Bakonycsernyei ördög (Anyám mesélte)

 

Anyai dédnagyapám nemzetiségét tekintve nyakas tót volt, csillogó szemű huncut vénember, aki soha nem állt ellen egy jó tréfának. Tekintetes Szluka Mihály úr csizmadiaként űzte az ipart Csernyén. Akkor még csak úgy hívták, hogy Csernye. A név a szlovák „fekete” szóból származik. A Bakony előtagot csak az ezerkilencszázas évek elején csatolták hozzá, így lett belőle Bakonycsernye. Mitől lett tekintetes egy csizmadia? Szluka Mihály úr dédapja Gáspár, és annak testvére, Miklós 1622-ben II. Ferdinándtól a harmincéves háborúban tanúsított helytállásukért „czímeres” nemeslevelet kaptak. Nemességüket még azon évben Trencsén megye előtt kihirdették. Már rég széjjelrágták a molyok az armálist, aminek amúgy sok hasznát nem vette, mert azt nem kérte bemutatni egy kis cipő vagy egy szép csizma mellé senki. Tartott jószágokat is a család, főleg marhákat. Amíg cipő vagy csizma nem lett a bőrükből, addig adtak tejet, sajtot meg vajat. Igen hasznos állat, aminek azért a húsa sem megvetendő. Az öreg ellátta cipővel és csizmával a falut a kis műhelyéből, ahol már az egyik fia, az én nagyapám  is segédkezett. Ha valaki a faluban marhát vágott, akkor az öreg megalkudott a bőréért, és lábbelivel fizetett. Történt egy napon, hogy az egyik kis fekete bikaborjú valahogy elszökött a háztól. Kedves kis jószág volt, és féktelenül rohangált az udvaron, ha éppen nem az anyja tőgyét taszigálta az orrával, aki már amúgy nem nagyon engedte szopni. Talán nyitva maradhatott a kisajtó, amin át kiszökött világot látni. Kereste az öreg mindenfelé a faluban, ami nem volt egyszerű dolog. A falu, ha valaki nem ismerné, a Gaja-patak völgyében bújik meg, öt kilométer hosszan. Nyugatról a Tési-fennsík karsztja határolja, a patakvölgyét pedig löszdombság veszi körül, sűrű erdővel szegélyezve. Hiába is kereste a kisborjút, az bizony nem került elő. Nem szoktak itt lopni, főleg nem egymástól, a falubéliek, morfondírozott magában az öreg. Már minden ismerősnek szólt, ha látnák valamerre a borjút csatangolni a patak partján, mert inni csak kell neki, akkor tudassák vele. Estefelé jött egy ember, zsákkal a hátán, hozott pár cipőt meg egy csizmát javíttatni.

– Ezeket nem tudom most rögtön megcsinálni, Gáspár, de jöjjön vissza értük két nap múlva.

– Tekintetes uram, nem érnék én rá amúgy sem a javítást megvárni, mert mennem kell a tiszteletes úrhoz, hogy űzze ki az ördögöt a házunkból.

Mosolygott a dédapám, hogy még ilyen dologban hisznek emberek. Elkezdte faggatni a férfit:

– Aztán hogy néz ki az ördög?

– Nem láttuk mi azt, de meg sem mernénk nézni, mert rögtön szörnyet halnánk!

– Akkor honnan tudják, hogy ördög?

– Majd szétrúgja a házat a patáival. Fenn van a padláson már két napja, és éjszakánként ordít is, a fene essen belé. Miért pont hozzánk költözött be? Amikor mi rendesen járunk a templomba. Remélem, a tiszteletes úr el tudja űzni tőlünk, de innen a faluból is ezt a fránya ördögöt.

– Segítek én elűzni azt az ördögöt, ne menjen maga sehová – mondta az öreg.

– No, ha ezt elintézi nekünk, akkor megkapja két hét múlva ingyen a tehén bőrét.

– Akkor mehetünk is Gáspár, csak veszek magamhoz egy darab kötelet, amivel összekötöm az ördög lábait, hogy meg ne tudjon szökni. Merrefelé is laknak maguk?

– Nem messze innen, talán ötszáz méterre a domb oldalában van a házunk háttal az útnak.

– Ismerem azokat a házakat, a padlásajtók ide néznek a kövesútra, akár be is lehet gyalogolni a padlásokra. Jó szénaillat árad onnan, amikor kaszálás után behordják a takarmányt.

– Úgy van! – helyeselt az ember. – Talán az a büdös ördög is azért talált be hozzánk.

– Meglehet – válaszolta az öreg, aztán csendben mentek tovább.

– Hallja-e? Azért írjunk gyorsan egy papírt, ha elűzöm az ördögöt, akkor az enyém a marha bőre. Nem mintha nem bíznék meg magában, hanem ha valami bajom történne az ördöggel való harcban, a család akkor is megkapja a bőrt.

– Még két marhának a bőrét is odaadnám, csak űzze el innen a gonoszt.

– Ölég lesz nekem egy marhának a bőre is.

– Mivel is foglalkoznak maguk? – kérdezte az öreg.

 – Az asszony szövéssel, én meg kosárfonással.

– Az jó! Akkor ráadásként adjon egy terítőt meg egy vékát a bőr mellé. Az ördögöt meg bízza rám. Megírták a papírt a konyhaasztalon, és egy pohár borral áldomást is ittak rá.

– Most nagyon figyeljenek, amit mondok, mert még egyszer nem mondom el. A házból ki ne tegyék a lábukat még legalább egy órán át, amíg az ördögöt ki nem viszem a faluból. Utána már kijöhetnek. Amíg nem végzek, addig üljenek itt csendben, a konyhában, nehogy megvaduljon az a bestia.

Az öreg felment a domboldalba vájt lépcsőkön az útra, és onnan kinyitotta a padlásajtót. Bement a padlásra kezében a kötéllel, csapkodott és kiabált, ahogy a torkán kifért.

 – Gyere elő, te büdös ördög!

 Ha az ördög nem is, de a kis bikaborjú megismerte a hangját, és örömében egy nagyot bőgött. – Na, megvagy, te gazember – kiáltott egy nagyot, és gyorsan hurkot dobott a borjú nyakára, majd oldalról megrángatta a borjú farkát, aki rúgott nagyokat, csak úgy zuhogott a padlásdeszka. – Jól van, na, még a végén leszakad a mennyezet.

Ez meg hogyan került ide, morfondírozott magában, amikor egy enyhe szél elkezdte csapkodni a padlásajtót. Szerencsétlen borjú, tán azt hitte, hogy egy istállóba megy, miközben a szél rácsapta az ajtót, ami meg is szorult a tokban. Így aztán szerencsére nem tudott továbbállni.

Két nap múlva ment az ember a cipőkért meg a csizmáért, és vitte a vékát meg a szépen hímzett szőttest az öregnek.

 – Készen vannak a cipők, tekintetes úr?

 – Készen, Gáspár!

– Mivel tartozom a javításért?

– Semmivel Gáspár, már megfizette a vékával meg a szőttessel.

– De az csak a ráadás lett volna, amiben megegyeztünk!

– Ne törődjön vele, az a lényeg, hogy azt a büdös ördögöt elvittem innen a faluból.

– Büdösnek tényleg büdös, mert nem elég, hogy majd széjjelrúgta a házat, még a padlást is összeszarta.

– Ezek az ördögök már csak ilyenek, de ha visszajön még egyszer, csizmát csinálok abból a fekete bőréből, az biztos – mondta nevetve az öreg.

 Bakonycsernyét a Zichy család a török pusztítás után 1724-ben újra benépesítette  Felvidékről jött evangélikusokkal, akik saját kezükkel építettek maguknak templomot.   

Saját fotók a bakonycsernyei templomról.