Nehrer György: Háborús bűnösökből hősök

Mladić temetése és a történelem újra elkövetett hibái.

Van valami mélyen nyugtalanító abban, amikor egy népirtásért jogerősen elítélt ember koporsója előtt katonák tisztelegnek, miniszterek ülnek az első sorban, díszlövések dördülnek, és tömegek vonulnak az utcára.

Ratko Mladićot, a boszniai szerb hadsereg egykori parancsnokát 2017-ben jogerősen életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték. A bíróság bűnösnek találta többek között a srebrenicai népirtásban, üldözésben, gyilkosságban, deportálásban és túszejtésben.

Srebrenicában több mint nyolcezer bosnyák férfit és fiút gyilkoltak meg.

Most pedig ugyanennek az embernek a temetésén a szerb hadsereg katonái vitték a koporsót, kormányzati tisztségviselők jelentek meg, és emberek ezrei búcsúztatták úgy, mintha nem egy jogerősen elítélt népirtót, hanem egy nemzeti hőst temetnének.

Ez már nem egyszerű temetés. Ez politikai üzenet.

És éppen ezért nem tudom elfogadni azt az érvelést sem, hogy itt csupán egy család kegyeleti jogáról van szó. A kérdés ugyanis nem pusztán az, hogy mi történik egy halott ember testével.

A kérdés az, hogy egy népirtásért jogerősen elítélt ember halála után megengedhető-e, hogy a holttestéből, a temetéséből és később a sírjából politikai kultuszt építsenek.

Hága nagyot hibázott

A hágai nemzetközi igazságszolgáltatás természetesen nem láthatta előre minden egyes részletét annak, ami Belgrádban történni fog. De azt pontosan tudhatta, hogy Mladić nem egyszerű magánemberként halt meg.

Tudható volt, hogy vannak követői. Tudható volt, hogy személye a szerb nacionalizmus egyik szimbólumává vált. És azt is tudni lehetett, hogy egy ilyen ember temetése nem marad feltétlenül családi ügy.

Éppen ezért én ezt nem egyszerű kegyeleti kérdésnek tekintem. Szerintem a holttestet nem kellett volna visszaadni. El kellett volna hamvasztani, és a hamvait a tengerbe szórni.

Lehet erre azt mondani, hogy ez embertelen. Lehet azt mondani, hogy sérti a kegyeletet.

Én pedig azt kérdezem: és annak a nyolcezer családnak a kegyelete hol van?

Azoknak a kegyelete, akiknek férjét, apját, fiát, testvérét Mladić katonái gyilkolták meg, majd tömegsírokba temették őket?

Hol van az ő emberi méltóságuk, amikor a gyilkos koporsóját katonai tiszteletadás kíséri?

Én nem tudom elfogadni, hogy egy népirtásért jogerősen elítélt ember halála után az ő jogaira hivatkozva olyan körülményeket teremtsünk, amelyekben ismét politikai szimbólummá válhat.

Aki mások emberi jogait lábbal tiporja, több ezer embert gyilkoltat meg, és tömegsírok maradnak utána, annak a halála után nem a hőskultusz lehet a legfontosabb erkölcsi szempont.

A temetés azonban csak a történet vége.  A valódi probléma az, hogy Mladićból már életében politikai szimbólumot csináltak. A temetés ezt csak láthatóvá tette.

Belgrádban újabb és újabb falfestmények jelentek meg róla. Emberek szervezetten érkeztek a temetésre. A szerb politikai élet szereplői pedig jelenlétükkel vagy hallgatásukkal olyan környezetet teremtettek, amelyben egy népirtásért elítélt ember emlékezete nem szégyenbélyegként, hanem dicsőségként jelenhetett meg. Ez az, ami igazán veszélyes.

Mert amikor egy társadalom elkezdi hősként ünnepelni azt, akit egy nemzetközi bíróság népirtásért ítélt el, akkor nem csupán a múltat értelmezi át, hanem a jövőnek is üzen.

Azt üzeni, hogy vannak bűnök, amelyeket idővel át lehet nevezni hősiességnek. Vannak gyilkosok, akikből mártírok lehetnek. És vannak áldozatok, akiknek emléke egyszer csak kényelmetlenné válik.

Bosznia-Hercegovina tiltakozott. Diplomáciai lépéseket tett Szerbiával szemben, két szerb diplomatát kiutasított, és csökkentette belgrádi diplomáciai jelenlétét. Nem azért, mert a bosnyákok nem tudják, hogyan kell eltemetni a halottaikat, hanem azért, mert pontosan tudják, mit jelent, amikor egy háborús bűnösből nemzeti hőst próbálnak csinálni.

A Srebrenicai Anyák kérdése ezért sokkal fontosabb minden jogászi magyarázatnál:

Hol az erkölcs? Hol az igazságtétel az áldozatoknak?  Erre kellene válaszolni.

 

Mert mielőtt túl könnyen mutogatnánk Belgrádra, érdemes lenne a saját történelmünkre is ránézni.

Magyarországon is megtörtént, hogy egy erőszakos korszak meghatározó alakjából idővel nemzeti legenda, majd politikai szimbólum lett.

Horthy Miklós 1993-as kenderesi újratemetése hivatalosan nem állami temetés volt, de politikai jelentősége messze túlmutatott egy egyszerű családi kegyeleti eseményen. Miniszterek, politikusok és közéleti szereplők vettek részt rajta, és az újratemetés Horthy történelmi megítélésének újraértelmezését is szolgálta.

