Háború a Simor utcában

 

Szerző: Nehrer György 

 

Akik nem tudnák, hogy merre is volt a Simor utca azoknak elmondom.  A Vörösmarty tértől egészen a  Hal térig tartott. De hol volt a Hal tér? Az  ott volt, ahol régen a fedett piac. De hol volt a fedett piac? Az kéremszépen ott volt, ahol ma a pláza áll.  Akkor most már mindenki tudja, hogy a Simor utca, az a mai piactér, ami valójában nem is tér, hanem egy négysávos út, aminek az egyik oldalán a buszpályaudvar van. Szóval, meg is érkeztünk. Ezért nem szabad hirtelen felindulásból az utcaneveket megváltoztatni, mert gyorsan elrepül száz esztendő, aztán az ember magyarázkodhat az utókornak, hogy nem talál el a szülővárosában. Most már, hogy tudja mindenki, hol is volt régen a Simor utca, akár  bele is vághatnánk ebbe a tanulságos kis történetbe.

                                                   Korabeli térképrészlet. Fotó: Nehrer Gy.                                                         

    Épphogy magunk mögött hagytuk a tizenkilencedik századot és átléptük a huszadik század küszöbét,  amikor egy szép napos  júliusi vasárnapon, mint minden rendes városban; piacnap van. Ezen a derűsnek induló napon aztán tetőfokára hágtak az indulatok és háborús jelenetek zajlottak a Simor utcában.  De mi is történt valójában?

Auerbach Jakab, Simor utcai bútorkereskedő éppen az üzlete ellőtt ácsorgott és a homlokát törölgette egy kendővel, ami finoman szólva viseltes volt. Mostanság már inkább  rongynak nézett ki, mint kendőnek. Közben azon gondolkodott, hogy el kéne ugrania  a Ponty fogadóig egy jó hideg sörre, de nem mehet, mert a segédnek szabadnapot adott, az üzletet meg nem zárhatja be. Úgyhogy marad a szomjazás, amibe nehezen, de beletörődött. Aztán jött Fister Ferencné, akit amúgy jól ismert a piacról, és a piac közönsége is jól ismerte az asszonyságot, mert a hangos nyelvelésben mindig is jeleskedett.

 – Jakab úr, ma egy kicsit későn értem és nem jutott asztal. Megállnék itt a maga üzlete előtt, és a lépcsőjének egy részére kiraknám a portékámat. Megengedi?
– Megengedem, ha ad két fej salátát, és vigyáz a boltra pár percig, amíg visszajövök. Mert ugye az asztal sincs ingyen? – mondta vigyorogva Auerbach.
–  Rendben van! Válasszon a saláták közül, amelyik tetszik.
–  Ha visszaértem, akkor választok. Ügyeljen a boltra Fisterné!
–  Na, menjen csak, látom szomjas már. 
–  A boltra ügyeljen, a boltra, Fisterné. A kalbászra inni kell! De ezt maga úgysem értheti. 

Auerbach elviharzott a Ponty szálló felé. Még éppen időben, mert első lehetett a sorban.

 – Egy korsóval kérek, de csak akkor, ha hideg!

 – Egész éjjel jégen voltak a hordók!– mondta a csapos.

Aki többször is lehúzta egy fakéssel a habot a korsóról,  aztán a pulton odatolta Auerbach elé.

 – Egészségére!

Az üvegkorsó bepárásodott a nagy melegben. A gyöngyöző sörnek a felét, szinte nyelés nélkül öntötte magába a bútorkereskedő.

 – Magának aztán jó huzatja van – mondta a csapos.

 – Van, Kocsis úr, van, de inkább a kalbásznak, amit reggeliztem. Ebben a nagy melegben összeszárad, és egyre sósabb lesz. Muszáj enni, mert már csepeg a zsírja a palláson, hiába jár a levegő odafenn, csak a meleg szaladgál még éjszaka is.

Fizetett, aztán sietett vissza az üzletéhez. Nem mintha kereste volna bárki is, amíg távol volt. Aztán Fisterné hamarosan eladta a portékáját, amit kihozott a piacra. A két fej   salátát  pedig bevitte az üzletbe.

 – Jakab úr, én megyek is. Itt a két saláta amit kért.

 – Köszönöm, Erzsébet!

Aztán jött a szerda, ami szintén piacnap, és Fisterné ismét a bútorüzlet lépcsőjére pakolta az áruját.

 – Képzelje Jakab úr, már megint nem jutott hely az asztaloknál – sopánkodott.

 – Bérelni kellene egész évre asztalt! – mondta az asszonynak.

 – Nincs énnekem annyi eladnivalóm, hogy megérné. Elég nekem az alkalmi árus asztal is. Persze, csak ha jut. De  a helypénz is  nagyon sok.

 – Hiszen minden piacnapon itt van, ne mondja nekem, hogy nem keres annyit, hogy béreljen egy asztalt?– mondta neki Auerbach.

 – Csak nemhogy a bugyellárisomat lesegeti félszemmel, Auerbach?  

 – Lesegeti a maga bugyellárisát a mendergős ménkű!

Sarkon fordult és otthagyta Fisternét, aki az üzlet lépcsőjén ücsörögve kínálgatta a portékáját. Aztán úgy teltek a piacnapok, hogy Fisterné a lépcsőn a Jakab úr meg az üzletben csukott ajtó mellett, mert megfájdult a feje a sok letye-petyétől, amiben  Erzsébet asszony igencsak élen járt.

Aztán egyik vasárnap midőn  sötét fellegek jelentek meg az égen, és  Fisterné fejében is sötét gondolatok járhattak, vagy csupán a feledékenység sűrű köde húzódott a kontya alá – mikor erélyesen felszólította Auerbach bútorkereskedőt...

 – Talán megadhatná már annak a két fej salátának az árát, amit  napokban vásárolt tőlem!

Auerbach nem emlékezett arra, hogy Fisternének tartozna. Ez a csekély ok az, amely oly nagy eredményeket hozott létre. A kofa, aki talán kétszer is az Úristen elé állott, mikor a nyelveket osztogatták, éppen nem tiszteletreméltó kifejezésekkel akarta a bútorkereskedő emlékező tehetségét felidézni, mire Auerbach palam et publice (mindenki szeme láttára) megragadta a kofaasszony karját és alaposan szemközt köpködte.

       Ebből aztán olyan háborús jelenet kerekedett a piac közönségének szemeláttára melyhez képest az angol-búr háború minden borzalma csak kisded gyermekjátéknak tűnhetett. Ahol a búr, Auerbach Jakab, Simor utcai bútorkereskedő, az angolok pediglen Fister Ferencné és amazontársai, a piaci érdemekben és nyelvelésben is dús kofaasszonyai álltak csatasorba.

A kofaasszony, a rendőrségnél felvett jegyzőkönyvbe azt diktálta be, hogy az undortól elájult. Ekkor aztán a kofaasszonyok nemes példaadással mutatták meg, hogy miként kell az osztályrészeseknek vészben és viharban összetartani. Valamennyien a köpködő bútorkereskedőnek estek és ellene oly hatalmas rohamot intéztek, hogy annak lármája még a városházára is elhallatszott. A végeredmény nem lehetett kétséges: Auerbachnak utolsó órája ütött, amikor a tragédia negyedik felvonásában megjelentek Istennek küldöttjei, a városi hajdúk személyében, akik nem kevés megerőltetéssel tudták a veszélyeztetett Auerbachot kiszabadítani a harcias amazonok körmei közül.

Tanulság:  Ha egy kofaasszony kéri tőled a két fej salátájának az árát, ne szólj semmit, hanem fizesd ki. Azt azonban semmiesetre se cselekedd, hogy köpőcsészének használd a ragyogó két szemét.