Kellemes idő volt, a fehér
bárányfelhők lustán nyújtózkodtak a kék égen. A szél kissé feltámadt. Huszonnégy
fokot mutatott a hőmérő. Szeretem ezeket a napokat. Gondoltam, elmegyek Agárdra
a szüleimhez. Két hete nem láttam őket. A tópart elcsendesedik szeptember
közepére. Ilyenkor meg kora tavasszal szeretek idejárni. Nincs tömeg, csak
hozzám hasonló, fotózgató, csendre és nyugalomra vágyó tekergők meg néhány
békésen úszkáló hattyú. A víz habot vetve csapódik a parti sziklákhoz. Játszom
vele. Hátrébb lépek egyet, hogy rám ne fröccsenjen. A néptelen zöld parton
fenyőfák ritka sora, engedve az északi szél nyomásának, kissé megdőlve várják a
telet. A fenyőtűkön lévő apró gyantacseppek illata néha belopózik az orromba. A
pár napja levágott fű, valamint a tó hal- és nádszagú levegője elnyomja a
fenyők illatát. A partról belátok az utcába, és már látom a házat is. Lassan
sétálok. Az ajtó kicsit nyikorogva nyílik, de nem is tűnik fel. Ez valahogy
hozzátartozik a házhoz. Ha nem nyikorogna, akkor nem is érezné magát otthon az
ember. Apám mindig tesz-vesz valamit a ház körül. Szerencsére nincs hozzá nagy
telek, így aztán akaratlanul is csak annyit tud dolgozni rajta, amit még elbír.
Délutánonként általában a ház mögötti kis füves területen, a műanyag kerti
asztalnál pihennek. Ezért mindjárt odaindultam, de az épület hátsó sarkánál
megálltam, mert az asztalnál lévő székek üresen árválkodtak. A háttámlás
hintaszékben ült valaki, és lassan billegett. A magas támlától senkit nem
láttam, csak a szék felett lebegő fehér dohányfüstöt, amibe bele-belekapott a
szél. Talán vendég lehet náluk? Ők nem dohányoznak. Halkan visszafordultam.
Akkor csak a konyhában lehetnek, vagy valamilyen sorozatot néznek a televízióban.
A konyhában anyám fogadott. – De jó, hogy jöttél! Éhes vagy, kisfiam? Nem
tudom, ez máshol is így van? Nekem menekülnöm kell anyám elől, mert mindenáron
meg akar etetni, ha kell, ha nem. Nem tudok szabadulni tőle addig, amíg valamit
nem eszem. A probléma áthidalására van több módszerem is. Nálunk a minimális
elvárás: egy alma vagy egy szelet zsíros kenyér elfogyasztása. Ez a szabadulás
kulcsa.
– Köszöntél már öreganyádnak? – jött a
következő kérdés.
Így az előző kérdésre adandó választ
szerencsésen elsumákoltam.
– Nem! – feleltem kérdő
szemekkel nézve anyámra. – Nem találkoztam vele. Hol van?
– Kint van a ház mögött.
– Ott voltam már, de a mama
nincs ott. Valaki van a hintaszékben, de nem akartam odamenni és megzavarni a
hintázásban meg a dohányzásban.
– Nincs ott más, csak a mama –
mondta anyám határozottan.
– Az nem létezik! A mama soha
nem cigarettázott.
– Akkor most cigarettázik, és
kész! – válaszolt ingerülten.
Hátramentem a ház mögé, még
mindig ott lebegett a füst a hintaszék felett.
– Szia, mama! – köszöntem
anyai öreganyámra. – Jól nézel ki!
Pár éve még bronzvörösen
tündöklő haja már inkább fehér színűre váltott, de még csillogott varkocsba
font hajkoronája. Zavarba jött, mint egy kamaszgyerek, mint akit meglepnek
valamilyen csínytevés közben. Olyan erővel gyűrte a félig elszívott, parázsló cigarettát
a kis műanyag széken lévő hamutartóba, hogy a szék lába beleremegett.
– És mióta? – intettem kérdőn
a fejemmel a hamutartó irányába.
– Néhány hete.
– Kell ez neked?
– Nem! De megnyugtat, és legalább nem gondolok
a hasamban lévő és egyre növekvő daganatra.
– Már mindent meggyógyítanak!
Miért nem fekszel be a kórházba?
– Öreg vagyok már, és az orvos
azt mondta, a szívem amúgy sem bírná a műtétet. Akkor meg minek? Ez ugyan nem
segít – mutatott a cigaretta dobozára –, de már nem is árt. Rászoktam, de nem
szívok sokat, hetente úgy két-három dobozzal.
– Mi az a kék spirálfüzet? –
kérdeztem tőle, mert annyira szokatlan volt az ő kezeiben. Gyerekként csak
fakanalat, kerti szerszámot, vödröt, vesszőseprűt láttam nála.
– Verseket írok – mondta,
miközben előrehajolt, és a háta mögül elővette az újságot.
– Beküldtem nekik három-négy verset, és most
hétvégenként egy-egy megjelenik. Írtak levelet is, hogy nagyon jókat írok –
mutatta büszkén a hírlapot.
– Képzeld, küldenek mindegyik vers után
százötven forintot. De nem a pénz miatt írok, hanem csak úgy, magamnak. Mit
csináljak ott a panelban egyedül? Mióta elment a papa, nem találom a helyemet.
Eljárkáltam a nyugdíjasklubba. Voltunk busszal a komáromi meg a zalakarosi
fürdőben, de meguntam azt a sok nyavalygó öreget, inkább írogatok, meg kijövök
ide anyádékhoz. Jó levegőn vagyok, és cigizek – mosolygott kajánul.
– Na, nyújtsd a kezed! Ebbe a
hintaszékbe még csak-csak beleülök. De kiszállni belőle? Egyedül, az már nem
megy.
Nyújtottam a kezem, és kisegítettem a székből.
Ott állt velem szemben. Még fogtuk egymás kezét. Sudár termete megtört az élet
sodrásában és vad viharok forgatagában, de még így is olyan magas volt, mint
én. Szikár testének nagyra nőtt árnyéka nyújtózott egyet a zöld füvön.
– Kísérjél be! Gyere! – mondta.
A hóna alá csapta a kék
spirálfüzetet meg az újságot, majd belém karolt. Kicsit billegve, mint a
matrózok a szárazföldön, elindult a keskeny betonjárdán.
– Mama, nekem bevallhatod.
Iszol is?
– Bolond vagy te, mindjárt
kapsz egy pofont – nézett szigorúan azokkal a tengerkék szemeivel. – A forgóim
is elkoptak, de már így marad minden, amíg elindulok a papa után.
– Ugyan már, Mama!
– Nem, nem, már kész a leltár,
itt van a füzetben, már várom a napot… Isten elé állni, és a papát megtalálni,
csak ez van hátra. Harmincöt éve már, hogy Isten elé állhatott. A kapu
hangtalanul csukódott mögötte. A kerti köveken azóta is a lábnyomait keresem.
Most már nagyon távol jár, és vissza többé nem talál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése