Nehrer György: Fogat fogért

 

Fotó: W.L. Budapest 1911.

1965. nyári munkán, ebédidőben

 

Mielőtt bárki félreértené, itt most nem arról a hagyományos bosszúról van szó, amit emlegetni szoktak, hogy szemet szemért, fogat fogért. Itt valós fogakról mesélek, ami az emberek szájában van, volt, és lesz. A  végén egy kis vér is előfordul majd a történetben.

Egyik este,  miután hazaestem a nagy játszótéri elfoglaltságból, anyám a következőkkel várt:

– Rezső Onkel írt, hogy várnak augusztusban, amikor vége a nyári munkának. Legalább kipihened magad, úgyis olyan gebe vagy.

–Hurrá, az nagyon jó lesz! Már holnap mennék.

Rezső nagybátyámat Isten nyugosztalja, már jó pár éve, 98 évesen ment el a nagynéném után oda, ahonnan nincs visszaút.

Hórihorgas szikár ember volt. Az utolsó román király I. Mihály fogorvosa  1944-ig Bukarestben. A királyt 1945-ben Londonba, a bácsikámat pedig fogorvosként elkövetett nemzetellenes bűneiért a magyar–szerb–román határ közelében lévő Perjámos községbe száműzték. Az is sok pénzébe került, hogy ne Dobrudzsába, a köztudottan átnevelő és kényszermunkatáborba kerüljön. A nagynéném éppen gyermeket várt, kislányuk született volna de valami miatt a szülés előtt még a méhében meghalt. Az ő élete is csak egy hajszálon múlott. Sajnos, így később sem születhetett gyermekük.

                                           1945. Irén Tante betegen, Rezső Onkel

Fogadott fiuk lettem és úgy is bántak velem. Nagy szeretettel és néha szigorral, ha arra volt szükség. Hálával és szeretettel emlékszem vissza azokra az időkre. A nyári szünetek egy részét, és sokszor a téli rövid szüneteket is náluk töltöttem. A nyáron keresett pénzemből vettem vonatjegyet, és váltottam be leit is, hogy legyen költőpénzem. Tizenegy éves korom óta úgy jártam Romániába, mintha hazamennék.

A vonaton az idősebb emberek, főleg a nénikék sokszor megkérdezték tőlem:

–A szüleid hol ülnek?

– Otthon.

– Otthooon? Megszöktél?

– Dehogy szöktem meg! Itt az útlevelem meg a vonatjegyem!

Na, ettől mindig elhűltek. Hogy lehet egy ekkora gyereket egyedül elengedni? A végén nekem kellett vigasztalgatni őket, hogy nem olyan nagy gond utazni. Székesfehérváron fel kell ülni a tizenegy-tízes budapesti vonatra, az bemegy a délibe, onnan át kell menni busszal a keletibe. És ha ott van a Wiener Walzer - akkor még keleti irányába is járt - arra kell felszállni. Keresni kell egy jó helyet, lehetőleg idős nénik, és bácsik között a vonaton. Aztán tizenöt-tizenhat óra vonatozás után le kell szállni Temesváron. Ott meg vár rám Tante és Onkel. Ennyi az egész. Onnan Perjámos, még két óra vonattal.

– Ugye, hogy nem annyira bonyolult?

Volt nálam ennivaló az útra, de szinte mindig  bontatlanul maradt, mert az idős nénikék halálra akartak etetni a vonaton. Másodjára, vagy talán harmadjára mentem egyedül amikor mondtam anyámnak, hogy ne is csomagoljon, mert csak kidobjuk.
Majd keresek egy jó helyet, ahol a bőröndök mellett sok szatyor is van. Na, azokban van a kaja! Mire az alföldre ért a vonat, előkerültek a csirkecombok, a sült és rántott húsok. Nyelni kell egy jó nagyot, kikerekedett szemmel. Az ember gyomra meg úgyis korog, és ilyenkor nem akkora baj, ha jó hangosan.

– Neked nincs ennivalód?

– Nincs, majd elmegyek a büfékocsiba és veszek egy szendvicset, meg egy bambit.

– Dehogy mész, van itt annyi, hogy jut neked is.

Azért egy kicsit szabadkozni kell,  és nem rögtön ráugrani a rántotthúsra. Tukmálják azt, nem kell attól félni, hogy éhes maradsz.

Egy hatszemélyes fülkékben, nekem, mint egyedül utazó kiskorúnak mindig bőséges ellátásom volt, mivel gyerek nem igen utazott külfödre akkoriban még szülőkkel sem, nemhogy egyedül.

Egy ilyen nyári út alkalmával történt, hogy Rezső Onkel küldött egy listát, mit is kéne vinnem neki. A lista: ötven-hatvan csomag műfog, különböző színárnyalatban. Poralapú ragasztó, meg egy üveg rettenetesen büdös folyadék, amit a porhoz kell keverni. Ez akkoriban csempészetnek minősült, mert csak engedéllyel, vámáruként lehetett volna kivinni ezeket a dolgokat az országból. Természetesen engedély az nem volt! Anyám a nejlon zacskókban lévő porokat az ingek közé hajtogatta szétosztott csomagokban. Ha beleturkálnának a bőröndbe, akkor se találják meg. A fogakkal volt a gond. Ugyanis azok kemény viaszlapkákba voltak ragasztva és celofánba csomagolva méret és színárnyalat szerint. A celofántól viszont nagyon zörögtek. Mit lehet tenni? Aztán anyám kitalálta.

– Felveszed az iskolai sötétkék öltönyödet, annak vannak belső zsebei, és varrok még a bélésébe külön zsebeket is.

– Ugye nem mondod komolyan? Harminc fok meleg van! Nyakkendőt ne vegyek hozzá?–háborogtam, és kezdett elmenni a kedvem az egész utazástól!

Anyám mindent előkészített, és az indulás előtt bepakolta a zsebeimbe a fogakat.

– Ha ki is nyittatják a bőröndöt, gyereket csak nem motoznak meg!

Délelőtt még viszonylag hűvös volt így aztán különösebben nem zavart az öltöny. Csak óvatosan kellett benne forgolódni, hogy ne hallatszon a celofán csörgése. Ettől aztán olyan lett a mozgásom, mint aki lopni készül. Akkor kezdtem igazán szenvedni, amikor láttam, hogy a fülkékben a férfiak rövid ujjú ingben ülnek, az asszonyok meg kivágott, kényelmes nyári ruhában. Én meg egy begombolt sötét zakóban fogakkal kitömve. Lassan kezdtem olvadni, mint hóember a napon. Az izzadságtól rám tapadt az ing és valami furcsa szagom is lett.

Temetésen éreztem valami hasonlót a ravatalozóban, amikor a gyertyákat meggyújtották. Szagolgattam magam. Mi ez? Olyan szaga van, mint az olvadt viasznak!

– Nincs neked meleged, fiam?– kérdezte egy idősebb úr, aki már félórája törölgette a homlokát.
– Nincs, én bírom a meleget nagyon! Egész hónapban a napon dolgoztunk, hozzászoktam a meleghez. Itt meg árnyék van, és jár egy kicsit a levegő is  az ablakon.

A francba, csak érnénk már a határhoz! Legyünk túl a vámon, meg az útlevélvizsgálaton! – morfondíroztam magamban.

Jött is a kalauz nemsokára, kiabálva a folyosón.

– Kürtös! Kurtics! Kürtös! Kurtics! Útleveleket, vonatjegyeket kérjük előkészíteni!

Pár perc  múlva  megjelent a vámos, majd  a magyar és a román határőr. Együtt végezték a munkájukat.

Bőrönd ellenőrzés volt! Mindenki elkezdte a bőröndjét levenni a csomagtartóról. Én nem nagyon fértem hozzá az enyémhez, mert a felnőttek elállták az utat. Na, meg sok kedvem amúgy sem volt hozzá, hogy leszedjem.

– Te meg kivel vagy? –  kérdezett rám a határőr!

– Én egyedül vagyok! – és vettem elő az útlevelet a kis vászonszatyorból, ahová anyám a pénztárcával és a vonatjegyekkel együtt berakta. Zsebre nem tehettem, mivel az tele volt fogakkal.

– Hová mész?

– Temesvárra, onnan meg Perjámosra – várnak a nagybátyámék.

– Olyan település nálunk nincs! Csak Periam! – mondta a román.

– Akkor oda megyek! – hagytam rá.

– Hogy hívják a nagybátyádat?

– Dr. Windisch Rudolf.

– Milyen doktor?– érdeklődött keresztkérdésekkel a határőr.

– Fogorvos.

– Mutasd az útleveled.

Belenézett és látta, hogy tele van román, meg magyar bélyegzővel.

– A nyári és a téli iskolaszünetekben ott vagyok mindig náluk.

Érdeklődve nézegettem a nyakában lógó fadobozt. Egy zöld posztó volt ráfeszítve a doboz tetejére, ami egyben az ajtaja is volt. A posztón lila tintafoltok sorakoztak egymás mellett, kisebbek-nagyobbak, mintha csak versenyeznének egymással.

– Mit kíváncsiskodsz?! – szólt rám a határőr, mikor kinyitotta a doboz tetejét.

– Hát, hogy mi van a dobozban?

Felém fordította.

– Na, nézzed!

 Bélyegzőpárna, tintásüveg, tintaceruza, és egy mártogatós toll volt benne, kis gumiszalaggal a doboz tetőhöz rögzítve. Ezenkívül egy kicsi füzet sárguló lapokkal, szolgálati szabályzat, és pár darab bélyegző.

– Csomagod?– kérdezte.

– Ott van a csomagtartón, csak nem fértem hozzá, mert elállták az utat.

– Mutasd melyik az!

Rámutattam a bőröndömre. Az ott!  Az a barna bőrönd szíjjal átkötve.

– Levegyem?

– Nem kell! – és a kezembe nyomta az útlevelet, amibe hatalmas lendülettel nyomott még egy pecsétet a doboz tetején.

– Jó utat, viszontlátásra!

Láttam, hogy a jóságos bácsik és nénik arcáról is eltűnt a „vám-pír”. Csak nemhogy ők is seftelnek valamivel? Nem derült ki, de mindenki izgatottan rendezgette a csomagját, és látszott rajtuk a megkönnyebbülés.

Gondoltam, hogy akkor most én is le ellenőrzöm, mi a helyzet a zsebemben lévő dolgokkal, mert  jóideje nem zörög a celofán, viszont egyre inkább ravatal szagom van. Benyúltam a zakóm belső zsebébe, és megfogtam valami nyúlós dolgot, amit aztán nem tudtam elengedni. A fogak viaszos és ragasztós lapkái megolvadtak, és a celofánból kifolyva összevissza csúszkáltak a zsebemben. Az ujjaimmal próbáltam maradásra bírni a fogakat. Nem sikerült! Nem volt más választásom, kihúztam a kezem a zakó zsebéből. A piros, ragacsos masszában ott lógott egy teljes felső fogsor, a bal hetestől a jobb hetesig. Volt ott minden, záp és szemfogak kusza kavalkádja.
A jóságostekintetű nénik és bácsik arca szürkére változott,  amikor meglátták a kezemre ragadt fogsort. Néhány fog aztán önállósította magát, és igyekezvén a gravitációnak engedelmeskedni a kezemet elhagyva piros, nyúlós, viaszos ragasztón elindultak a padló felé.

– Tetszene segíteni levenni? – kérdeztem egy termetes asszonyságot, aki velem szemben ült, és aki igen finom rántotthúsokkal kínálgatott az út folyamán.

Ránéztem. Tekintete rémült volt, a szája nyitva, még a lélegzete is elakadt. Istenem, ez mindjárt sikítani fog! Jaj, ne! Ha ezt meghallják a határőrök és visszajönnek, akkor mi lesz? Az asszony úgy nézett rám, mint egy tömeggyilkosra. A mellette ülő öregúr mentette meg a helyzetet. Csitítgatni kezdte a nénit.

– Maradjon már, ezek csak műfogak. – és segített megszabadulni a ragacsos fogaktól egy darab újságpapírral.

– Anyádék mit dolgoznak? – kérdezte, a még mindig rémült arcot vágó hölgy.

Megfordult a fejemben, hogy viccből azt mondom neki, hogy hentesként és mészárosként dolgoznak. De meggondoltam magam, mert féltem, hogy tényleg sikítani fog.

– Az anyám kereskedő, az apám meg hivatalban dolgozik.

Láttam az arcán, hogy kezd megnyugodni, de azért még mindig sanda pillantásokat vetett rám.

– Most már értem, miért volt itt ez a szag! – szólalt meg az öregúr, az újságpapírban lévő ragacsos műfogakat nézegetve.

Aztán összegyűrte a papírt és a kezembe nyomta.– Itt vannak a fogaid! De most már kimehetnél a folyosóra a nyitott ablakhoz szellőzködni egy kicsit, hogy mi is kapjunk levegőt.
Éjfél körül járhatott. A lehúzott folyosóablaknál nekem is jólesett egy kis friss levegő. Még másfél óra, aztán Temesvárra érünk. Jó nagy vasútállomása van, olyasmi, mint a fehérvári. A váróterem egy kicsit más mint nálunk. Itt láttam először román hegyi parasztot – ahogy ott mondták, „mócokat” –, meg bocskort. De nem is akármilyent, hanem civilizált bocskort. Ami nem másból, mint egy személyautó gumikerekéből volt hasítva. Az abroncs szélénél lyukakat fúrtak, amiken a rögzítéshez szükséges kötelet átfűzték. A kötözése már a hagyományos bocskornak megfelelő, átlós kötözés volt. A gumikkal, ha autón maradnak, legalább még ötezer kilométert lehetett volna menni.  Feküdtek a váró kövén egymás mellett szorosan. Asszony, gyerekek, meg a szakállas, torzonborz családfő. Birkabőr subában voltak télen nyáron, mindig ugyanúgy. Föléjük állt a román vasutas egy hurkatöltőszerű valamivel, amit a balkézzel tartott, a jobb kezével meg pumpált, és az egész családot lefújta valami fehér porral, ami felhőként lebegett felettük, amíg le nem szállt. Azok nem szóltak semmit, csak tűrték békésen.

Hajnalban értünk Perjámosra. Otthon aztán a nagynéném lefejtette rólam a ragadós öltönyt, ami a szemétben landolt miután ollóval kivágta belőle a fogakat. A ragacsos szövetdarabokat aztán a hatalmas konyhaasztalon szépen sorba egymás mellé helyezte a fogakkal együtt. A gyors fürdés után váltottunk néhány szót arról, mi újság otthon. Aztán irány az ágy. Másnap délig aludtam, és ebéd után  a szomszéd német gyerekkel,  kimentünk az utcára, kiskapura focizni.

Később jöttek román, magyar, és szerb gyerekek is. A nyelv, az nem volt probléma, mindenki mondta, ahogy éppen eszébe jutott, csak én nem értettem sokszor, hogy ki mit szeretne.

Ezen a környéken mindenki három-négy nyelvet beszélt, minden különösebb erőlködés nélkül. Az emberek nincsenek rosszban egymással. A politika az, ami megmérgezi a mindennapokat. Határon innen, és túl is. Az útlevelemmel beballagtunk a rendőrségre, mert minden idegent, aki három napnál tovább tartózkodik egy településen azt be kellett jelenteni. Meg kellett keresni a szekus főnököt, akit már ismertem látásból. Nagy vigyorogva mondott valamit románul, amit nem értettem, de nem is volt lényeges szerintem. Beírta a könyvbe, hogy megjöttem, és ki is szokott vezetni belőle, amikor elmentem haza. Minden hónapban megfordult a nagybátyáméknál. Jött a pénzéért, amit azért kapott, mert elnézte, hogy maszekol odahaza. Akkoriban a magánpraxis tiltva volt mindenkinek. Féltek a nagydarab szekustól az emberek nemzetiségtől függetlenül. Ha valaki szólni mert, könnyen a Duna-deltában találta magát  a családjával együtt.

Az iskolaigazgató egy jókedélyű, román ember volt, a felesége meg magyar, aki németet tanított az iskolában. Gyakran jártak hozzánk. Az egyik hétvégén szintén ott voltak, és cujkáztak (gyenge szilvapálinka). Akkor mesélte az igazgató, hogy behívatták a szekus gyereke miatt, aki nem igazán tanúsított jó előmenetelt az iskolában.

– A fene egye meg a büdös kölykét, most be kell menjek Temesvárra új szemüveget készíttetni.

Én ezt nem nagyon értettem, hogy mi köze a büdös kölyöknek a Misi bácsi szemüvegéhez. De amint elmentek, kifaggattam a nagynénémet, aki szégyenkezve mesélte, hogy megpofozták a Misi bácsit, mert nem jót szólt a szekusnak. – akkor törött el a szemüveg.

Ez már csak így ment akkoriban odaát.

Az élet viszont olyan, hogy előbb-utóbb kiegyenesíti ezeket a görbe szálakat. Jó pár nap múlva, úgy estefelé, zörögtek a nagy fémkapun. Hátul voltunk a kertben, hogy megnézzük a méhkaptárokat. Már éppen vetettük le a védőruhát, meg a kesztyűket… Kinyitottuk az ajtót. Dimitru, a kövér szekus állt a kapu előtt elgyötört arccal.
– Doktor!  Fáj a fogam! Segítsen már rajtam! A nagybátyám behívta és leültette a rendelőbe, – ami ugye nem volt rendelő, és nem is nézett ki annak. Téli kertnek volt álcázva és tele volt virággal. Mindig mindent el kellett pakolni, hogy senki ne lássa, hogy az rendelő.

A nagynéném a konyhából kilépve kérdezte: – minek jött ez már megint? Most kapta meg a pénzét a múlt héten.

– Fáj neki a foga! – mondtam.

– Hadd fájjon, az anyja úristenit, megérdemli!

Rezső bátyám azért megvizsgálta.

– A jobb felső hármast ki kell húzni. – mondta neki románul.

– Tud készíteni helyette arany fogat? – kérdezte.

– Persze, csak kell hozzá arany, mert az nekem nincs.

 Aztán visszatérve a foghúzásra, a nagybátyám folytatta:

– Van egy kis gond, nincs injekció! De még a rendelőben se! Nem hozták meg a héten, amit kértünk.

Rám kacsintott az öreg, nehogy elszóljam magam, közben kajánul mosolygott a szeme. Tudtam én, hogy van injekció az íróasztal fiókjában, ami mindig kulcsra volt zárva. Sajnálkozó ábrázatot vágva bólogattam a románnak én is, mintha átérezném az ő nagy fájdalmát.

– Nem bánom én! – csak húzza ki!

– Egy deci cujkát tudok adni, hogy bátrabb legyen, ha gondolja – gondolta.

Segítettem beállítani a már múzeumba való bőrszék támláját. Kézzel kellett ledönteni, és egy acél kapoccsal rögzíteni a megfelelő helyen. Hoztam egy törölközőt a Dimitru homloka köré, majd a fejtámlához csavartam a két végét, hogy ne tudja a fejét rángatni.

Onkel nem nagyon sietett a foghúzással, meg-megállt, ide-oda nyomogatta a fogóval, nagyokat nyögött, hogy nem jön.

– Biztos görbe a gyökere!

A Dimitru  közben visított, mint egy disznó, akit ölnek. Az én kezem meg már fehéredett az erőlködéstől, hogy ne rángassa a fejét. A segge föl-le járt a bőrszékben, ahogy dobálta magát, amitől a hatalmas, hájas hasa jobbra-balra ringott. Még a végén felborítja a széket!

– Na, megvagyunk! Látja, görbe volt a gyökere!

Nem látott az semmit, se élő, se holt nem volt. Amúgy meg: egyenes volt a gyökér is. A bácsikám a kihúzott fogat a szék mellett álló fehér zománcos vödörbe dobta, aminek az alján mindig volt pár centi víz, hogy a vér ne tapadjon rá.

– Harapjon rá erre a gézre! Ne öblögessen, és ne igyon semmit, egy-két óra múlva kiköpheti.

Miután  elment, segítettem kitakarítani, és a helyére pakolni mindent.

– Látod fiam, meg kell becsülni ezt az öreg széket, mert ez egy varázsszék.

– Mitől varázsszék ez? – néztem rá csodálkozó szemekkel; kinőtem én már a gyerekmesékből.

– Láttad magad is! Ebben a székben a legbátrabb ember is beszarik! – jót nevetett.

Az utcán tekeregve, pár nap múlva összefutottam Misi bácsival.

– Találkozott már a Dimitruval?

Körülnézett, hogy nincs-e valaki a közelben? Fülig szaladt a szája.

– Mondta a Rezső, hogy mit műveltetek vele! – közben vigyorgott.

– Mi nem tettünk vele semmit, csak segítettünk rajta!

Perjámos,1965 augusztus...