Nehrer György: Kakaó

 

A városban  voltunk, és már mentünk hazafelé, amikor szólt a feleségem, hogy álljunk  meg pár percre a közelben lévő élelmiszeráruháznál, mert szeretne vásárolni néhány apróságot. Aztán, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, a bevásárlókocsi félig lett apróságokkal. Többek között nosztalgiából vásárolt zacskós  kakaóval, margarinnal, felvágottakkal, sajttal, zöldpaprikával, kenyérrel, gyümölcslével, és gyümölcsökkel, meg a fene tudja még, hogy mivel. Előttünk a sorban egy hajléktalannak kinéző, meghatározhatatlan korú férfi, akit  szinte mindennap ott látok a parkolóban az áruház falának támaszkodva. Nem követelődző,  nem  kunyerál, a kocsit sem akarja visszatolni. Mondjuk itt a bevásárlókocsikban már évek óta nincs pénz, mégsem lopják őket és mindenki visszatolja a helyére. Lehet, hogy ez egy jó környék? Mindenesetre nem utálok semmit jobban, mint a pénzdugdosást a rozzant kocsikba. Főleg akkor, amikor nincs nálam százas. Visszatérve a férfire; aki közben húsz centiről, „alig feltűnően” nézte a feleségem csuklóján lévő órát. Kicsi óra, kicsi számokkal. Aztán kiderült, hogy a busz miatt. Hirtelen azt hittem, hogy  így próbál ismerkedni, hátha  adunk neki a nálunk lévő élelmiszerből. Gyors pillantást vetettem a kosarunkban lévő dolgokra, hogy miből tudnánk adni neki? Ránéztem a futószalagra, amire közben elkezdtem pakolni a dolgainkat. Előttünk a szalagon egy darab méregdrága dobozos energiaital, semmi több. Aztán a pénztáros átkiabált a másik gépnél ülő kolleganőjének.

—Margitka, van nálad  keserű?

—Van!

—Légyszi, adj egyet.

Adott. Én meg közben figyeltem, hogy mi a frász az a keserű? Aztán rájöttem, hogy egy féldecis kicsi üvegben lévő barna lötty. Belsőleg használatos alkoholos italra tippeltem. Innentől kezdve valahogy elpárolgott belőlem az adakozási kedv. Nem vagyok antialkoholista, de azért mégiscsak az étel előbbre való, mint a piálás. Az energiaitalról nem is beszélve. Egyszer már kóstoltam ilyesmit, aztán még mielőtt lenyeltem volna kiköptem a mosdóba. Oké, a keserűvel még sosem próbálkoztam. Lehet, hogy az meg bejönne.  A parkolóban egy szál fa sincs, nemhogy szálfa.  Így aztán a kocsiban brutális meleg volt. Légkondicionáló kétségbeesve próbálkozott a maximumon. Hátha. Aztán megkönyörültem rajta, lehúztam az ablakokat. Huzat ezerrel. Mire hazaértünk, már a légkondi is hűtött valamennyire. Szokásos pakolás, szakad rólam a víz. Nem bírom a meleget – rendben van. De, hogy a hideget sem, az már mindennek a teteje. Szóval ilyenkor türelmetlen és ideges vagyok. Nem haragszom én senkire, inkább csak  magamra. Úgy látszik megöregedtem, vagy legalábbis jó úton haladok afelé. Mindegy; nincs örök élet, meg ingyen sör sem, de legalább törekszem rá. A lakásban egy kicsit hűvösebb van. Alig huszonhét fok. Nem ráz bennünket a hideg. Feleségem leült az étkezőasztal mellé és felbontotta a zacskós kakaót. Na, itt kezdődtek a gravitációs problémák, meg az, hogy már régóta nincs meg a zacskótartó műanyag pikszisünk. Keresett egy jó nagy cseréppoharat és abba beleállította a félig telt kakaós zacskót. Persze, csak azt hitte, hogy félig telt a zacsi. Mert ugye egy szabvány bögre az két és féldeci, a kakaó meg  nem kétszer két és féldeci, hanem egyszer két és féldeci, meg talán még egy deci volt az aljában. Mindenesetre a zacsin „450 milliliter” van feltüntetve. Szerintem az biztos csak tévedésből maradt le a feliratok közül, hogy „kb. - ahogy sikerül”. Feleségem bosszankodott rajta.

–Örülj neki, hogy nem emeltek árat! - mondtam.

Egy kicsivel kevesebb van benne ugyanannyiért.  Ez olyan, mint tízdekás savanyú cukorka, amiben már csak nyolc deka van, a tízdekás előre szeletelt felvágott is csak nyolcdekás, a Cigis dobozokban sem húsz szál cigi van hanem tizenkilenc. Ez nem érint bennünket, úgyhogy a cigin mi nem bosszankodunk. Inkább eljátszottunk a gondolattal, hogy próbáljuk meg mindennek a jó oldalát nézni, ne csak mindig kötözködni, meg másokat idegesíteni. Próbáltuk: ahogy telnek-múlnak az éveink egyre könnyebb lesz bevásárolnunk, már ami a cipekedést illeti. Egyre jobban megkímélnek majd bennünket az ilyen fáradalmaktól. Itt senki nem fog kérem  árat emelni az elkövetkezendő negyven évben. Itt az árakat bebetonozzák, sőt, zacskóba és dobozokba vésik, mint ahogy régen is volt.  Az infláció egyenlő lesz a nullával, és a kisnyugdíjasok sem panaszkodhatnak, hogy romlott a pénzük vásárlóértéke. Itt ilyen nem lesz és punktum! Jó, egy kicsivel mindig kevesebb lesz a tejes dobozokban és zacskókban, és a félkilós kenyér sem ötven deka lesz, hanem előbb csak negyven, majd huszonöt, és így tovább. Viszont mindent ugyanannyiért fogunk kapni, mint régen, - és ez a lényeg.  Aztán majd bemegyünk a boltba, ami roskadásig lesz csomagolóanyagokkal. Megvesszük a szalámi illatú csomagolópapírt, a tej illatú dobozt, a sajt illatú nejlon tasakot, a kenyérillatú staneclit.  A pénztárnál pedig egy fillérrel sem fogunk többet fizetni, mint eddig. A púposra pakolt bevásárlókocsinkban lévő cuccot, a pénztártól való távozás után  belegyűrjük majd  egy közepes nejlon zacsiba.
Türelemre intenék mindenkit, még csak a folyamat elején vagyunk.  Nyugalom: a szocializmust sem sikerült felépítenünk, és aki van olyan öreg mint én, az még  emlékezhet  Marosán "elvtárs" híres beszédére is.  "Nem a zsemle kicsi, elvtársak hanem a pofátok nagy. „ Elkeseredésre semmi ok, ma már jó híreket zeng a televízió és a rádió is; naponta többször, hogy beleégjen az agyadba… „Hatósági ára lett a csirke farhátnak!”