Pedig Horthy története nem egy ártatlan ember története.  Az ő nevéhez kötődik az a korszak, amelyben megszülettek a zsidótörvények, amelyben állami szinten zajlott a zsidóság jogfosztása, és amelynek végén, 1944-ben, a magyar közigazgatás és csendőrség közreműködésével százezrek deportálását hajtották végre.

És még ennél is messzebbre kell visszamennünk.

1919–1921 között a fehérterror során különítmények követtek el politikai gyilkosságokat és tömeges erőszakcselekményeket. Siófok, Orgovány, Kecskemét és az Alföld több települése ma is ennek a korszaknak a történelmi emlékezetéhez tartozik.

Horthy ekkor a Nemzeti Hadsereg fővezére volt.

Nem azt állítom, hogy minden egyes gyilkosságot ő személyesen rendelt el. A történelem ennél bonyolultabb.  Azt viszont nem lehet letagadni, hogy az általa vezetett politikai és katonai rendszerhez olyan különítményes erőszak kapcsolódott, amelynek számos bűncselekménye büntetlenül maradt.

Horthy megúszta a bíróságot  Ez is része a történetnek. Horthy ellen nem született olyan nemzetközi bírósági ítélet, mint később Mladić ellen. A II. világháború után Jugoszlávia kérte a kiadatását és felelősségre vonását, de erre nem került sor.

A történeti kutatások szerint Sztálin döntő szerepet játszott abban, hogy Horthy ne kerüljön jugoszláv bíróság elé. Vagyis Horthy történelmi megítélését nem egy bírósági felmentés zárta le.

Egyszerűen nem történt meg az a per, amelyben mindezt a vádlottak padján kellett volna végigmondani.  Ez pedig nagyon nem ugyanaz. És talán éppen ezért olyan veszélyes később úgy beszélni róla, mintha a történelem már kimondta volna az ártatlanságát. Nem mondta ki.

Nem ugyanaz a két ember fontos ezt világosan kimondani. Mladić és Horthy nem ugyanaz a történelmi személy. Más korban éltek, más történelmi helyzetben, más szerepet töltöttek be, és jogilag sem azonos a helyzetük.

Mladićot jogerősen elítélték népirtásért és más súlyos bűncselekményekért. Horthyt ilyen bűncselekményekért nem ítélte el bíróság. De van valami, amiben mégis érdemes egymás mellé tenni őket.

Két különböző korszak, két különböző történelmi személy, két különböző jogi helyzet — de ugyanaz a veszély: amikor egy állam vagy egy politikai közösség a múlt erőszakos szereplőiből hőst csinál, miközben az áldozatok emléke háttérbe szorul.

Mert ilyenkor már nem egyszerűen a történelemről beszélünk. Hanem arról, hogy kié a múlt.

Azoké, akik elkövették a bűnöket?  Vagy azoké, akik elszenvedték őket?

Egy sírhely nem lehet szentély. Én nem gondolom, hogy minden halottnak automatikusan jár a történelmi tisztelet. A halál nem törli el az életben elkövetett bűnöket. A temetés pedig nem lehet felmentés.  A sírhely pedig nem lehet rehabilitáció.

Egy koporsó előtt álló katonai díszőrség sem változtatja meg azt, amit egy ember az életében tett.

Nincs olyan, hogy mérlegre tesszük valakinek a tetteit, hogy hány halott van az egyik serpenyőben és hány jótétemény a másikban. Ez nem működhet úgy, hogy a bűnös szobrokat kap, az áldozatok pedig jeltelen sírokat. Ha egy állam a bűnös ember temetését ünnepi eseménnyé emeli, akkor már nem egyszerűen kegyeletet gyakorol. Hanem történelmet ír.

Ezért tartom súlyos hibának Mladić holttestének olyan módon történő kiadását, amelyről előre tudható volt, hogy politikai kultusz alapja lehet. És ezért tartom veszélyesnek minden olyan történelmi rehabilitációt is, amely a múlt erőszakos szereplőit nem a saját koruk bűneivel együtt, hanem azok ellenére próbálja hőssé változtatni.

Mert a Horthy-kultusz is pontosan ebből él.  Nem abból, hogy minden történelmi tényt letagad. Hanem abból, hogy kiválogatja közülük azokat, amelyek egy előre megírt hőstörténetet szolgálnak, a többit pedig elhallgatja, relativizálja vagy mások felelőssége mögé rejti.

A hőskultusz mindig ugyanígy működik. A bűnösből hazafi lesz. A felelősségből áldozatiság. A gyilkosságokból „nehéz történelmi körülmény”. Az áldozatokból pedig kellemetlen emlék, amelyet jobb lenne már nem bolygatni.

Csakhogy a történelem nem attól tanít bennünket, hogy szépen eltemetjük a halottainkat. Hanem attól, hogy nem engedjük elfelejteni, mit tettek életükben.

A nyolcezer srebrenicai áldozatnak nem adatott meg, hogy hazatérjen. Mladić hazatért mint ahogy Horthy is hazatért.

És egyikük sírja sem változtathatja meg azt, amit életükben tettek.

A kérdés csak az, hogy mit kezdünk az emlékükkel. Hőst csinálunk belőlük? Vagy emlékezünk azokra is, akiknek az életét elvették, akiket elüldöztek, megaláztak, megkínoztak és tömegsírokba temettek?

Mert ha a gyilkosok emlékezete erősebb lesz, mint az áldozatoké, akkor nemcsak a múltunkat veszítjük el. Hanem a jövőnket is meghamisítjuk.