Kötéltánc c. antológiából
Pálfalvi András
Kötéltánc
Hírtelen
azt hitte, hogy vándorcirkusz érkezett a városba, de aztán rögtön eszébe
jutott, hogy semmilyen reklámüvöltést nem hallott mostanában, az ilyenkor
elkerülhetetlen „anyakondaorijjáskigyoboxolokéngurukbiciklizzöjegesmedvék”
obligát rikkancs-szövegével, amint újra meg újra körbejárják a várost azok a
szerencsétlen, valahonnan a régből ittfelejtett élő kövületek. Mert hiszen
cirkusz van elég manapság sátor nélkül is, sőt sátor is van hozzá, minden
kortesidőszak sátorosünnepeket gyömöszöl a naptárba, Gergely pápa irigykedik,
szegény Luther meg csak forog a sírjában az egyre gyarapodó ünnepek láttán. De
most semmi efféle nincsen, mi lehet akkor ez a vándorcirkuszt idéző piknik a
nyomorult kis park nyomorult kis fái alatt, ahol plein-air festők ecsetjére
kívánkozó csoportidill bimbózik a már szépen felöltöztetett panelházak tövében.
A
kutyás nyuggerek és debil kamaszok lepusztult csapata, akik a mindennapi
menetrend szerint a kókadozó virággruppok között hugyoztatták pedigréseiket, a
„ha már nekem nincs családfám, legalább a kutyámnak legyen, így talán rám is
ragad valami, ha más nem, kutyaszőr” filozófiájával, régóta kizárólagos
tulajdonuknak tekintették a park ágyásait, és ott morzsolgatták monoton
napirendjük olvasóját, most ellenségesen tekingettek a betolakodókra. Látszott
rajtuk, ők is szeretnék, ha csak vándorkomédiások, ekhós igricek lennének,
hiszen azok néhány nap után úgyis útnak erednek és nem bitorolják el a
paneltenger már általuk kisajátított zöld szigetét. Szóval másokat is érdekel
ez az új jelenség, konstatálta a kisugárzó rosszindulat terjedő hullámait,
amivel határozottan erősítették saját bizalmatlanságát is.
Peripatetikus kötéltáncos
kurzus kezdőfoglalkozása lehet az nem más, vonta le egyelőre az egyetlen elfogadható
következtetést a piknikes jelenet láttán, melyben már érett korú fiatalok
kevertivarú, félszakasznyi csoportja adott elő a késődélutáni ferde napsütés
rivaldafényében. Mert sürgölődésük
középpontjában két türelmes fa közé kifeszített háromújnyi széles, rikító
sárgaszínű gurtni dölyfölt, tán könyöknyi magasságban a letaposott sovány gyep
felett. Valami transzporter cég leltárában lehetett korábban, míg a sors, vagy
egy ügyeskezü aktivista a rakományrögzítés rabszolgaságából fel nem
szabadította. Ott sárgállott tehát a zöld fű felett, könyöknyi magasan, mint
egy alacsony, törpe kordon. Hallotta egyszer,
hogy az angolszászok, a hajdani kelta ősök hagyományát ápolva sárga szalagot
kötnek a fák derekára, valami nóta is szólt erről, de hogy miért, az nem jutott
az eszébe hírtelen, majd otthon utánanéz, gondolta. De akkor mégis csak lehetséges
lenne, hogy ezek kelta hagyományőrzők, és a druidájukat várják ide a fák alá?!
Sok rosszat olvasott a keltákról, hogy barbárok és vadak, bemázolják az arcukat
harc előtt, aztán meg levágják az ellenség fejét, gyűjtik a koponyákat, de akkor
itt talán mégsem lesz harc, mert ezeknek csupasz az arcuk, bár igen elszántnak
és vadnak tűntek mindahányan. Machétéket, kardokat se látott, a fák alatt
szerteszét hányt közepes méretű hátizsákjaikban se nagyon fértek volna el ilyen
veszedelmes szálfegyverek, de hát nyiszatolni kiskéssel is lehet, látott már
böllért is így dolgozni. Szóval mégiscsak veszedelmesek ezek itten. Az biztos,
hogy multikulturális gyülekezet, mert ahogy az új jövevények egyre csak
szállingóztak, ki gyalog, ki kerékpárral, a drága bringákat hanyagul földre
lökve, arcukon sejtelmes vigyorral,
és rituális kézmozdulatokkal örvendeztek egymásnak. Öklüket összeütögették,
mint a boxolók az ütközet előtt, alkarból csavarintgattak egyet-kettőt, majd
furcsa csuklómozdulatokat is tettek hozzá, miközben halványan beszédre
emlékeztető, szaggatott torokhangokat hallattak. Harlemi négeres filmeken látott hasonlót, ahol
a feka suttyók falkába verődve összejöttek drogozni a sarkon, de ezek itten nem
négerek, azt messziről is jól látta rajtuk. Akkor talán szabadkőművesek
lehetnek, mert azoknak is vannak mindenféle titkos kézjelei, de itt sehol nincsen
páholy, meg malteroskanalat se látott náluk, nem is látszottak túl dolgos
népeknek. Csupa talány ez a világ, szögezte le magában, már semmiről se lehet
tudni, hogy valójában micsoda is. A csoportdinamika szétszórt elemei között
lassan kibontakozni látszott a rítus centrális erőtere, a kifeszített sárga
gurtni. Egyikük a kis fa ágaiba kapaszkodva, nagy óvatosan megpróbált a
szalagra állni és ott is maradni a pillanat törtrészénél kicsit tovább. Ketten
is segédkeztek a manőverhez, mint együttérző párbajsegédek egy gáláns
duellumnál, lehet, hogy még szanitéc is pihent valahol az egyik fa tövében, hátizsákjában
gyógyító energiaitallal. Mert nagyot esni még ilyen szédítő alacsonyságból is
lehet, fulladtak már bele öt centis vízbe is, ott a veszély mindenütt! Sorban
próbálkoztak az akrobata-kötéllé avanzsált gurtni megzabolázásával a csoport
kalandvágyóbbjai közül, és ahogy telt az idő, a tehetség is feltajtékzott végre
a közepes kínálatból, fától fáig, végig az öt méteren egyszercsak végigaraszolt
valaki. Így telt az idő, a szétszórt biciklik és hátizsákok között heverészők
kézről kézre adott flakonok szopogatásával kényeztették magukat és egymást, és
harsány hangokkal buzdították a kötél bátor hódítóit. Közben csörrentek a mobilok,
a ki- és bejövő hívások szignáljai, a messzeségbe küldött, szavaknak álcázott zajok
betöltötték a teret, színes akusztikus egyveleget alkotva a nyuggerek kutyáinak
eszelős csaholásával, a közeli parkolóból fel-fel csattanó riasztószirénák
halálvijjogásával.
Ez az! A multikulturalizmus
és globalizmus legfrissebb leleménye! Megelégedéssel töltötte el, hogy
végre rátalált a megoldásra. Mert mindent behordanak már ide a szelek, ilyen
világot élünk. Azelőtt bezzeg nem így volt, horgadt fel benne a hagyományőrző.
Akkoriban minden olyan volt, amilyen. Már amilyennek lennie kellett! Az ember
mindenről tudta rögtön, hogy micsoda is az, ha meg nem, hát megmondta a
szomszéd, vagy a tiszteletes vasárnap, de manapság már az is másról beszél, úgy
agitál, mint valami népfrontaktivista. Pedigrés kutyát csak a vadász tartott,
meg a méltóságos asszony a pincsijét, más nem is akart volna, ha erőltetik is.
A legénycsokorban heverésző leányról is lehetett tudni miféle, cemende az, nem
más, aztán a sok vidámkodás után már senkinek sem kellett, mehetett világgá. A
fiatalság meg iskola, vagy munka után egyletbe ment, klubba járt, nem
csatangolt falkába verődve és főleg nem akart kötéltáncot járni. Mert azt,
aztán tényleg nem akart senkise. Ha jött a cirkusz, girhes gebékkel vontatott
ütött-kopott kocsijaikkal és felverték a sátrat a vásártéren, kirajzott oda a kíváncsiak hada, a
bámész gyereksereg, rögtön kérdezgették az ott tollászkodó manézsbéli népeket,
hogy kötéltánc lesz-e vajon? Mert az olyan idegen dolog volt, nem a sóvár
irigység tárgya, csak idegen, hiszen az ember földszinti nép, nem megy
önszántából a magasba, hacsak nem toronyőr, vagy kéményseprő, de azok meg
titokzatos szerencsekínáló szerzetek voltak mindig, nem hétköznapiak. Azt is
beszélték, hogy egyszer egy ilyen kötéltáncos leesett a magasból, hálóra meg
nem tellett a szegényes truppnak, így aztán össze is törte magát a
szerencsétlen, saroglyán vitték az orvoshoz, nem is hallottak róla többet.
Szóval nem volt jó híre a kötéltáncnak errefelé sohase. A gyerekek is inkább a
közeli vasútra jártak ki, ha virtuskodni akartak, ott rohangáltak a síneken,
ahhoz is kellett egyensúlyérzék, nem is kevés. Széttárt karokkal, billegve,
egyensúlyozva a jobb és baloldal között, de végig megmaradva fenn a sín keskeny
ösvényén, ami akkoriban szép fényes, ezüstös szalag volt, és a végtelenbe
tartott hűséges párjával, valami olyasmit jelentett, hogy ez maga az élet, és
ez az élet messze vezet, mint ezek a sínek, csak vigyáznunk kell nagyon, meg ne
szédüljünk közben, de nem is tud majd mindenki végigmenni rajta. A kötéltáncos,
ha elég ügyes és szerencsés, fenn a magasban a két karó között járhat
oda-vissza néhány méteren, távlatok nélkül, bezárva két pont közé és odalent
várja a manézs fűrészporos kemény porondja az idétlen bohócokkal és körben a
bamba, bámész nézőkkel. De ez a sárga szalag, ami már nem is gurtni, nem is
kötél, nincs is magasan, de nem is a messzirefutó sínpár, nem kínálja se az
életet, se a cirkusz halálverejtékes kockázatát, vajon miféle korcsa lehet
őseinek?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése