Nehrer György: Fekete Sas Szálloda Történetek a múltból

Petrőczi Éva ajánlásával

Fehérvári capriccio – elöljáró sorok

Mielőtt érzékeltetném a késő pályakezdők sorában máris, ráadásul országosan megbecsült nevet kivívott Nehrer György Történetek a múltból című, kisregény rangú novellafüzérének hangulatát, hadd idézzek a mindig-derűs, vagy legalábbis annak látszó szerző megrázó önvallomásából: „1953. [a szerző születésének éve!] „Írok! Néha magam alatt vagyok, néha a fellegekben járok. Néha azt hiszem, hogy megváltoztatható a világ. Aztán rájövök, hogy mégsem, mert egyre gonoszabb és körmönfontabb emberek jönnek messiásként. Rend és értékrend? Olyan már régóta nincs. Amíg tudok, addig adok. A többit meg elveszik. Még szilárdan állok a lábamon, mint a házak, amiket építettem. A végén: törmelék, rom és töltés lesz mindenből!” Nehrer Györgynél két évvel „vénebbként”, 1951 szülötteként én ugyan derűsebben látom a világot, többek között akkor, amikor az ő műveit olvasom. Hiszen ennek a gazdag és változatos termésnek éppen az a lényege, hogy a „napok romjai”-ból, régi építkezések, történések maradványaiból élet-erősítő, szívderítő történetekkel melengeti szívünket, erősíti elménket, még ezekben a járvány árnyékában végigvacogott, vagy éppen végig hősködött időkben is.

Ez a legújabb gyűjteménye, a Fekete Sas egy olyan, erre a névre hallgató, méltán legendásnak nevezhető székesfehérvári fogadó, majd szálloda hétköznapjaiba vezet el bennünket, amely édestestvére szülővárosom, Pécs ugyancsak mesetermő Nádor szállójának. Nehrer ezeken az oldalakon nem tesz egyebet, mint – sok-sok korabeli dokumentumra, többek között újságcikkekre, helytörténeti kiadványokra támaszkodva – csak mesél, mesél, az 1885-től 1917-ig terjedő esztendők Alba Regiájáról, s az ott élő, vagy oda utazó urakról és hölgyekről.

De nem ám a „békebeli” mesék sokszor álszemérmes, szépítő-enyhítő modorában, hanem úgy, mint egy jókedvű és – legjobb pillanataiban legalábbis – Rejtő Jenő köpönyegéből kibújt bűnügyi tudósító. Hősei között zömmel férfiúi gazfickók, hamiskártyások, csalók, stikli-királyok ugyan, de akadnak azért köztük jócskán bűnöző hajlamú hölgyemények is, például az ifjú lánykákat prostitúcióba rángató, vagy legalábbis rángatni akaró Kató, vagy éppen a Paulini János hadnagyot első világháborús szabadságideje alatt szeretett és nagy értékű fotómasinájától megfosztani próbáló szélhámosnő, Klaudia. Az egykori, nevezetes fényképezőgép-márka pontos leírása alkalmat ad nekünk arra, hogy jelezzük: Nehrer György nem csupán jól ír, de kitűnően „fényír” is, legalább egy évtizede emlékezetes és informatív értékű fotó- és kisfilm tudósításokban örökíti meg szeretett városa, Fehérvár minden számottevő eseményét, egy elhívott és elhivatott krónikás, mondhatnánk: e város „Tinódija” elkötelezettségével.

Nem véletlenül adtam elöljáró soraimnak a „Fehérvári capriccio” címet: hiszen, ez már az első sorok elolvasása után nyilvánvaló, ezekben a novellákban éppúgy áradnak-gomolyognak a történések és a szereplők, s rajzolódik ki előttünk a monarchia utolsó harminc, békés, majd háborúba süllyedő éveinek fehérvári élete, mint a sokunk által szeretett Hrabal-Menzel szerzőpár remekében egy cseh városkáé. De eszünkbe juthatnak hazai példák is, elsősorban Mikszáth és Krúdy írásai, de még a szülővárosához, Selmecbányához megható hűséggel és sok-sok,
bennünket a Felvidékre vezető mesével megnyugtató, vagy éppen felkavaró Kosáryné Réz Lola.

A történetek folyamatosságát, regényszerűvé formálódását egy központi szereplő biztosítja: a fehérvári rendőrség dísze-virága, a hatalmas termetű, de Mátyás királyhoz hasonlóan igazságszerető és mindig igazságot osztó, nagyon szeretni való Szamosvári főhadnagy. Hogy ő költött, vagy éppen valóságos alak, azt nem tudom bizonyosan, de azt igen, hogy pontosan olyan közszereplő volt/lehetett ő, akire minden településnek, minden teremtett embernek, minden időben égető szüksége van.

A ráadásról is ejtsünk néhány szót: Nehrer György írásaiból sok mindent megtudhatunk a régi idők táplálkozási szokásairól, kedvenc itókáiról és pöfékelni valóiról, s szövegei nyomán akár egy-egy szótól „feltámad” az általa visszaszólított, hol igazi, hol (sok szerző által!) hamis aranyba vont korszak. Köztük egy rég feledésbe merült magyar pincéri szakszó, a „hangedli”, a kiszolgálók karján hol patyolat fehéren, hol bizony bor- és ételfoltosan lengedező kendő. Végül még járványtörténeti kitérőkkel is találkozhatunk A Fekete Sas lapjain, például egy kései, 1890 nyarán pusztító kolerajárványról. De ne a gondot, a bánatot, a sokszor csak „stikliszerű” bűnöcskéket vegyük észre ezekben az igaz mesékben: hanem a szépet, a kifogyhatatlan életörömet és élet-ünneplést. Egyszóval, mindazt, amivel ez a novellafüzér – ezúttal felnőtteknek szóló – „mesék, borozgatás közben” gyógyítgatja, biztatja és felderíti napjainkat.

Petrőczi Éva

A tartalomból:

( Kosztolányi Mária grafikáival)