Mint annyiakat, kiskamasz koromban , az osztálytársaimhoz hasonlóan megérintett a zenetanulás vágya. Volt aki tanítson, több is, meg Zeneiskola is indult a faluban , ahova korlátozott létszámban fel is vettek pár gyereket.
Ahova Édesanyám beíratott, nagy lelkesedéssel mentem. Zongoránk nem volt, csak kölcsönben volt egy, mert nálunk volt a szobában hely, a tulajdonosánál meg nem.
El is kezdődött a zenetanulás. Kedvcsinálónak a tanárnő játszott pár szép melódiát, és nagyon tetszett!
A skálázás már nem annyira. Egyszerűbb kis dalokat tanultam , a Reschofszky kottából: a "Lánc,lánc, eszterláncot " és társait.
Nem voltam botfülű, a dalokat vígan énekeltem , inkább, mint zongoráztam. Gyakorolni nem szerettem, mindig melléütöttem... El is fogyott a türelem, mert nem lelkesített semmi, csak ha Manyi néni zongorázott.
Az viszont nagyon... A Für Elise..
Abba is maradtak tanulmányaim.
Később, gimnazista koromban újra hozzáfogtam.
Mendegélt, mendegélt, de tudtam nem leszek zongoraművész. Sokkal jobban érdekelt, amit Manyi néni és Péter Bácsi, a férje mesélt..
Nagyon sorsverte emberek lettek, fiúk a háborúban meghalt, aki repülős tiszt és egyetlen gyermekük volt.
Péter bácsi állomásfőnök volt , annak óriási felelősségével a háború idején..Manyi néni tanár volt, gép - és gyorsírást írást tanított a helyi polgári iskolában.
A háború véget ért, minimális nyugdíjból éltek, ezért kezdett Manyi néni zenét tanítani.
A háború végén Péter bácsit először a németek, majd az oroszok vitték el ,- valamiért...Sopronkőhidáról megmenekült, félig agyonverve.
Történelemórák voltak azok az órák nekem, amíg beszélgettünk.
Míg élek, hálás leszek értük.
Meg, mert végül is megtanultam azt a darabot, amelyik úgy tetszett- a Für Elisét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése