Kettő kicsi és vékony falú
pohár (egyenként nem nagyobbak, mint két gyűszű), ott állt egymás mellett
a
konyhaasztalon. Cujka és a vöröshagymás tojásrántotta illata járta át a levegőt. A
paradicsomot és a paprikát szeletelte és rakta tányérokra a nagynéném, akit
csak németesen Tanténak, nagybátyámat ebből adódóan meg Onkelnek hívtam. Nálunk
ez volt a szokás a családban. Reggel még pizsamában kibotorkáltunk a konyhába, és
szó nélkül felhajtottunk kettő centnyi cujkát. Ez egy gyenge szilvapálinka. De a
miénknek csak a neve volt „cujka”, az ereje viszont magyar. Olyan ötvenfokos fajta,
de ezt csak az Onkelnak, bocsánat „domnule Windisch”-nek főzte a román
szeszfőzdés. Szóval, némi krákogás után megreggeliztünk, aztán mosdás, öltözés.
Csatos táskáinkba Tante már szépen belehajtogatta a frissen vasalt napillatú
fehér köpenyeket.
Minden reggel biciklivel mentünk a fogorvosi rendelőbe. Tekertünk a nagy
terméskövekkel burkolt zötyögős úton. A kerékpárok csavarjait aztán kétnaponta meg
kellett húzni, mert kilazultak a rázkódástól. Tante még utánunk kiáltott a
kapuból:
– A piszkos köpenyeket ne
felejtsétek el hazahozni!
– Rendben! – kiabáltunk
vissza.
Háromutcányi kerékpározás után
megérkeztünk a rendelőbe, és elkezdtük a rendelést.
Perjámoson, ebben a
háromnemzetiségű községben románok, németek, szerbek éltek, de sokan értették a
magyart és beszélték is. Ahogy rájuk a magyar, úgy rám is ragadt pár szó, innen
is, onnan is. Onkel a nyári szünetben az asszisztensét szabadságra engedte, mert
volt egy csomó gyereke, akiket nem tudott senkire sem rábízni.
Az iskola nyáron itt is zárva
szokott lenni. Hálás volt az asszony, hogy ilyenkor helyettesítettem. Az asszisztensi munka kezdetekben elég nehéz feladatnak tűnt. Nem a vér és az orvosi eszközök miatt, hanem
mire megtanultam az amalgám- és cementtömés anyagát kikeverni, az eszközök nevét,
a fogók számsorát és helyüket az üveges szekrényben. Rendelés végeztével az eszközök sterilizálása is az én feladatom volt. Ezt mindig nagyon komolyan vettem. Belejöttem és élveztem
ezt a munkát. Aztán megjelent egyik délelőtt Tüll Dani bácsi, aki sosem a
fogait jött javíttatni. Onkel gyerekkori barátja volt, aki valahogy megúszta a
koncentrációs tábort. Egyedül ő maradt életben az egész családjából. Onkel
szokta mesélni, hogy nagyon jó eszű gyerek volt a Dani, de aztán jött a háború,
és már nem tudta befejezni az iskoláit. Gépészmérnöknek készült, de nem fejezte be az iskoláit. A háború után mindenféle munkát
elvállalt. Amikor elfogyott a pénze, mindig beállított a rendelőbe.
Nem zavarta, hogy éppen másnak a szájában turkálunk. Leült egy székre, és
elmesélte a következő világmegváltó ötletét, aminek a megvalósításához mindig
kellett egy kis tőke. Onkel mosolygott rajta, aztán adott neki száz lejt, ami
akkoriban elég nagy pénz volt.
– Na, menjél Dani, aztán majd
osztozunk a nyereségen.
Most viszont a Dani bácsi nem
ült le, és nem állt elő semmiféle ötlettel.
– Figyelj, Rudi, kellene nekem
egy fehér köpeny.
– Mi a fenének az neked?
– Majd elmondom, csak adjál
egy köpenyt.
