Nehrer György: Pogányságom 3 története

Prózában, versben és zenében.  

Amikor a politika zajától elfárad az ember, a lélek csak a kreatív tevékenységben találhat menedéket. Most veletek is megosztom ezt a menedéket: egy novellát, belőle született verset és zenét.

Fordított sorrendben: 

Pogányságom története

Dalszöveg 

Sárban álltunk, őszi szélben,
gyermekkézben tört a csutka,
pap házánál fagyott a fényben,
nem jutott szó, se ruha.

És mama szólt: „Karácsonyt ne érje meg,
ne éljen úgy, ki csak nevetett.
Az éhség nem vár, az átok ég,
pogányságom története ennyit kér.”

Kenyér helyett csak hitet adtak,
„Isten fizesse meg” – így szólt, s nevetett.
Mama átka az égre szállt,
s a hó már temette a pap álmát.

És mama szólt: „Karácsonyt ne érje meg,
ne éljen úgy, ki csak nevetett.
Az éhség nem vár, az átok ég,
pogányságom története ennyit kér.”

De a szóban rejlik súly és vér,
a nyelv, ha vág, nem kérdez, mit miért.
Átokból imádság lett a vég,
csendben hordjuk tovább a sors terhét.

És mama szólt: „Karácsonyt ne érje meg,
ne éljen úgy, ki csak nevetett.
Az éhség nem vár, az átok ég,
pogányságom története ennyit kér.”

 

 

 

 Pogányságom története

 

Morzsolni hívtak – sárban, őszi szélben,     

gyermekkezünkkel törtük a csutkát.          

Pap házánál, hol sem szót, sem ruhát       

nem kaptunk – csak a hideg ült a fényben.

 

Reméltük; jut kenyérre, tejre, mézre,  

de fizetségül kaptuk a hitet:               

„Isten fizesse meg” – szólt, és nevet.

S mamánk szólalt: Karácsonyt ne érje meg.

 

Nem káromlott még úgy, de szíve fázott.     

A csendet súlyos átok vágta át. 

A pap meghalt. S a hó már födte álmát.     

 

Mama nem szórt többé átkot, csak imát –  

mert látta: szóban rejlik súly és vér,    

s a nyelv, ha vág, nem kérdez: mit miért?   

 

Pogányságom története

                                                ( 2013) 

 

A Diófa Vendéglőben anekdotáztunk vacsora és borozgatás közben; Piroska tanácsolta, hogy le kellene írni ezeket a történeteket az utókornak.

– Talán igen, talán nem.

– Én nem tudok olyan mívesen írni, mint a képzett tollforgatók. Egyáltalán, kit érdekelnének az én történeteim?

Aztán mégis megpróbáltam.

Ez a kis történet abból az időből való, amikor még a béke, az BÉKE volt. Tizenhárom évvel a nagy világégés után…

A Toldi Miklós utcában, egy kicsi, szoba-konyhás, üvegverandás, féltetős házban kezdődött. Az épület szerényen Visi bácsiék hatalmas tűzfalú házának támaszkodott. A kicsi házat nagyapám építette a Székesfehérvári Búr-telepen, főként bontott anyagokból – amihez olcsón hozzá lehetett jutni – közvetlenül a háború után. Ebbe a kicsi házba születtünk mind a hárman, és innen indult az életünk. Itt éltünk együtt a nagymamámmal, aki egy hófehér hajú, madárcsontú asszony volt. A Mama egy éjszaka alatt őszült meg a bombázások alatt. 1947-ben aztán megözvegyült, mert nagyapámat elvitte egy félrekezelt tüdőgyulladás. Még csak ötvenkét éves volt a nagymama, és már túl volt két világháborún, menekülésen és kitelepítésen. Az arcán mély barázdákat hagyott a sors, de a szemei még mindig fiatalos tűzzel égtek. Anyám akkoriban az ÜVÉRT telepen dolgozott a város másik végében, mint kereskedő. Apám még csak néhány éve szabadult az orosz fogságból. Miután megszülettünk, bevonultatták katonának, mert hát katonaköteles korban volt. Így laktunk ott együtt hatan. Na, meg Cilus macska, aki bejöhetett néha melegedni a konyhába. Mint orgonasípok, úgy jöttünk egymás után. Az 50-es években ez már csak így volt.A mama hitt Istenben, de nem áhítatoskodott, mert arra sosem volt ideje. Templomba sem járt rendszeresen, csak a nagyobb ünnepeken. Fizette az egyházadót, és ismerte a plébános urat, ennyi tellett az idejéből. El kellett látni a három unokát, az apró kertet és a sárga kiskacsákat, akik vidáman civakodtak a kertből szedett kákicson, és az udvaron elásott páncélsisakból ittak. Vagy ha úri kedvük úgy tartotta, akkor meg is fürödtek benne. A páncélsapka már úgysem hiányzott német vagy orosz tulajdonosának. Szerencsétlen, önként valószínűleg sosem vált volna meg tőle. Főleg, ha tudta, hogy kacsaúsztató lesz belőle. De maradjunk a lényegnél.

