Nehrer György: A szökött lány 1889

 

Az ablakra sütött a felkelő nap, és akár azt is hihette valaki, hogy odakinn meleg van. A szállodában és az utcában csend volt. A vendégek még álmosan forgolódtak az ágyaikban és feljebb húzták magukon a dunyhát. Feri, este rakott a tűzre, de az régen volt, mert azóta már az utolsó fahasábot is felemésztette a parázs. Füst se szállt a kéményekből. Gitár és Fakír nyugtalanul mocorogtak. Néhány légy az istálló melegében keresett menedéket a hűvös éjszakák elől. Most a lovakat bosszantották unalmukban. Hol a fülüket, hol az orrukat csiklandozták lábaikkal. Szegények mérgükben hangosakat dobbantottak patáikkal az istálló tégláin, és farkukkal nagyokat csaptak, jobbra és balra.

–        El menj innen, Zu, mert megütlek. – mérgelődött Fakír, és egy nagyot csapott a farkával.

–        Potyogtassatok valamit, akkor békén hagyunk benneteket.

Zu nem ment el, mert szemtelen jószág, és különben is, világosodik. Aztán a zajra Miska is fel

ébredt, és rossz szokása szerint beleordított a hajnalba. Kinek, és mit ordít egy szamár, ki tudja? De 

Miska, ezen sosem morfondírozott. Neki ordítania kell, és kész. Lassan ébredezett az udvar. Fejsze 

csattanások, egymásra eső, tompán koppanó fahasábok zaja, lábosok fedők zörgése a konyhán, és 

Irma, a szakácsnő bosszankodása hallatszott, hogy a mosogatólány nem végzett rendes munkát. 

Aztán Jakab úr a portás nagyot nyújtózkodott és hangosan ásított. A felöltőjét megrángatta lefelé, 

mintha ettől a mozdulattól a ruhadarab kevésbé lenne gyűrött. Megérkezett Márton, a kocsis is.

–        Feri, a lovak rendben vannak? 

–        Kiganéztam, enni is kaptak.  Mindjárt  befejezik,  adok  nekik inni, aztán mehetünk.

Kora ősszel nehezebben indulnak a napok. Mintha a nagy nyári meleg elfárasztotta volna az embereket és állatokat egyaránt, úgy tűnik, hogy most szeretné kipihenni magát mindenki. Aztán lassan készülődnek az emberek, és új napra ébredt a város is. Gitár és Fakír a kockaköveken néha megcsúszva, de vidáman ballagott a vasút felé. Ettek, ittak, és Zu-ék is eltakarodtak. Kiröppentek Feri után, amikor kivitte az almot.

–        Lendítsd azt a koffert, Feri, mert megszakadok, ha egyedül kell emelgetnem mindegyiket!

–    A kisasszony is velünk jön? – kérdezte Márton egy elegánsan öltözött fiatal hölgytől.

–        Igen! A Fekete Sasban foglaltam szobát.

–        Melyik az ön csomagja?

–        Az a nagy bőrtáska.

–        Feri, segíts a kisasszonynak felszállni!

Feri segített, és a kocsi is megtelt. Időközben a város is felébredt kora-őszi álmából. A kocsikerekek hangosan zörögtek a macskaköves úton, ébresztőt zenélve a hétalvóknak. A portán aztán Jakab úr mindenkinek az adatait felvezette egy könyvbe, mert rend a lelke mindennek. Sok ember megfordult már itt, és Jakab úrnak jó szeme volt hozzá, hogy ki az, aki rosszban sántikál, vagy ki az, aki gyanús? A fiatal kisasszonyra is rákérdezett.

–        Egyedül méltóztatott jönni?

A kérdés hangsúlyában volt valami gyanakvás, amit a hölgy egy határozott válasszal igyekezet tompítani.

–        Igen, kérem szépen! Látogatóba jöttem a rokonaimhoz.

–        Szabad a nevét, és az adatait?

–        Schlesinger Irén magánzónő.

Jakab úr gondosan felvette az adatokat, és vissza is olvasta őket, hogy stimmel-e minden

–        A hetes szoba az öné!  Tessék nyugodtan elfoglalni a szobát, a csomagjait hamarosan felviszik.

Pongrátz úr, a szálloda egyik vezetője érdeklődött a portásnál, hogy minden rendben ment-e a bejelentkezéseknél?

–        Igen! Készen van a bejelentőkönyv, rögtön adom.

–        Egy gyanús személy van, de lehet, hogy tévedek.

–        Ki az?

–        Schlesinger Irén budapesti illetőségű kisasszony. 

–        Jakab úr, maga képzelődik!

–      Lehet, de  nem szoktak ilyen  feltűnő öltözetben utazni az emberek, hacsak nem valami hercegnő a kisasszony. A lakcíméből ítélve, nem hinném, hogy az lenne.

–        Figyelünk rá, legyen nyitva a szeme, nehogy fizetés nélkül távozzon a kisasszony.

Hóna alá csapta a bejelentő könyvet és elballagott a rendőrségi nyilvántartóba. A folyosón már voltak néhányan, és csendesen várakoztak. Leült egy hosszú padra. A fehérre meszelt falak, a rácsos ablakok, a kemény pad, mind azt a célt szolgálta, hogy aki ide bejön, az lássa, neki, itt sok szava nem lehet, és jobban teszi, ha nincs is.

Szóval Pongrátz úr szépen ült, ült és várt a sorára. Aztán őt szólították.

–        Következő?

–        Fekete Sas szálloda.

–        Foglaljon helyet! Kérném a bejelentőt.

–        Tessék parancsolni. Egy gyanús vendégünk van.

–        Nocsak!

–        Úgy tűnik, hogy egy ifjú hölgy az a bizonyos illető, de szemmel tartjuk, ha valami gond lenne, értesítem.

–        Azt el is várjuk.

 Az üzletvezető, eleget tévén a bejelentési kötelezettségének, visszaballagott a szállodába. Ebédidőben, szokás szerint, az ajtó mellől figyelte, hogy rendben mennek e- a dolgok? Mindenki elégedett-e a felszolgálással, az étellel. Néha utasításokat adott egyik-másik pincérnek.

–        Hugó, a  hármas asztalnál, már  leszakad a keze a  vendégnek, annyit integet. Legyen szíves, menjen oda.

–        Igen, uram! Köszönöm, uram!

Megéhezett Schlesinger kisasszony is, és felkereste az éttermet. Az ajtó mellett álló üzletvezetőnek köszönt.

–        Jó napot kívánok, ebédelni szeretnék!

–        Egyedül óhajt ebédelni, vagy  van  kísérője a kisasszonynak?

–        Egyedül ebédelek!

–        Rögtön intézkedek!

Az üzletvezető intett Hugónak!

–        Kérem, kísérje a hölgyet a hatos asztalhoz.

A lány nyakán vastag aranylánc volt. A ruha dekoltázsában a láncon három virágkehely, és mindháromban gyémántkövek. Ez egy vagyon, gondolta magában az üzletvezető, miközben érlelődött benne a gondolat, hogy visszamegy Hegyi János rendőri nyilvántartóhoz. Ez egy ház ára, amit a nyakán visel ez a kis hölgy. Akit nem zavartak a kíváncsi tekintetek, és jó étvággyal fogyasztott, a legdrágább italt és ételt rendelte, ami az étlapon volt. Majd Hugónak kifizette az ebédet, és távozott az étteremből. Az üzletvezető magához intette Hugót.

–        Rendben ment a fizetéssel minden?

Ez a kérdés azt jelentette, hogy kapott -e borravalót…

–        Nagyon is rendben, Pongrátz úr! Két forint borravalót kaptam. Ahhoz képest viszont nem sok, hogy a táskája tömve van pénzzel. Én még ennyi pénzt egyben nem is láttam.

Délután az üzletvezető visszament a rendőrségi bejelentőhöz, és elmesélte neki a tapasztaltakat.

–        Ma  már nem tudok kimenni önökhöz, mert  sok elfoglaltságom van, de holnap délelőtt a körmére nézünk ennek a kisasszonynak, és elszámoltatjuk, hogy miből is él ilyen nagy lábon.

Másnap reggel a kisasszony egy hétköznapi, de elegáns ruhában távozott a szállodából. Kifizette a szállást és elköszönt Jakab úrtól, a portástól.

Aztán délelőtt megjelent Hegyi úr, a rendőrségi nyilvántartó, és kereste a kisasszonyt.

–        Miért nem tartották vissza?! – mondta mérgesen.

–        Kérem szépen, tisztességesen kifizette a szállást, és gáláns borravalót adott. Mi okunk lett volna visszatartani?

–        Hová ment ez a kisasszony?

–        Azt, kérem, nem kötötte az orrunkra – mondta Jakab úr.

Nagy dühösen távozott Hegyi János rendőrségi nyilvántartó. Közben Schlesinger kisasszony munkára jelentkezett a Stefanics József kocsmárosnál, akivel még tegnap megállapodott, hogy felveszi pincérnek, és szállást is biztosít neki, kedvező fizetési feltételekkel. Csomagját az új szállásán letette, majd átöltözött. A kocsmáros pedig elment bejelenteni az új alkalmazottját a rendőrségnek, ahogy az elő volt írva. Hegyi János betűzgette a kocsmáros írását.

–        A betyárját! Várjon csak! Aztán előkereste a könyvből a Fekete Sas bejelentőjét, és egyeztette az adatokat.

Szólt a hivatalszolgának, hogy azonnal menjen egy lovasrendőr a Stefanics kocsmához, s állítsa elő a kapitányságon Schlesinger kisasszonyt, kihallgatás céljából.

A kocsmáros csak hüledezett, szólni sem mert. Most nézhet másik pincér után. De hol talál ilyen intelligens, szép hölgyet, aki ezt a munkát elvállalná? Egy óra múltán a kapitányságra elővezették a kisasszonyt, aki inkább dühös, mint ijedt volt.

–  Üljön le, és nyugodjon meg. Szamosvári József főhadnagy vagyok. Én vezetem az ön kihallgatását. Ha mindent bevall őszintén, az enyhítő körülménynek számít a bíróságon. Tolvajlásért kap egy évet, aztán mehet haza. Ne nehezítsük meg egymás dolgát, főleg, így ebéd előtt. Én kérdezek, ön meg válaszol őszintén.

–        Úgy lesz, főhadnagy úr!

–    Kitől lopta el a kettőszázhetvenhat forintot és leltár szerint felvett nagy értékű karkötőket és nyakláncokat?

–        A saját  tulajdonom és  örökségem,  amit  anyám és  apám rám hagyott.

–    Megmondtam, hogy ne próbáljon hazudozni, mert erre nekem nincs időm! – mondta magából kikelve Szamosvári.

         Schlesinger kisasszony felállt a székről.

–        Mindent bizonyítani tudok, kérem, hogy forduljon el, amíg előveszem az iratokat.

–    Azt nem tehetem, de ön elfordulhat A ruhája alatt matatott egy darabig a kisasszony és egy összehajtogatott papírt adott át a főhadnagynak. Az gondosan, kétszer is elolvasta az iratot.

–        A pénzt és az ékszereket tegye el, azok valóban önt illetik.

Bár az iratban jóval több pénzről esik szó.

–        A többi a bankban van, amihez nem férek hozzá.

–        Innen addig nem mehet el, amíg el nem mondja, hogy mit keres Székesfehérváron!

–        Kérem szépen, az úgy történt, hogy az én drága apuskámnak volt egy téglagyára Kaposváron, a Pécsi út baloldalán a Margit-malom mellett. Sokat jártam oda apussal. Főleg télen szerettem ott lenni, mert amikor kitették az udvarra azt a sok forró téglát akkor a sorok között lehetett melegedni, mintha egy nagy kályha fűtené az udvart. Aztán apuska tüdőgyulladást kapott, magas láza lett és egy hét alatt meghalt. De az orvos azt mondta, lehet, hogy a sok szivar és az idegeskedés sem használt neki. Szóval, apuska halála után a gyár még működött egy darabig, mert a testvérének az Albert bácsikámnak is volt egy téglagyára a Szigetvári utcában. Ő egy ideig, amíg Kaposváron éltünk, segített igazgatni a gyárat. Aztán anyámat a rokonai felcsábították Budapestre, és összeboronálták ezzel a Szedlák Vendel puskaművessel. Öreglegény volt, és tisztességes embernek nézett ki. Anyuskát elvette feleségül. Így ő lett a gyámom. Apuska után a vagyon felét anyám, a másik felét én örököltem. Amikor elköltöztünk Kaposvárról, akkor Albert bácsi megvette anyustól a gyár felét, ha már úgyis ő igazgatja, akkor legalább valami haszna legyen belőle. Anyus pénze gyorsan fogyott, mert új házba költöztünk, és a puskaműves inkább csak vadászni, meg kártyázni járt a cimboráival, és nem nagyon dolgozik azóta sem. Kitalálta, hogy feleségül ad az unokaöccséhez, akkor még alig múltam tizennégy éves. Szerencsére, anyus is ellenezte. Kártyás, és italozó ember az az unokaöccs. Aztán anyus is megbetegedett, és pár hónapja meghalt. Anyám betegsége alatt megint a férjhezmenetelem volt a legfontosabb dolga Szedláknak. Már nem bírtam tovább a zaklatásokat, így aztán összepakoltam anyus ékszereit, meg a pénzt, amit találtam, mielőtt azok is elúsznak a kártyán. Hagytam egy levelet, hogy elköltöztem, ami az enyém, azt elvittem. Azért Fehérvárra jöttem, mert itt nincs ismerősöm és rokonunk sem. Itt biztosan nem keresnek. Két hónap múlva nagykorú leszek, s akkor visszamegyek Kaposvárra. A fele téglagyár az enyém, és az Albert bácsi sem bánja, ha ott vagyok. Úgy gondoltam, hogy segítek neki a munkában. Aztán majd férjhez megyek, amikor megszeretek valakit. Ezt a két hónapot szeretném végig dolgozni, hogy a pénzem ne fogyjon el. Hacsak pincérnői munka van, akkor azt fogom csinálni. Kibírom!

–        Elmehet a kisasszony, de a várost addig nem hagyhatja el, amíg Budapestről meg nem érkezik a válasz, hogy nincs feljelentés ön ellen. Ha a gyámja feljelenti lopás miatt, akkor újból be kell jönnie. Akkor viszont keressen egy ügyvédet. Az ékszereket meg a pénzét tegye be a bankba, mielőtt lába kél. Ha mindenképpen pincérnő szeretne lenni, visszamehet a Stefanics kocsmába. Ha meggondolta magát, akkor beszélek Pongrátz úrral, hogy vegyék fel a szállodába. Úgy tudom, amúgy is keresnek az irodára valakit, aki talpraesett, nyelveket is beszél, és a papírmunkákat is el tudja látni.

–        Nagyon köszönöm, főhadnagy úr!

Örömében felugrott és a tárt karokkal elindult Szamosvári felé

–        Na, na, na, kisasszony, hivatalos személyt nem ölelgetünk.

Valamit még dörmögött magában a nagydarab rendőr, aztán odament az ablakhoz, levette a bepárásodott szemüvegét és gondosan tisztogatni kezdte. Rég elvesztett lánya, Rozika, járt a fejében...