Onkel gondolta, hogy száz
lejből egy tucat köpenyt is tud venni, így mégiscsak jobban jár, mintha pénzt adna
a Dani bácsinak.
– Ott vannak a fogason a
piszkos köpenyek, abból vihetsz egyet.
Az enyém kicsi lett neki, Onkel köpenye meg nagy, mert majdnem kétméteres ember volt a nagybátyám. Felpróbálta, de az ujja legalább egy tenyérnyivel hosszabb volt, mint kellene.
– Itt vágd le, fiam! – szólt
hozzám.
– Mit mondunk Tanténak? –
néztem kérdőn Onkelre.
– Miért, a százlejeseket
visszahozta? Na, vágd le neki, aztán dolgozzunk, mert tele a váró.
Dani bácsi nagy örömmel
elviharzott a vágott ujjú köpennyel, de az ajtóból még visszafordult.
– Kár, hogy kevés rajta a vér.
– Most már tényleg menjél,
Dani, mert dolgunk van.
Teltek a hetek, és Dani bácsit
már hiányoltuk, hogy régen járt nálunk. Aztán egyik este éppen tévéztünk,
amikor nagy autódudálást hallottunk a házunk előtt. Nem sok autó volt akkoriban.
Szaladtam megnézni, ki az. Dani bácsi volt egy gyönyörű autóval.
– Ne dudáljon, Dani bácsi,
mert összeszaladnak a szomszédok! Aztán
megjelent Onkel is a kapuban.
– Dani, csak nem loptad a
kocsit? – nézte gyanakodva a fényes járművet.
– Dehogy loptam! – mondta
vigyorogva. – Milliomos lettem.
– Na, gyere be, Dani.
Nem nagyon kellett biztatni,
hogy mesélje el, hogyan tett szert ennyi pénzre. Szóval, Dani bácsi hitelre bérelt három teherautót sofőrrel. Meg
szerzett valahonnan több száz selejtes gyümölcsösrekeszt. Magára öltötte a
fehér köpenyt, és végigjárták Temesvár házait azzal a mesével, hogy a
vízminőséget ellenőrzik hatóságilag. Mindenhonnan kért egy üveg vizet. A vizet aztán
kiöntötte, az üveget meg szépen rekeszekbe rakta.
Nagy szükség volt akkoriban
üvegre az építőiparnak meg a kereskedelemnek is, így aztán Dani bácsi hetekig gyűjtötte
Temesváron és a környező falvakban az üveget, amit jó pénzért leadott a
felvásárló helyen.
– Dani, ha már ilyen jól megy
a sorod, a százlejeseket visszahoztad?
– Rudikám, azokat még nem
tudom visszaadni, mert befektettem minden pénzemet.
– Mibe, Dani?
– Vettem rajta lottót meg ezt
az autót – mondta vigyorogva.
– Te nem vagy normális, Dani!
Aztán a Dani bácsit néhány nap
múlva elvitték a rendőrök, és kapott pár hét börtönt csalásért, de senki nem jelentette
fel egy ócska üveg és a víz miatt, így aztán elengedték, és kártérítést sem
kellett fizetnie senkinek. A kocsit is megtarthatta.
A rengeteg lottószelvénnyel a
főnyereményt ugyan nem nyerte meg, de lett sok kettes meg hármas találata. Romániában akkoriban a
lottószelvényekre tárgynyereményeket is sorsoltak. Többnyire mosógépet,
vasalót, hűtőszekrényt. Ezekkel járta a falvakat, és árulta őket.
Végül nálunk is megjelent.
– Irénkém, Rudikám,
válasszatok valamit magatoknak.
Pénzt nem tudok adni, mert azt
befektettem.
Már meg sem kérdeztük, hogy
mibe. Lerakott egy hűtőszekrényt meg egy mosógépet a kapuba. Bepattant a teherautóba, kiintegetett az ablakon.
– Köszönök mindent, Rudikám!
Az én nyári szünetem lejárt,
és soha többé nem találkoztam Dani bácsival.
Perjámos, 1969 július-augusztus
…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése