Kötéltánc c. antológiából

 

KÖTÉLTÁNC

Novelláskötet

Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 2019

----------------------------------------------------------------------

 

P. MAKLÁRI ÉVA

  PISTI TANÁR ÚR

 

Pisti tanár urat sokan ismerték a városban. A diákok rajongtak érte, és becsületesen készültek óráira. A fiúk is élvezettel hallgatták előadásait, amit bőven fűszerezett egy-egy író, költő magánéletének pikánsabb részeivel, a lányok közül pedig a fél gimnázium szerelmes volt a tanár úrba.

A magyaróra előtti szünetben lázas fésülködéssel fejezték ki imádatukat, s mikor a tanár úr hatalmas, bár kicsit dülledő kék szemével, göndör szőke hajával belépett az osztályterembe, csillogó szempárok sokaságával találta szemben magát. Kipirult arccal, szívdobogva figyelték minden mozdulatát. Ismerték kedvenc színeit, tudták, ha fekete inget és fekete zoknit visel, akkor jó kedve van, talán még viccelődni is fog, és elnézőbben osztályoz.

Pisti tanár úr élvezte ezt a népszerűséget. Kedvenc szokásai közé tartozott, hogy rátámaszkodva az első padra kinézett magának egy leányt, és rászegezve tekintetét elsuttogta vagy elzengte az éppen aktuális verset. Amikor Shakespeare 75. szonettjét belebúgta a levegőbe, minden leány úgy érezte, hogy ez csak neki szól, és jóleső borzongással sajátította ki a vallomást.

Szokása volt az is, hogy dolgozatírás alatt járkált a padok között, meg-megállt egy-egy tanuló mellett, diszkréten beleolvasott egy-két mondatba, s ha helyesírási hibával találkozott, rátette ujját az adott szóra, és ebből a diák már sejtette, hogy itt valamit elrontott, aztán vagy kijavította, vagy fogalma sem volt, hogy mit kezdjen vele, és nem töprengett a megoldáson.

Úgy április táján az év utolsó fogalmazását íratta az érettségi előtt álló negyedik osztályban, mikor sétálgatása közben a tenyeres-talpas, osztálytársai által daginak becézett Mari mellett állt meg, és belepillantott a leírt sorokba. Éppen a muszáj szó ly-os változatára tette ujját, mikor váratlan esemény történt.

Mari villámgyors mozdulattal a tanár úr tenyere alá csúsztatta jobb kezét, és simogatni kezdte középső ujjával annak hajlatait. A tanár úr meglepődött, lenézett a szőke fejre, s egy picit kinyílt lihegő száj mosolygott rá. Egy másodpercig tartott az egész, aztán továbbsétált gondolataiba merülve, elmélázva.

Jól ismerte Mari szülői hátterét. Az apja ezredesként szolgált a Magyar Néphadseregben, csak ritkán tartózkodott a kisvárosban, az anyja pedig a pártbizottság második embereként igen tevékeny életet folytatott.

Azt is tudta, hogy az iskola épületének közelében laknak, csak négy-öt házzal távolabb, és a kert hátsó kapuja a párhuzamos, csendes utcára néz a temetővel szemben.

Hogy mire gondolhatott még? Csak ő tudja. Talán arra, hogy néhány hét, és úgyis leérettségiznek, vagy a lehetőség izgatta, de óra végén, mikor beszedte a dolgozatokat, a következőt mondta:

– Akinek érettségi előtt segítségre lenne szüksége, szóljon! Természetesen a korrepetálás az iskolai rendhez tartozik, nem kell érte külön fizetni.

Az osztály hangos – köszönjük – szóval hagyta el a termet, kivéve Marit. Megállt a tanári asztal előtt, s kissé pirulva elrebegte, hogy őrá bizony ráférne egy kis külön tanulás, mert szeretne egyetemre menni, s ha a tanár úr vállalná, nagyon örülne.

A tanár úr bólintott, és meglepő dolgot kérdezett:

– Mikor vagy egyedül otthon?

Mari sűrű pislogások között vallotta be, hogy édesanyja minden csütörtökön este 8 óráig pártértekezleten van, apja pedig havonta csak egyszer jön haza hétvégén a nagyvárosból.

– Akkor csütörtökön 4 órakor nyisd ki a hátsó kaput, és várj rám!

A megbeszélt időben Pisti tanár úr jobbra-balra figyelve végigballagta a rövid távolságot, miközben arra gondolt, mehetne ő a temetőbe is, azt senki nem tiltja, s pontosan 4 órakor lenyomta a hátsó kapu kilincsét, és gyorsan eltűnt a kert fái között.

Fél 6 körül ugyanolyan óvatosan lépett ki, tekintetével végigpásztázta az utcát, s miután mindent rendben talált, sietős léptekkel ment vissza az iskola felé, miközben kellemes bágyadtsággal nyugtázta a korrepetálás sikerét.

Ettől kezdve csütörtökönként halkan kattant a kapuzár, a szóbeli érettségi vizsga pedig vészesen közeledett. Mari a hét többi napján szorgalmasan tanult, a tanár úr pedig tervezgette a Mari utáni szép jövőt.

Álmodozását egy váratlan esemény zavarta meg. A közelben lakó Bözsi néni a férje sírját rendezgette, mikor figyelmes lett a tanár úr közeledő alakjára. Asszonyi kíváncsisága a bokor mögé lapította, s türelmesen várt. Igazgatta a virágokat, törülgette a sírkövet, gyomlálta a hant körüli területet. Jóleső elégtétellel nyugtázta a látottakat.

A következő napokon már 3 órakor kiment a temetőbe kapával, gereblyével, locsolóval a látszat kedvéért. Nem csalódott. A jelenet csütörtökön megismétlődött, és Bözsi néni alig várta az estét, és Mari hazatérő anyját. Mikor feltűnt az asszony, megszólította:

– Kedves – először lelkemet akart mondani, aztán meggondolta magát – elvtársnő!

Ha mindenki így törődne a gyermeke jövőjével, akkor sokkal jobban és boldogabban élhetnének az emberek. Az asszony meglepődve nézett, és ő folytatta:

– Látom ám, hogy az a szép szőke, fiatal tanár úr milyen szorgalmasan jár ide, és foglalkozik a Marikával. Remélem, nem kér érte sok pénzt, olyan rendes embernek látszik.

Mari anyjának fejében villámként cikáztak a gondolatok. Gyorsan elköszönt, s hazatérve elővette szeretett gyermekét. Leültette a székre az asztalra állított lámpával egyenesen szemben, Mari arcába világított, és megkezdte a vallatást. Mari először hebegett-habogott, majd elsírta magát, töredelmesen bevallott mindent, hozzáfűzve, hogy ő halálosan szerelmes a tanár úrba.

Az édesanyja azonnal felvette az akkor még másoknál oly ritka telefont, és mindent közölt a férjével. A válasz gyors volt, és katonás. Senki nem tesz semmit, ő holnap estére otthon van, a további teendőket bízzák rá.

Hogy mit beszélt otthon Marival – mit nem, nem tudni, de látszólag nem történt változás. Mari tanulgatott, ábrándozgatott, és várta a csütörtököt.

Pontosan 4 órakor belépett a tanár úr a hátsó kapun, s a házba érve hozzálátott a korrepetáláshoz.

Javában folyt a tanítás, mikor hirtelen kinyílt a szoba ajtaja, és megjelent az ezredes elvtárs teljes katonai pompájában, jobb kezében felemelt pisztollyal, és kezdetét vette a hadművelet.

Pisti tanár úr rémülten ugrott ki az ágyból, nyúlt földre dobott nadrágja után, de az apa ráordított:

– Ne mozdulj! – fogta rá a fegyvert a tanár úr nemesebb testrészére. Most vagy azonnal megkéri a lányom kezét, vagy lövök! Akkor magát beszállítják a kórházba, holnap az egész város tud az eseményről, annak okairól, s maga az ország összes középiskolájából végleg kitíltatik, soha többé nem taníthat, legfeljebb elmehet segédmunkásnak.

Pisti tanár úr rövid idő alatt átgondolta a lehetőségeket.

Ránézett az elégedett, mosolygó Marira, tudta, hogy ő az a nő, akit soha életében nem fog szeretni, de nincs más választása. Odalépett a még mindig rászegezett fegyver elé, s tisztelettel megkérte Marika kezét.

Az apa elégedetten elmosolyodott, a szobaajtó pedig kinyílt. Ott állt Mari anyja egy pezsgősüveggel és tálcára rakott poharakkal.

– Most már felöltözhet – mondta az apa, s elővarázsolt a zubbonya zsebéből egy kis dobozt két karikagyűrűvel. Az egyiket gyorsan ráhúzta Marika ujjára, a másikat a tanár úr kezére. A gyűrűs ujjon kissé lötyögött, de a középsőre passzolt.

Így történt, hogy Pisti tanár úr hamarosan „boldog” férj, a gimnázium kitüntetett embere, később igazgatója lett, de ettől kezdve soha nem állt meg dolgozatírás közben egyetlen diák mellett sem, hogy rábökjön a helyesírási hibára.