Már jónéhány írásomban említettem, hogy gyerekkorom nyarainak egy részét Romániában töltöttem, – amikor éppen nem raktam vagonokat a tűzépen – nevezetesen Perjámoson. Ez a község nincs túl messze Bartók Béla szülővárosától; mindössze két falunyira Nagyszentmiklóstól. Egyszer majdnem nagyszentmiklósi diák lett belőlem, –pont abban a gimnáziumban, ahol Bartók is koptatta a padokat – ha a jóisten is úgy akarta volna. De valami miatt nem akarta, így aztán bánatosan hazajöttem Bánátból. Nekem a haza akkoriban ugyanaz volt, ami öregapámnak és a dédapámnak kétszázévvel ezelőtt. Amikor itthon is otthon voltunk. Én ott is itthon voltam. Azt most bonyolult lenne elmagyarázni, hogy végül is miért jöttem haza. Viszont, ha már így esett, akkor hoztam magammal ezt-azt, amit nem lehet elvenni tőlem a vámon és persze nem lehet megnyerni a réven sem. Merthogy amit az élet ad, azt nem lehet se megvenni, se elcsórni, se határokkal elválasztani. Sosem állítottam magamról, hogy én egy okos gyerek lettem volna, és az iskolai eredményeim sem tükrözték azt. Mint mindennek, ennek is bizonyára sok oka volt. A legkézenfekvőbb pedig az, hogy az én fejem túl kicsi volt ahhoz, hogy a gondolataimat és a tanulmányaimat is erre a kicsi helyre bezsúfoljam. Így aztán mindig annak adtam teret, ami könnyebben fészket tudott rakni ott, ahol másnak a matematika, a fizika, vagy egyéb kötelező tantárgyak. Azt sem állítottam magamról soha, hogy én tudok írni. Bár tagadhatatlan, hogy mondtam olyanokat, hogy én íróféle vagyok; ami amúgy igaz is, meg nem is. Végülis, a történetek szempontjából ez is lényegtelen.
Ezekről az utakról viszont sok történetet hoztam magammal. Némelyiket
nehezen cipelem azóta is, némelyiket vidáman. Ez a kis történet a nagyszüleim
és apám utolsó bánáti lakhelyén játszódott; valamikor a nagy háború előtt.
Mint ahogy a Duna szeli ketté
Budát és Pestet, úgy szeli ketté a Temes folyó Lugost. Igen, így rövid „u”- val,
mert ennek a kisvárosnak semmi köze nincs a Lúg szóhoz, inkább a lugashoz
köthető az etimológia és a régi okmányok alapján is. Szóval, itt is két oldala
van a folyónak, mint mindenhol másutt.
Itt a jobb partot oláh, vagy román-Lugosnak a bal partot meg német-Lugosnak
hívták. De hagyjuk az etimológiát, mert most éppen két lugosi polgár kakaskodik a kaszinó előtt…
Derék
hivatalnok mindkettő. Az egyik a városházán, másik a postán dolgozik. Nem italos emberek ők, és a
családjukat is tisztességgel ellátják. Nem teljesen tökéletes férj egyik sem,
mert a gyengébbik nem a gyengéje mindkettőjüknek. Hol máshol futhat össze két
tisztességes úriember ifjú hölgyekkel, mint a kaszinóban. A teremtő úgy
rendezte el a világ sorsát, hogy amióta nők vannak a földön azóta léteznek
férfiak is. A férfilélek mély bugyraiba viszont a teremtő már bele nem láthat,
mert annyi kiskapu és ajtócska van azon, hogy a kaszinóbéli szobácskák halvány
reményeit és hangos sóhajait eltakarja az ő vigyázó szemei elől is. Jól van ez
így elrendezve mert másként úgysem lehetne. Amúgy meg: a kaszinóbéli hölgyek
végtelen hálásak őszülő halántékú tisztelőik iránt, akik legtöbbször
önzetlenek, mint ahogy Potoczky úr és Kákonyi úr is. Amolyan kaszinós barátság volt az övék, és
néhanapján egy vacsorameghívás is előfordult közöttük, ahol a feleségek előtt
bizonyítandó, hogy jó társaság az, ahová mindketten járnak hetente egy
alkalommal.
Sok pénzt nem nyertek és nem
is veszítettek, sem kártyán sem ruletton, amit viszont nyertek azt elköltötték
Fannira, Idára, vagy éppen egy harmadik csinos lányra.
Ezen a szépnek induló
csillagfényes estén úgy hozta a szerencse, hogy a Potoczky úr igen szép summát
nyert ruletton, amikor valamilyen sugallattól vezérelve az összes zsetonját
feltette a piros hármasra. Ezzel szemben Kákonyi úr vesztesége nagyobbra
sikeredett. Szokás szerint, az italszámlát mindig a nyertes rendezte. Most,
hogy sok pénz ütötte Potoczky úr markát,
így ezen az estén több ital is folyt, mind amennyire a jókedvhez
szükségeltetik. Hogy a sok pénz ne húzza annyira a zsebét, ezért a Fannika
kisasszony megkülönböztetett figyelemben részesítette a nyeremény tulajdonosát.
Kákonyi úr nem nézte ezt jó szemmel. Potoczky minél közelebb jutott Fanni kisasszony domborulatainak csúcsához Kákonyi, az ital által felkorbácsolt féltékeny gerjedelmében egyre nagyobb területet fogott át szemeivel a mellette elterülő vidékből. Egyre tisztábban és átfogóbban rajzolódott ki az élet, és benne tulajdon életük. Ilyen erkölcsi magasságokban már régen érezte magát. Így aztán hiábavaló fáradozásnak bizonyult Ida kisasszony bársonyos kezeinek simogatása. Ez, most nem hatotta meg. A természet rendje az, hogy az emelkedőkkel a lejtők is megnőnek s a csúcsokat sötét szakadékok árnyékolják be. Igazságos ez? – tette fel a kérdést magának, – látva, hogy Fanni kisasszony egyre gyorsabb vágtára ösztökéli Potoczkyt.
Aztán bánatát nem Ida
kisasszony ölelő karjaiba fojtotta, hanem egy üveg pezsgőbe. Ahogy az lenni szokott ilyen mulatságoknál; a
hajnal véget vet a szerelemnek, és most a barátságnak is, miután az ital
átvette a hatalmat mindkettőjük gondolatai felett. A meleg augusztusi hajnalok
amúgy sem kedveznek az italos ember gondolatainak, így aztán az utcán heves
vitába bonyolódtak egymással.
– Maga tehetetlen! Ott
csüngött magán az a gyönyörű Ida, maga meg rá sem hederített. – Milyen
erkölcsről papol nekem, amikor a magáé sem különb?! –mondta felháborodva
Potoczky.
– Persze, nekem a nagy seggű
Ida jutott, akit könnyebb átugrani mint megkerülni! Maga meg a Fannika
kisasszonyt viszi a turfra, már csak a trenzli (kantár) hiányzott. Gyenge egy
férfi maga, hogy a Fannikának kellett magát lapickázni (tolni)!
Szó, szót követett, mint ahogy
az első pofont is pofon, aztán a küzdő feleket a hazafelé tartó kaszinóbéli
társaság választotta szét. Rögtön akadtak párbajsegédek is. A helyszínt és az
időpontot azonnal egyeztették. A lugosegresi út mentén lévő kiserdőben, egy hét
múlva, szombaton reggel nyolc órakor.
– Pisztoly vagy kard? -tették
fel a kérdést a segédek.
– Kard! Kard!
– Levágom a fejedet te
gigerli! – ordította Potoczky.
– Ember kell ahhoz, vagy
legalábbis crack zsoké (sztárzsoké), nem
ilyen nyámnyila.
Szótlanul teltek odahaza a
következő napok, amíg aztán a feleségek fülébe nem jutott a városszerte
szóbeszéd tárgyát képező párbaj. Kisvárosban ilyesmit eltitkolni képtelenség. Főleg
úgy, hogy a párbajozó felek a városban állomásozó katonai egységek egy-egy
vívómesterétől naponta leckéket vettek. A felbőszült feleségek mindenütt
tudakozódtak a részletekről, hogy min is veszett össze a két barát? Haragudtak a férjeikre, de azért annyira
nem, hogy bármelyiket is szerették volna elsiratni.
– Fiatalok vagyunk mi még
özvegynek! –mondta Potoczkyné
– Megkapják a magukét
mindketten, bízza csak rám! – szólt Kákonyiné.
Másnap, aztán megfonták a
maguk hálóját a két mit sem sejtő párbajozó, és a segédeik körül.
Potoczky és Kákonyi teste már
tele volt kék foltokkal, amiket a vívóleckéken szereztek. Ettől, vagy valami
mástól, már kezdett elmenni a kedvük a párbajozástól. Kezdték belátni, hogy a
tollforgatás az mégiscsak közelebb áll hozzájuk, mint a kardforgatás. A
büszkeségük viszont már nem engedte visszalépni egyiküket sem. A feleségek még tovább tüzelték mindegyiket, mintha
semmiről nem tudnának. Így aztán nem hátrálhattak meg.
Eljött a nagy nap, és a küzdő
felek nyolc órakor a segédekkel és egy orvossal megjelentek a helyszínen. A
segédek békülésre szólították fel a feleket és arra, hogy lépjenek vissza a
párbajtól. Erre nem volt hajlandó egyikük sem. Ezt követően előkerültek a ragyogó
fényesre tisztított kardok. Már éppen összemérték a pengéket, amikor is a
tisztás körüli erdőből vagy húsz paraszt
botokkal felfegyverkezve előugrott.
–Ebben az erdőben tilos a
mászkálás! Itt nem lehet csak úgy párbajozgatni!
Némi szóváltást követően,
aztán szaladni késztették a díszes párbajozni vágyó társaságot, mely alatt
természetesen egyik-másik háta a parasztok botját is megérezte. Arra azért arra ügyeltek, hogy a legtöbbet a Potoczky és
a Kákonyi úr kapja. A parasztokat amúgy sem kellett nagyon biztatni, ha arról
volt szó, hogy urakat lehet verni. Most,
hogy még fizetséget is kaptak a két feleségtől, a buzgóságuk is nagyobb volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése