Nehrer György: Jégvirág -ami az önéletrajzból kimaradt

 

A sparheltban pattogott a tűz, mintha apró kavicsokat dobált volna valaki a parázsba. Aztán lassan elcsendesedett. A fény visszahúzódott a vas mélyére, és amikor az utolsó fadarab is elhamvadt, a hideg megindult. Nem rohant, nem tört be — csak elfoglalta a helyét, mint aki tudja, hogy reggelre úgyis minden az övé lesz.

A terasz üvegén jégvirágok nőttek. Vastag, áttetsző minták, amelyekben benne volt az egész éjszaka. Reggel felálltam a kiságyban, két kézzel kapaszkodtam a rácsba. A flanelzsák a hónom aljáig ért, a pántok szorosan tartottak. A leheletem párája lassan ráült az ablak jegére. A hidegben minden hang tompább volt, minden mozdulat lassabb, mintha a világ is fázott volna.

A körmömmel kaparni kezdtem a jeget. Nem tudtam, miért. Talán csak látni akartam valamit a világból, ami nem fagyott meg. A jég engedett. Egy tenyérnyi résen át kiláttam az udvarra. Minden fehér volt — olyan fehér, amit az ember csak egyszer lát életében, gyerekkorában, amikor még nem tudja, hogy a hideg nemcsak a levegőben van, hanem az emberek között is.

Ez az életem első emléke, olyan tisztán előttem, mintha egy fényképet néznék: a két kis ketrec a teraszon, ami nem fért el se a szobában, se a konyhában. Az ajtó nyitva volt, és ami meleg kijött a konyhából, annyi jutott nekünk a körbeüvegezett teraszon.

Apám majdnem négy évet töltött szovjet hadifogságban. Hazatérése után befejezte az iskoláit, segédmunkás lett, megismerkedett anyámmal, feleségül vette. Anyai nagyanyámék kitagadták, mert egy szakma nélküli hadifogolyhoz ment hozzá. Nászajándékként egy pucolt tyúkot kapott. Megszületett a bátyám, majd én. Néhány hónap múlva apámat bevonultatták katonának. Anyámmal egyedül maradtunk a mamával együtt négyen. A mamának nem volt nyugdíja — Romániából menekült. Nem egyszer fordult elő, hogy egy pohár kecsketejen kívül, amit Békefi néni hozott, nem volt mit enni.

Aztán valami megváltozott anyámon, és megszületett a húgom.

Egy év telt el. A tavasz még csak próbálgatta az erejét, a hideg nem engedett könnyen. Az udvaron álltunk a kapu előtt. Anyám és apám hangja először csak emelkedett, aztán megtört, végül kiabálássá vált. A szavakat nem értettem, csak a hangjuk keménységét, azt a fémes csengést, amitől a gyerek ösztönösen összébb húzza magát.

A húgomat és a bátyámat felültették a biciklire. A húgom elöl, a kormányon lévő kis ülésben, a bátyám hátul. Anyám tartotta a biciklit, mintha valami fontos útra indulnának. Akkor értettem meg, hogy engem nem visznek.

Kirántottam a kezem nagyanyáméból, és a bicikli vázába kapaszkodtam. A körmöm belevágott a hideg fémbe. Anyám lehajolt, lefejtette az ujjaimat egyenként, türelmetlen mozdulatokkal, mintha csak egy bogáncsot szedne le a ruhájáról. Aztán ellökött.

Nagymama felkapott. Az ölébe szorított, mintha attól félne, hogy szétesem a karjai között. Én pedig ordítottam. Nem sírtam — ordítottam. Az a fajta ordítás volt ez, amitől a gyerek arca kivörösödik, a levegő elfogy, a hang rekedtté válik, és mégis tovább jön, mert nincs más, ami kijöhetne.

A bicikli elindult. A kapu becsukódott. A hangja olyan volt, mint amikor valami végleg lezárul.

A házban nem volt fürdőszoba. A víz lavórban állt, a kinti WC-ben télen megfagyott a levegő, nyáron felkavarodott a por. A szobát petróleumszag járta át. A vaskályha néha túlfűtötte a szobát, máskor kihűlt, és a hideg úgy kúszott be a takaró alá, mintha keresne valamit, amit elvehet.

Éjszakánként egerek jártak a padláson. A kaparásuk olyan volt, mintha valaki titokban jegyzetelne fölöttünk, minden mozdulatunkat felírva egy láthatatlan könyvbe. Apám néha rám szólt:

– Aludj már.

A hangja kemény volt, nem dühös, csak fáradt. Olyan fáradt, mint aki már régóta nem hisz abban, hogy a dolgok egyszer jobbak lehetnek.

A hiány lassan nőtt, mint a jégvirág az üvegen: először csak egy vékony vonal, aztán egyre több ág, míg végül az egész ablakot beborította.

Három év telt el így. A napok összefolytak, a hideg és a csend között nem volt különbség. Aztán egy délután anyám egyszerűen megjelent. Nem ismertem meg.

Nem hozott magával semmit, csak a saját árnyékát, amely hosszabb volt, mint amire emlékeztem. Nem kérdezte, hogy vagyok. Nem mondta, miért jött. Csak annyit:

– Megyünk.

