennünket.

– Mi járatban itt, és miért sírsz?

– Fáradt vagyok! –  egész éjjel műtöttünk. Aneszteziológus orvosként dolgozom a kórházban. Nagy felfordulás volt az éjjel, mert belelőttek a tömegbe. A magyarok, a románokkal együtt énekelték az „Ébredj románt!” ( Ez egy betiltott 48-as nemzeti dal.) Sok a halott és a sebesült is. A tüntetők törtek-zúztak mindent a belvárosban. Hozzánk négy sebesültet hoztak, lőtt sérülésekkel. Megműtöttük őket. Aztán hajnalban jött a szekuritate és a kórteremben lévő sebesülteket lelőtték, az irataikat meg elvitték. Később visszajöttek a halottakért is. Haza akartam menni Perjámosra, de nem járnak a vonatok. Úgyhogy, most itt vagyok.

– Egyél valamit, és próbálj megnyugodni. A szüleiddel biztos nincs semmi gond.

– Én nem akarok egy ilyen országban élni! El akarok innen menni! Érted! – el akarok menni! Vigyetek át!

Újból sírva fakadt és a könnyeit a tenyerével törölte le.

– Útlevél nélkül nem megy, hacsak át nem szöksz a határon, de az kockázatos. Apád román, vannak jó összeköttetései. Szerez neked útlevelet, aztán hozzánk jöhetsz bármikor...

 December 20-a reggelén összepakoltuk apámmal a tisztasági csomagunkat, mert mást nem is vettünk elő a bőröndből. Aztán elindultunk haza. Etel nénémmel és Szandi bácsival akkor találkoztam utoljára.  Aztán Nicolae Ceaușescut és feleségét néhány nap múlva kivégezték. Ha nem is lett béke egy csapásra, de legalább  csend lett...

Végül Mihaela néhány évet a Szent György kórházban dolgozott aneszteziológusként. Aztán pár  év múlva férjhez ment egy osztrák férfihez. Most  Ausztriában él, valahol Bécs  környékén.