A szabadság nincs ingyen

 

A szabadság nincs ingyen
(Esszé a hatalomról)

Nehrer György: író, publicista

 

 

1. rész: Egy új világ kezdete, egy köztársaság vége

Amikor a Fidesz 2010-ben kétharmados többséget szerzett, a választók jelentős része nem forradalmat, hanem stabilitást, rendet és gazdasági megújulást várt. Azt hitték, hogy jön egy erős kormány, amely végre gátat vet a széthullásnak, a korrupciónak, a pártpolitikai játszmáknak. De valójában nem egy kormány jött, hanem egy rendszer. Nem a meglévő kereteket akarta kitölteni tartalommal, hanem új kereteket akart létrehozni – olyanokat, amelyek örökre leválthatatlanná teszik.

Az emberek többsége nem értette, mi történt. Hiszen a változások törvényesen zajlottak. Az Alkotmányt lecserélték egy új Alaptörvényre. Az alkotmánybírák összetételét „megfiatalították”. A közmédiát „egyesítették”, a választási rendszert „rugalmasabbá tették”. Mindehhez járt a jól ismert szólam: 

„A nép felhatalmazott bennünket.”

Ez a cinikus mondat lett a demokrácia lebontásának morális igazolása.

Valójában azonban nem egyszerű kormányzás történt, hanem egy alkotmányos puccs. A jogállami fékek és ellensúlyok eltűntek. A bíróságok függetlensége, a szabad sajtó, a választások tisztasága mind-mind olyan értékek voltak, amelyeket módszeresen és hideg profizmussal számoltak fel. És aki ezt szóvá tette, azt vagy kiröhögték, vagy hazaárulónak bélyegezték.

Aki pedig  mindezt nem értette, annak maradt a rezsicsökkentés, a nemzeti konzultációk és a migránsellenes plakátok.

2. rész: A pártból lett állam – amikor a hatalomnak nincs többé ellensúlya

A Fidesz 2010 után fokozatosan átalakult. Már nem egy klasszikus értelemben vett politikai pártként működött, hanem az állam kiterjesztett karjaként. A párt struktúrája, kommunikációja, hatalomgyakorlása egyre inkább hasonlított egy centralizált, hierarchikus hatalmi gépezethez, amely nem vitát és pluralizmust akar, hanem engedelmességet és lojalitást.

Mindenki, aki ebbe a rendszerbe belépett – polgármesterek, iskolaigazgatók, államtitkárok, „független” civil szervezetek – csak úgy maradhatott életben politikailag, ha rendszerhűséget fogadott. Nem a szakértelem, nem az eredményesség, hanem a lojalitás lett az előmenetel feltétele.

És ez nemcsak a politika, hanem a társadalom minden szegletében érezhetővé vált:

A média: A legnagyobb lapok, tévécsatornák, portálok központi kézbe kerültek. Nem informálnak, hanem mozgósítanak. A híradó nem hírforrás, hanem politikai üzenőfüzet.

Az oktatás: Államosított tankönyvpiac, központi tanterv, félelem az igazgatói szobákban. Az iskolák nem gondolkodó állampolgárokat nevelnek, hanem engedelmes alattvalókat.

A kultúra: Pályázatok, támogatások politikai feltételekhez kötve. Aki nem simul bele a rendszerbe, az marad támogatás nélkül – vagy megbélyegzéssel él együtt.

A gazdaság: Az „ügyeskedők” kormánya után eljött az oligarchák kormánya. Csak mások az oligarchák. Most már nem korrupciós kivételek vannak, hanem egyenesen a korrupció az új rendszer alapja.

Ez a világ nem a közjóra épül, hanem a politikai hűségre. Az állam intézményei nem mindannyiunkat szolgálnak, hanem a hatalmat védik azokkal szemben, akik bírálni merészelik.

3. rész: A rendszer önvédelme és a láthatatlan csapdák

Sokan azt gondolják, hogy majd ha eljön a „nagy nap”, és az ellenzék többséget szerez a parlamentben, akkor vége lesz mindennek. Vissza lehet majd csinálni a Fidesz éveit, újra lehet indítani a demokráciát, le lehet bontani az autokráciát. Csakhogy ez illúzió – és talán a legveszélyesebb fajta.

A Fidesz nem csupán kormányozta az országot, át is alakította azt, méghozzá úgy, hogy egyetlen választás ne legyen elég a hatalmuk megtöréséhez. Ez nem paranoia, hanem jogilag és intézményileg bebetonozott valóság.

Az Alaptörvény: Olyan szabályokat tartalmaz, amelyek csak kétharmaddal módosíthatók. Ez azt jelenti, hogy hiába van kormányváltás, az új kormány sok kulcskérdésben nem tud lépni, mert a Fidesz által beépített szabályok szerint kell működnie.

A Fidesz emberei: A legfontosabb állami szervezetek élén (Állami Számvevőszék, Médiahatóság, Alkotmánybíróság, Köztársasági Elnök, ügyészség stb.) Fideszhez hű emberek ülnek, akár 9-12 évre kinevezve. Ezek az emberek az új kormány minden mozdulatát meg tudják akasztani.

A média túlhatalma: Egy választási kampányban is szinte lehetetlen eljutni az ország egészéhez, ha az ellenzék nem fér hozzá a televíziókhoz, újságokhoz, internetes portálokhoz. A politikai valóságot a Fidesz mondja el a választóknak – még mindig.

A gazdasági háttér: A közbeszerzéseken, EU-s pénzeken és állami hiteleken keresztül kialakult egy Fidesz-közeli gazdasági elit, amely akkor is képes mozgósítani vagy akadályozni, ha már nincsenek formálisan kormányon.

Egy ilyen helyzetben a kormányváltás nem rendszer-váltás. Ha a Fidesz veszít, nem vonul vissza. Nem ismeri el a vereséget, nem dolgozza fel – és nem engedi, hogy az új hatalom „csináljon, amit akar”.

Ezért merül fel sokakban a gondolat: Lehet-e egyáltalán alkotmányos eszközökkel helyreállítani a jogállamot, ha maga az alkotmány akadályozza azt meg?

Ez a kérdés nem elméleti – ez lesz a következő kormány legnehezebb dilemmája, ha valaha eljön ez a pillanat.

4. rész: A demokratikus újjászületés dilemmája – lehet-e jogállamot építeni jogállamon kívül?

Amikor egy új kormány végre többséget szerezne egy választáson, szinte rögtön választás elé kerülne: vagy elfogadja a Fidesz által hátrahagyott, korlátozó játékszabályokat, vagy törvényt sért anélkül, hogy bűnt követne el, és nekilát lebontani egy nem legitim rendszert – még ha az formálisan törvényes is.

Ez a dilemma nem csak jogi kérdés. Ez morális, történelmi, politikai kérdés is.

1. Az alkotmányosság paradoxona

A Fidesz úgy alkotta meg az Alaptörvényt, hogy az ne legyen megkerülhető, de ne is legyen valódi alkotmány. Nincs társadalmi konszenzus mögötte, nem volt népszavazás, az ellenzék nem vett részt az elfogadásában. A szabályai ezért formálisan érvényesek, de morálisan és politikailag illegitimek.

Ha egy új kormány ezt egyszerűen betartaná, maga is belekényszerülne a rendszer játékszabályaiba, és a „rendszerváltás” csak díszletcsere lenne. Ha viszont szembemegy vele, akkor azonnal az alkotmányosság ellenségének bélyegzik – pedig épp hogy azt akarná helyreállítani. Ez a zsákutca.

2. Mi lehet a megoldás?

Alkotmányozó nemzetgyűlés: Az új parlament nem „törvényhozóként”, hanem alkotmányozó hatalomként lépne fel – ezt történelmi, politikai és erkölcsi alapon is meg lehet indokolni. Az Alaptörvény jogszerűsége megkérdőjelezhető, ezért egy valódi új alkotmány elfogadása – széles társadalmi egyeztetés után – szükséges és jogos.

Ideiglenes intézményi reform: Az Alkotmánybíróság, az ügyészség és más kulcsintézmények személyi összetételét vagy működését átmenetileg felfüggeszthetik, vagy újravizsgálhatják, ha azok egyértelműen pártérdeket szolgáltak.

Társadalmi támogatás, nemzeti minimum: A legfontosabb: az új rend nem lehet egyetlen párt projektje. Széles körű társadalmi összefogás, civil mozgalmak, értelmiségi közösségek, szakmai szervezetek bevonása nélkül nincs legitim újrakezdés.

3. És mi van Orbánnal?

Orbán és a Fidesz – minden jel szerint – nem fogja tudomásul venni, ha elveszíti a hatalmat. Nem azért, mert nem tudná, hogy mi a demokratikus eljárás, hanem mert nem hisz benne. Ő és a belső köre úgy gondolkodnak: ha ők nincsenek hatalmon, akkor az ország veszélyben van – s ha veszélyben van, minden eszköz megengedett a „mentésére”.

Ez nem egyszerűen politikai kérdés – ez egyfajta szektás világkép. És egy szektával nem lehet vitatkozni, mert ők nem hisznek a másik fél legitimitásában.

Ezért kell a demokratikus oldalnak erős, szilárd, erkölcsi alapon álló, de határozott eszközrendszert kiépítenie, hogy ne csak leváltsa a Fideszt – hanem egy olyan rendszert hozzon létre, ahol a következő Orbán már nem juthat így hatalomra.

5. rész: Történelmi példák és a magyar köztársaság újraalapítása

Ha a Fidesz utáni korszak lehetőségként felmerül, gyakran elhangzik a kérdés: „Volt már hasonló a történelemben?” A válasz: igen – de mindig nehéz, kockázatos, és hosszú folyamat volt.

1. Kelet-Európa 1989 után

A rendszerváltás idején sok közép-európai országban az új, demokratikus politikai erők ideiglenes alkotmányos megoldásokkal éltek. Lengyelországban például a „kis alkotmány”, Csehszlovákiában pedig társadalmi konszenzus alapján működött az új rendszer felépítése.

A kulcs ezekben az esetekben:

– a társadalmi támogatás,

– a jogfolytonosság tudatos megszakítása,

– és a nyilvánosság bevonása volt.

2. Dél-Afrika: a megbékélés más útja

A dél-afrikai apartheid rendszer után Nelson Mandela és a Nemzeti Egység Kormánya az "Igazság és Megbékélés Bizottságát" hozta létre. Ez nem bosszút keresett, hanem feltárta a múlt bűneit és társadalmi párbeszédet indított.

Ez Magyarországon is példa lehetne:

Nem „elszámoltatás” kell bosszúszomjas módon, hanem átláthatóság, dokumentálás, társadalmi szembenézés – de ehhez szükséges egy olyan társadalmi többség, amely ezt valóban akarja.

3. Magyarországon a köztársaság újraalapítása: nem visszatérés, hanem továbblépés

A legnagyobb tévedés az lenne, ha azt hinnénk, vissza lehet térni a 2010 előtti állapothoz. Nem lehet – és nem is szabad.

Az új magyar köztársaság nem lehet a régi másolata. Új alapokra kell helyezni:

Az új alkotmányt népszavazással kell elfogadni, nem pártpolitikai alkuval.

A jogállam intézményeit átláthatóan, szakmai alapon kell újjászervezni.

A média függetlenségét törvényi garanciák védjék, ne politikai ígéretek.

A választási rendszert a valódi arányosság felé kell elmozdítani, hogy soha többé ne fordulhasson elő, hogy egy párt a szavazatok 47%-ával kétharmados többséget szerez.

És talán a legfontosabb:

Az új rendszer nem épülhet bosszúra, de nem lehet feledékeny sem.

Ez egyensúly: emlékezni és tanulni kell a múltból, de nem szabad annak rabjává válni.

6. rész: Amit ma tehetünk – polgári bátorság és demokratikus előkészítés

Az autoriter rendszerek egyik legnagyobb hazugsága, hogy nincs mit tenni, amíg el nem jön a „nagy nap” – a választás, a váltás, a fordulat.

Ez a passzivitás kultúrája. De a történelem újra és újra bizonyítja:

A demokráciát nem választásokkal hozzák létre – hanem a választásra való felkészüléssel.

1. A civil társadalom megerősítése

Minden autoriter rendszer alapja az, hogy az embereket atomizálja – elvágja őket egymástól, a közösségektől, az önálló gondolkodástól.

Ez ellen kell és lehet tenni:

Egyesületek, helyi közösségek, szakkörök, online fórumok, civil kezdeményezések újraépítése.

Oktatási műhelyek, ahol az emberek megtanulják, mi az a köztársaság, a hatalmi ágak elválasztása, a jogállam lényege.

Szolidaritási hálók: ha valakit kirúgnak, meghurcolnak, ellehetetlenítenek, ne maradjon egyedül.

2. Morális világosság

Ma sokan érzik, hogy „valami nem jó”, de nem tudják pontosan megfogalmazni. Ez nem az ő hibájuk. Ez a rendszer úgy épült fel, hogy szétmossa a jó és rossz határát, és cinikussá tegye a közvéleményt.

Ezért fontos, hogy legyenek közéleti szereplők, értelmiségiek, tanárok, diákok, orvosok, mérnökök, munkások, akik újra és újra kimondják az igazat.

Nem kell nagy szónoknak lenni. Elég, ha egy beszélgetésben nemet mondasz a cinizmusra.

Mert minden hazugságot egyetlen igaz mondat tud csak megbontani.

3. Alternatívák építése

Ne csak az Orbán-rendszert akarjuk lebontani – építsünk valami jobbat.

Politikai mozgalmak, amelyek nem egymással, hanem a rendszerrel harcolnak.

Gazdasági szövetkezetek, független sajtó, nyilvánosság, közösségi megoldások.

Képviselet azoknak is, akiket most sem a hatalom, sem az ellenzék nem hall meg.

A jövő nem 2026-ban kezdődik. A jövő már elkezdődött – és az, hogy milyen lesz, azon múlik, mit teszünk ma.

Zárszó

A Fidesz nem egy politikai párt, hanem egy mentalitás, egy struktúra, egy világkép. De nem örök. A történelem minden autoriter rendszert leváltott – a kérdés mindig az, hogyan. Ha lesz váltás, az nem a Fidesz ellenében, hanem a köztársaság érdekében kell történjen. Nem az indulat vezérelhet minket, hanem a józanság és a felelősség.

A köztársaság nem ajándék. Az egy közös döntés, amit nap mint nap újra kell hozni.

És ha egyszer újra dönthetünk – jól kell döntenünk. Mert ez lesz a mi 1989-ünk. Talán az utolsó.