A társbérletben két szoba volt. A folyosón közös WC, a fürdéshez egy fémkád, amit hokedlira tettek. A víz gyorsan kihűlt benne, mintha a lakás is tiltakozott volna a melegség ellen. A bátyámmal egy szobában aludtunk, anyám és a húgom a másikban.

Nem emlékszem, mikor lett csendesebb az élet. Talán soha nem lett az.

Szeptemberben iskolába mentem. A tantermekben krétapor szállt, a padok recsegtek, a padló petróleum- és fűrészpor-szagú volt. A gyerekek nevetése mintha egy másik világból jött volna — abból, amelyikhez én nem tartoztam.

Az első évet jó eredménnyel zártam. A következő évet már másik iskolában kezdtem, mert apám és anyám újra összeházasodtak — ezt csak anyám halála után tudtam meg.

Ebben az iskolában már nem tanultam jól. Nem is nagyon lehetett. A jó jegy nálunk nem öröm volt, hanem vita.

„Csak egy gyereket tudunk iskoláztatni. Hiába tanulsz, belőled kőműves lesz.”

A könyvekben kerestem menedéket. Nem a tananyagban, hanem azokban a történetekben, amelyekben a világ nem volt ilyen szűk, ilyen kemény, ilyen előre eldöntött. A könyvek voltak az én titkos ablakaim — olyan ablakok, amelyeken nem nőtt jégvirág.

Aztán apám befejezte az egyetemet, és jogász lett.

Apám nővéréék Romániában éltek. Nyári és téli szünetekben gyakran hívtak magukhoz. Szerettem ott lenni: sokat foglalkoztak velem, a fogorvos bácsikám tanítgatott a fogászat rejtelmeire. Protéziseket készítettünk, aranyfogakat öntöttünk. Élveztem. Ott éreztem először , hogy fontos vagyok valakinek, és valamihez értek.

Felmerült, hogy náluk maradnék. Anyám nem engedte. Nem azért, mert hiányoztam volna neki, hanem mert jobb sorba kerültem volna, mint ők. Apám viszont örült volna neki, mert tudta, hogy jó helyem lenne.

A középiskola után egy héten belül már dolgoztam. A város peremén új lakótelepek nőttek ki a földből. A művezetői kabát túl nagy volt rám, a gumicsizma kemény, a felelősség pedig nehezebb, mint bármi, amit addig cipeltem. Hatvan ember. Szabolcsiak, nyírségiek, kubikusok. Több mint a fele nem tudott írni-olvasni.

„Gyuribácsiztak.” Először zavart, aztán megszoktam. Végül elfogadtam — és ők is elfogadtak engem.

A munka igazságos volt, nem úgy, mint az élet.

Az első fizetésemből vettem egy kartondoboznyi banánt, amiért órákat álltam a sorban. Hazavittem és letettem az asztalra. Ez volt az utolsó nap, amikor a szüleimmel együtt laktam. Másnap bevonultam katonának.

A laktanyában csapatépítkezésre kerültem művezetőként. Összeválogathattam a kőműveseket, ácsokat, villanyszerelőket. Több mint száz embert. A felelősség nagy volt, de a szabadság még nagyobb: akkor mentem ki a laktanyából, amikor akartam.

Haza ritkán jártam. Inkább egy lányhoz mentem, gyerekkori osztálytársamhoz. A hangja puhább volt, mint bármi, amit addig ismertem. A tekintete nem ítélt, nem kérdezett, csak jelen volt. A csendje nem fájt.

Leszerelés után összeházasodtunk.

Ötvenegy éve vagyunk együtt. Ez már nem szerelem, nem megszokás, nem is csak közös múlt. Ez valami más: két ember, akik annyi mindent láttak egymásból, hogy már nem lehetnek idegenek. A mélypontokat nem kerülni kell, hanem kijavítani. Nekünk sikerült.

Anyám kilencvenéves koráig élt. Több mint tíz éven át betegeskedett. Én vittem orvostól orvosig, kórháztól kórházig. Nem szeretetből — kötelességből. A gyerekkori hiány nem múlt el, csak átalakult: felelősséggé.

Az utolsó alkalommal a főnővér félrehívott:

– Vigyék haza. Meg fog halni a mama.

Másnap elhoztam. Agárdra vittem, a nyaralóba. Amikor megérkeztünk, apám rám nézett:

– Minek hoztad ide?

– Hová vittem volna? – kérdeztem.

Anyámat felkísértem a teraszra. Mostam neki egy almát. Rám nézett, tiszta, éles tekintettel.

– Van még valami dolgunk egymással? – kérdezte.

Kezet nyújtott. Nem remegett. Kezet fogtunk, mint két idegen.

– Már nincs – mondtam. – És eddig is csak nekem volt dolgom. Ez volt az utolsó beszélgetésünk.

Három nap múlva meghalt. Ott, a teraszon, ahol ült. Csendben. Mintha csak elfáradt volna.

Elintéztem a temetést. Vittem egy koszorút. Aztán hazamentem. És kilenc éve nem mentem vissza. Nem haragból. Nem szeretetlenségből. Hanem mert amit el kellett mondani, azt elmondtuk egymásnak. Ami utána maradt, az már nem az élők dolga.

Apám négy évre rá utána ment. Felvésettem a nevét a sírkőre. Azóta Szent Péter biztosan füldugót visel.