Sajnos a folytatás sem lesz vidámabb, mint a kezdetek.

Szent István-napi ünnepi körmenet volt a Lenin úton. Már az elképzelés is nevetségesnek tűnik ebben a párosításban, de annak idején ez senkit nem zavart. Mama már kora reggel készülődött, a fejébe vette, hogy erre ő is elmegy, megnézi azt a nagy sokadalmat, és azt a sok szép egyházi díszruhát, amit a papok csak ilyenkor vesznek fel. Találkozik a többi öregasszonnyal, és megbeszélik a világ dolgait. Pletyka nélkül meg amúgy sincs öregasszony. Nagy örömmel és élményekkel telve jött haza, millió mesélnivalóval, hogy melyik pap milyen ruhát és milyen süveget viselt. – Volt ott lila és aranyszínű, fehér és földig érő brokát köpeny arany sujtással. És mindenki énekelt. Azt nem tudom, hogy mit, de szép volt. És vitték a Szent István jobbját, amit ugyan nem láttam, mert sokan voltak körülötte. Csak egy díszes láda volt üvegtetővel, és egy olyan szerkezet volt felette, mint egy baldachinos ágy, aminek a négy lábát papok vitték.

 – Kereshetünk egy kis pénzt – szólt a plébános úr, hogy segítségre van szüksége. Nőnek a gyerekek, az összes cipőnek le van már vágva az orra, hogy elférjen benne a lábuk. Jön a tél! Ha nekünk nem is jut, legalább a gyerekeknek legyen! – Három cipőre biztosan nem futja! – Vennék én nektek, de ott maradt a nyugdíjam a románoknál, mikor áttelepültünk. Talán, ha a Papa beleegyezett volna abba, hogy felveszi a román állampolgárságot, és románosítja az ősi nevet... Talán akkor lenne nyugdíj! Akkor tudnék én is egy kis pénzzel segíteni. 

A Papa inkább hagyta volna felnégyeltetni magát, minthogy ő román legyen valaha is. Ő, aki a vérében germán. De nem olyan, mint akit csak úgy idetelepítettek. Hanem olyan, akinek a felmenői is itt éltek már évszázadok óta, ezen a földön. Aki nyelvében és hagyományaiban germán, de lelkében magyar. Aki a magyar hazáért az életét adta volna bármikor. Aki megjárta az olasz frontot, otthagyta és gyászolta sok pajtását.

– Ott hagytunk mindent a románoknak, hogy a fene essen beléjük! A nagy házat, a lovakat, a kocsikat. A fűzfa partos Begát –, amit arra csak Béga-nak mondtak –, aminek a partján oly sokat sétáltunk kéz a kézben a Papával. Etát és Irént, a nagyobb lányokat. Ott hagytuk a német, a magyar és a szerb barátokat. Temesvárt! A fiatalságunkat! Földönfutók lettünk, és a Papa sincs már.

 – Segítesz így is eleget, mama! Megfőzöl, vigyázol a gyerekekre, rendben tartod a házat és a kevés kis jószágot. Főzöl lúgos szappant is a mosáshoz. A kicsi kert is terem annyit, hogy kiegészíthessük az ennivalót. Ez a te nyugdíjad, mama! – mondta anyám, akivel amúgy hol jóban, hol rosszban voltak. – Mit kellene a plébános úrnak segíteni? – kérdezte anyám.

– Kukoricát morzsolni!

Hogy honnan volt a plébános úrnak kukoricája a város közepén, azt még a mai napig sem tudom. Ahogy azt sem, hogy mit kezdett a kukoricával. Csak sejtéseim vannak, ennyi év távlatából. Városi gyerekként kukoricaföldet sosem láttunk. Végképp nem értettem, hogy minek kell a kukoricát lemorzsolni, amikor a mama egyben szokta megfőzni, ha néha-napján jutott egy kis ínycsiklandóság az asztalra. Persze azt, hogy a főzhető kukorica meg a takarmánykukorica nem ugyanaz, csak jó tíz évvel később tudtam meg. Október táján már hűvös szelek fújtak, és csak néha sütött ki a nap. Üzenet jött a plébánostól, hogy lehet menni morzsolni. A mama nagy lázban égett. A fekete-fehér foltos Cilus macskát – aki akkor már több mint tíz éves volt, és évente kétszer is kölykezett – zavargatta a konyhából. Pedig neki is jólesett a sparhelt alatt egy kis meleg. 

– Gyerekek, készüljetek, gyorsan, gyorsan! Cipő, meleg pulóver, kabát! Sietni kell, mert meghozták a kukoricát! 

Felnőtt fejjel végiggondolva a Toldi Miklós utcától a templom nincs nagyon messze. Persze a három gyerekkel és a kicsi lábakkal majd egy órás út volt, míg odaértünk. Hideg, csípős szél fújt, ami a zöld posztó kabáton is áthatolt. Kezünk zsebben, kötött kesztyűnk talán csak tizenkét évesen lett először. Mama izgatottan sürgetett bennünket, hogy igyekezzünk, igyekezzünk.

  – Ne piszkáld azt a kabátgombot, mert leszakad, elgurul, és nincsen másik helyette. Aztán járhatsz nyitott kabátban!

 A plébános úr a kis udvari haranglábnál várt már bennünket, ki volt készítve két kis barnára festett pad szürke lópokróccal. Így hívták azt a pokrócot, ami durva és szúrós volt, de ülni jó volt rajta. A rengeteg csöves kukorica fele a nyitott kapun belül, fele pedig az utcán volt. Sokszor jártam azóta arra. Talán két köbméternél több nem is férne be a kis udvarba. De a gyerek szeme, amíg fel nem nő, mindent nagyobbnak lát, mint a valóság. A törékeny, madárcsontú mama mellett a fekete köpenyes plébános is óriásnak tűnt, főleg, hogy a szél bele-belekapott a köpenyébe. Ettől aztán végképp úgy nézett ki, mint egy hatalmas fekete varjú.

 – Juliska, a morzsoltat a zsákokba, a csutát balra, a harangláb mellé. Az megy a tűzre. Na, igyekezzenek! - károgta a nagy varjú - Kész kell lenni, mielőtt megjön az eső, mert vizesen nem lehet zsákolni a kukoricát.

Sosem morzsoltunk kukoricát azelőtt, de hát honnan is lett volna nekünk ennyi kukoricánk. Nagymama matatott valamit a virágos kis szütyőben, és előhalászott három morzsoló-vasat. Hogy neki honnan volt morzsolóvasa, és egyáltalán minek kellett az neki? Talán kölcsön kérte valakitől! Előkerült még egy marékra való csíkokra tépett fehér vászon is, amibe belekapott a szél, és úgy lobogott a mama kezében, mint májusfákon a színes szalagok. Talán valami szakadt lepedőből hasította őket. Minek kell ez a morzsoláshoz? Rájöttünk, hogy gyerekkézhez nem volt morzsoló. Így a mama addig csavarta a fém nyelére a vásznat több rétegben, amíg az nem passzolt a kezünkhöz. A húgom nem morzsolt. Ő csak adogatta a Mama mutatta, hogyan kell.

 – Bal kezedben fogod a csövet, ha van rajta héj, akkor azt letéped, jobb kezeddel félkörös mozdulatokkal a bordás vasat rányomva a csőre, lemorzsolod a szemeket.

Nem bonyolult, csak elsőre tűnik annak. És nehéznek sem gondoltuk. Aztán ahogy fogyott a kukorica, úgy nőttek a vízhólyagok a tenyerünkön. De nem panaszkodtunk, mert már megtanultuk, hogy nyafogva is meg kell csinálni. Akkor meg már jobb csendben valami másra gondolni. A vízhólyagokat lassan felváltották a vérhólyagok, amik akkor keletkeztek, amikor a kezünk lecsúszott és odacsípődött a fűrészfogas morzsoló és a kukorica közé.

– Töröljétek már meg az orrotokat, mert rossz rátok nézni! – szólt ránk a mama.

A hideg széltől és a munkától kipirosodott az arcunk, és az orrunk leve is megindult néha, de ha nem álltunk meg, akkor nem fáztunk.

Aztán ahogy fogyott a kukorica, úgy nőttek a vízhólyagok a tenyerünkön. De nem panaszkodtunk, mert már megtanultuk, hogy nyafogva is meg kell csinálni. Akkor meg már jobb csendben valami másra gondolni. A vízhólyagokat lassan felváltották a vérhólyagok, amelyek akkor keletkeztek, amikor a kezünk lecsúszott és odacsípődött a fűrészfogas morzsoló és a kukorica közé. A mama ebédre is pakolt. Belefért a kis szütyőbe pár szem paradicsom – amiből már az utolsókat szedte le a bokrokról –, barna kenyér, zsír és egy kis kés a kenyérhez meg a zsírhoz. Befaltunk mindent egy pillanat alatt. Aztán délután jött még három fejkendős öregasszony, nekik kellett a pad, így aztán állva dolgoztunk tovább. Gyorsan haladtunk, mert az asszonyok már nem először csinálták ezt. A piros csuták csak gyűltek, gyűltek halomba. Kis lapáttal raktuk a nagy barna vászonzsákokat. A plébános csak ekkor került elő. A zsákokat megemelni nem tudta, csak húzta végig az udvar kövén. Aztán eltűnt velük valahol az épületben.

Októberben már korábban esteledett, de az idő kegyes volt hozzánk, hogy a szél csak a sötét felhőket kergette a fejünk felett, és a Jóisten nem bökte ki a sok felhőt, hogy vizet zúdítson ránk. Elfáradtunk, mire a sok csutát is behordtuk a kamrába. Az asszonyok is leporolták a ruhájukat, kirázták a sötétkék vászon kötényüket, és kiseperték az udvart.A portól, vagy a hidegtől, vagy talán mindkettőtől elkezdtem tüsszögni, szinte abba sem tudtam hagyni.

– Na, menjetek kifelé, itt a kapu előtt várjatok, mindjárt jövök! – de nem jött, csak nem jött, és már türelmetlenek voltunk.

– Mi van már, miért nem jön a mama?

Aztán jött, mint egy fúria. Soha nem láttuk még ilyennek. Soha nem kiabált, még akkor sem, ha valami miatt megharagudott ránk. De most valami olyan volt az arcán, amitől megijedtünk. Előbb csak legörbült a szánk, de nem jött vigasztalás. Majd sírás lett belőle.

A nagydarab, fekete ruhás pap, akinek a köpenyét lebegtette a szél, ott állt fázósan az udvaron. Szemben vele a törékeny kis öregasszony.

– Isten fizesse meg a segítségünket!? Van magának szíve? Itt a három gyerek, egész nap dolgoztak. Verje meg magát a Jóisten! Ne élje meg a karácsonyt!

Azt mondják, szép temetése volt. December 20-án magához szólította a Jóisten. Hogy más vétke is volt-e, ami miatt mennie kellett, azt nem tudtuk meg. A temetésre már nem ment el a mama, csak a szomszédasszony mesélte neki, hogy a püspök úr mondta a beszédet, és hogy nagyon sokan voltak.

A mama aztán soha többé nem kívánt rosszat senkinek, akármilyen mérges is volt. Az én szívembe viszont ettől kezdve a Jóisten valahogy nem talált utat. Bár én sokszor meglátogattam Isten házát, de mindig valami nézeteltérésünk volt egymással, és nem tudtunk összebarátkozni. Valószínű, hogy ez most már így is marad.